Tereza Boučková: A kakas éve (részlet)

Posted on 2011. november 22. kedd Szerző:

2


A kakas éve

A kórterem forróbb volt, mint az összes utca együttvéve. Hőség. A levegő meg se rezdült. Reggel még egyedül ment ki a zuhanyozóba. Délután és kora este még találkoztunk. Odaadtam neki az innivalót az éjjeliszekrényről.
Reggel óta erre vágytam, mondta megkönnyebbülten, de jóformán egy kortyot sem ivott.
Marek ott ült mellette, vizes törülközővel törölgette a karját és a lábát, próbálta itatni, benedvesítette az ajkát, szinte az utolsó pillanatig fogta és simogatta a kezét. Éjjel hazament aludni a szülei lakásába, hogy másnap újra bejöjjön. Alig tíz perc múlva telefonáltak az éjszakai ügyeletről, hogy meghalt az édesapja.

Néhány gönc, bontatlan desszert, ásványvíz és üdítő, amit Marek hordott be neki a kórházba. A végleg elárvult lakást ki kell üríteni, és átadni a tulajdonosnak, a bútor minden bizonnyal tűzre kerül, akárcsak a halott, aki pár perce még…

Egy ilyen hamvasztás tízezerbe kerül. Még ha először kétezerrel nagyobb volt is az összeg. A temetkezési szolgálatnál a hölgy sorra kínálta a kedvezményeket. Ilyen-olyan engedményeket, amilyeneket Michal szokott felajánlani a kerékpárüzletben a törzsvásárlóknak. Talán az volt a hölgy érzése, hogy Marek a jövőben is jó kuncsaftja lehet a cégnek? Vagy az aggasztotta, hogy ajánlhatott bármilyen összeget, Marek nem fűzött hozzá észrevételt, nem alkudozott, minden javaslatra rábólintott. Mindent elfogadott, az eredeti summát és az egyre újabb és újabb kedvezményeket is.
Hamvasztás szertartás nélkül. (ugyan ki jönne el?) Ott meg ott fogják tartani. Az ott sokkal szebb. Meg olcsóbb. összességében kedvezőbb – a holttest elszállításával együtt is. A hamvakat tartalmazó urnát természetesen kiadják, ez benne van az árban. Az egész kerek tízezerért!
A tisztelt megrendelő megelégedésére…

A moziban összefutottunk Marek volt tanárával, a barátunkkal, és elmentünk együtt sörözni meg borozni. A barátunk kiöntötte a szívét, arról beszélt, hogy mennyire magányos (férfi nélkül). Marek pedig arról, hogy meghalt az édesapja. Olyan kiegyensúlyozottan viseli. Pedig világéletükben szerették egymást. Marek nekem is kiöntötte a szívét. Igyekszem odafigyelni rá. De én magam nem érzek szomorúságot. Apósom halála csak olyan kellemetlen, furcsa érzést keltett bennem: a múlandóságunk érzését.
Késő éjjel indultunk haza a városból. Marek elment, hogy elhozza a kocsit az épületből, ahol tizenkét éve dolgozik. Mindig eltart egy ideig, mire eljut odáig, hogy autó is járjon neki.
Én ezalatt felugrottam a sarkon lakó barátainkhoz. A kutyájuk legyengülve feküdt a vackán, nemrég műtötték. Felvágták és összevarrták. napközben egyedül volt otthon, bejutott a spájzba, ami nem volt rendesen bezárva, és megtalálta a zacskót a granulátummal, a száraz kutyaeledellel. Több mint a felét felfalta. Úgy telezabálta magát, hogy nem volt mese, rögtön kés alá került – bélcsavarodást kapott. A sürgősségi beavatkozás tizenkét és fél ezerbe került. Többe, mint egy megboldogult elhamvasztása.
Így fest a világ 2005. augusztus másodikán, kedden.

A lányról álmodtam, a Lányról gyöngy fülbevalóval. De hirtelen felébredtem. „Valahol a véletlen és a rejtély között helyezkedik el a képzelet, az ember teljes szabadsága. Ezt a szabadságot is, mint az összes többit, megpróbálták megnyirbálni, megsemmisíteni. Ennek érdekében a kereszténység kitalálta, hogy még a szándék is lehet bűnös. régen az a valami, amiről azt hittem, hogy a lelkiismeretem, megtiltott számomra bizonyos képeket: megölni az öcsémet, az anyámmal hálni. ›Micsoda szörnyűség!‹ súgta nekem, én pedig dühödten elhessegettem magamtól ezeket a régi időktől fogva átkos gondolatokat.
Csak hatvan, vagy hatvanöt éves korom körül értettem meg és fogadtam el, hogy a képzelet ártatlan. Ennyi időre volt szükségem, hogy elfogadjam, mindaz, ami a fejemben van, csak rám tartozik, hogy ezek semmiképpen nem rossz gondolatok; semmiképp sem bűn, és hagyni kell a képzeletet, hadd csapongjon, amerre csak akar, még akkor is, ha véres, elfajult utakon jár.
(…) A képzelet a legnagyobb kiváltságunk. Megmagyarázhatatlan, akár a véletlen, amely kiváltja.” [Xantus Judit fordítása]

