Megfejteni a Chicago bluest | Keith Richards: Élet

Posted on 2011. november 23. szerda Szerző:

0


Élet-LifeBus András, Fencsik Tamás |

Keith Richards egy blueszenész. Ennélfogva az élete is olyan egyszerű, mint a tizenkét ütemű blues. Az ő tizenkét üteme valahogy így alakult: zenehallgatás, gyakorlás, próbák, dalszerzés, Jack Daniel’s, Marlboro, marihuána, heroin, kokain, bírósági ügyek, gyakorlás és néha a nők. Hogy mi? Csak néha a nők?

Így van, nem véletlenül kerültek a lista utolsó helyére, ahogyan az sem véletlen, hogy a gyakorlás kétszer szerepel a felsorolásban. A Rolling Stones gitárosának ugyanis már kamaszkorában is fontosabb volt, hogy megfejtse a Chicago bluest, mint az, hogy a lányokat hajkurássza. Sőt! Konkrétan árulónak tartotta azokat a társait, akik egy-egy próba helyett inkább egy kósza numerára szavaztak.

Aki tehát orgiák részletes leírását várja most megjelenő önéletrajzától, az Élettől, az kevesebbet kap, mint amire előzetesen számít. Utólag azonban nyilvánvaló, hogy Richardsnak volt igaza, amikor az állandó gyakorlás és zenehallgatás mellett voksolt, hiszen Mick Jagger karizmája mellett legfőképpen az ő szorgalmának és konokságának köszönhető, hogy a világ legnagyobb rhythm and blues-zenekara lett a Rolling Stonesból. Persze ha szigorúan vesszük, a rhythm and blues csak az együttes első korszakára jellemző, hiszen később – nagyrészt Brian Jones állandó újításainak és Mick Jagger trendérzékenységének köszönhetően – nyitottak a rock and roll, majd számos más műfaj felé is, miközben Richards a maga tizenkét ütemével képviselte a jó értelemben vett állandóságot. Monomániájára azonban ekkor is szükség volt. A Stones-nak ugyanis az is elengedhetetlen része, hogy ő konokul ragaszkodik az elképzeléseihez, és kedveli az egyszerűséget, aminek egyébként az is jele, hogy sokat hangsúlyozza: szerinte Charlie Watts dobolása nélkül a zenekar nem lett volna ilyen sikeres.

Az Élet oldalain ugyanez a makacs látásmód tükröződik, és a könyv – lévén, hogy Richardsnak a zenekara az élete – legalább annyira szól az együttesről, mint a főszereplőről. Ennek megfelelően sokat megtudhatunk a Stones műhelytitkairól, a lemezfelvételekről, és kiderül az is, hogy a gitáros a személyes és zenei ellentétek ellenére nem volt egyedül a szorgalmával. A Jagger–Richards szerzőpáros ugyanis a dalszerzést sosem holmi szórakozásnak, hanem inkább komoly munkának fogta fel, és pár hangon is képesek voltak órákat vitatkozni, hogy tökéletes végeredményt kapjanak. Richards például a Satisfactiont sem olyannak akarta, ahogy ismerjük, csakhogy mielőtt még változtathatott volna rajta, a menedzserük titokban kiadta a dalt, és ezzel elindította a zenekart a világhírnév, Richardst pedig a teljes elzüllés irányába.

Bár a Stones története hangsúlyos, megtudunk erről a sokszor züllött magánéletről is mindent. Richards nyíltan vall gyerekkoráról, mesél a kórusban szerzett élményeiről, a cserkészetről (ahol megtanult csomózni, és ezáltal elszakadt gitárhúrokat összekötni), és őszintén elmondja, hogy gyáva fiú volt, akivel folyamatosan szemétkedtek a nagyok, mígnem sikerült letepernie az iskola vagányát. Beszél arról is, hogy kemény legénynek ugyan sosem tartotta magát, később mégis egy pisztollyal a párnája alatt aludt.

Mesél drogügyekről és letartóztatásokról, kilencnapos ébrenlétről, pokoli elvonókúrákról és fia bölcsőhaláláról is. Olvashatunk nőügyeiről (mert persze azért volt egy pár), és azt is megtudjuk, milyen az, ha egy adag heroinnal a zsebében ébred az ember egy stúdió keverőpultja alatt, miközben az orra előtt egy rendőrzenekar készít lemezt. Nem marad ki a teljes vércsere és a fejére esett kókuszdió legendája sem, sőt az is kiderül, felszippantotta-e apja hamvait.

Történetmesélési stílusára ugyanúgy jellemző rögeszmés gondolkodásmódja, mint zenei pályafutására: aprólékos beszámolót ad mindenről, gyakran segítségül hívja a mellékszereplőket is egy-egy idézet erejéig, és még receptet is közöl. Tabut nem ismer, humora száraz, stílusa a maga finomságában is kíméletlen, aminek sokszor egykori és mai zenésztársai is áldozatul esnek. De éppen ettől ő Keith Richards: egy egyszerű blueszenész, aki történetesen mindenkinél többre vitte.

Keith Richards

Keith Richards

A cikk nyomtatásban az Alexandra Könyvjelző Magazin májusi számában jelent meg.

Keith Richards, James Fox: Élet – Life
Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2011
592 oldal, teljes bolti ár 5242 Ft,
e-könyv változat a kiadónál 4456 Ft
ISBN 978 963 266 7072 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Keith Richards, a Rolling Stones szíve-lelke, mindenki „Keef”-je, akinek dalain egész nemzedékek nőttek fel, s akiről tényszerűen tudjuk, hogy kimaxolta a rock and roll életérzést. És még mindig életben van!
A szakma nagy öregje, az elpusztíthatatlan legenda, a rocknagyapa. Tanúja a régi időknek, egy letűnt kornak, melyben a rock még messze több volt egyszerű kikapcsolódásnál, a szórakozás háttérhangjánál – együtt lüktetett a fiatalok szívével, fellázadt és fellázított, őserővel robbant be a kispolgári mindennapokba.
Keith Richards mégsem valami megfoghatatlan mitikus hős – lefegyverzően és kéretlenül őszinte fickó, aki belemondja egyenest a szemünk közé. Hiteles, olykor megejtően egyszerű és esendő: ember. Aki csak mesél és mesél. Arról, hogyan hatott rá Chuck Berry, Elvis és Muddy Waters. Arról, hogyan ismerkedett meg Mick Jaggerrel és Brian Jonesszal.
Mesél a Rolling Stones születéséről, felemelkedéséről és szárnyalásáról. Nőkről, szerelmekről, drogokról, a lebukásokról és a letartóztatásokról, a függőségről és leszokásról. Máig öntörvényű zsivány – vagy még inkább: kalóz – hírében áll, igazi népmesei hős. Mesél Brian Jones haláláról, Altamontról. Franciaországi száműzetéséről, a hírhedt amerikai turnékról, Jaggertől való elhidegüléséről és tettlegességig fajuló vitáikról, s végül a kibékülésükről. S mind közül a legégetőbb kérdésről: tényleg minden évben lecserélteti a vérét azon a bizonyos svájci magánklinikán? Ez a könyv vallomás egy kivételesen gazdag és sokszínű pálya állomásairól.
És legfőképpen az ÉLETRŐL.