Buñuel visszaemlékezéseit, az Utolsó leheletem-et olvastam. Az ágyban feküdtem, az utcáról egyre halkuló motorzaj hallatszott – Marek épp munkába indult. Kinéztem a tetőablakon az égre, és eszembe jutott, ahogy előző este a moziban a festő megmutatta a (gyöngy fülbevalós) lánynak a felhőket. Milyen színűek? kérdezte.
És a lány nyomban rávágta: Fehérek.
De aztán a festő szemével nézett rájuk: És kékek meg szürkék meg sárgák meg…
Legeslegelőször is ki kell vinnem a kutyát. rögtön felkerekedtem, hogy futkározhasson egy kicsit az erdőben, mielőtt még elviselhetetlen lesz a hőség. Aztán bebicikliztem a faluba a levelekért, a postásnő szabadságon van. Vettem kiflit és kenyeret meg sajtot, és ami még befért a hátizsákomba, és az egészet hazafuvaroztam. Örömteli érzés töltött el, hogy útban hazafelé feltekerek majd az összes emelkedőn, meg hogy ilyen tevékeny vagyok.
Lukáš már fenn volt, a tévé előtt ült. Még nem reggelizett. Örült a friss kiflinek, és megdicsért, amiért hoztam. Míg evett, lehordtam a manzárdból a kerti lugasba a notebookomat, a klaviatúrát, az egeret az alátéttel és minden mást. Ez azt jelentette, hogy mászhattam fel a lépcsőn, aztán ki kellett nyitnom a szobát, ha lehet, mindent egyszerre a hónom alá fognom (ami sohasem sikerül), fél kézzel megtartanom valahogy, hogy a másikkal kulcsra zárhassam az ajtót. Aztán le a lépcsőn, el Lukáš mellett, aki felajánlotta, hogy segít, de hát nem tudja, mi mindenre van szükségem, és egyébként is…
Ha elfelejtek valamit (és mindig elfelejtek), megint mászhatok fel a lépcsőn. Odafönn rájövök, hogy letettem valahová a kulcsot, úgyhogy újra le, keresgélni, megtalálni, felmenni, kinyitni, hónom alá venni, bezárni. Bezárni! Mindannyiszor bezárni (így is sokszor elfelejtem).
Írni fogok a lugasban.
Megpróbálom.

Lukáš megette a reggelit, és úgy-ahogy eltakarított maga után. Bejelentette, hogy elmegy hazulról. Ő maga ajánlkozott, hogy elviszi a vissza nem váltható üvegekkel teli műanyag szatyrot, és útközben kidobja a konténerbe.
Ne segítsek még valamit, mami?
Kösz. Elég, hogy megkérdezted. örülök neki. Indulóban középső fiunk kedvesen rám mosolygott, és jó munkát kívánt.
Hát akkor a lányról és a felhőkről. Csakhogy a szám, akárcsak az övé, száraz, cserepes volt. Már régóta nem a nyelvemmel nedvesítem meg – ahogy a lánytól kérte a festő. Keresni kezdtem az övtáskámat, amiben a szarvasfaggyút tartom, aztán bevillant. Amikor kiszedtem a vásárolt holmikat a hátizsákomból, oda sem figyelve, itt, a földszinten tettem le. Benyúltam a kis zsebbe, fogtam a szarvasfaggyút, és bekentem az ajkamat. De hirtelen megállt a kezem a levegőben. Olyan furcsa érzés, mintha valami másképp volna.
Másképp is volt. (Vagy ellenkezőleg?)
Elöntött a düh. Rohantam a biciklihez, felpattantam rá, és tekertem, mint az őrült. Mint az őrült, a legnagyobb emelkedő aljában értem utol Lukášt. Megelőztem, és anélkül hogy megálltam volna, anélkül hogy leszálltam volna a bicikliről, rárivalltam: Hol az ötvenes?
Értetlen arcot vágva kérdéssel felelt a kérdésre:
– Mi van? Milyen ötvenes?
Ekkorra már megálltam, leszálltam a nyeregből, és a biciklit a legközelebbi kert kerítéséhez toltam:
– Mutasd a zsebeidet!
Mindet átkutattam. Micsoda megaláztatás! Csak nekem az, azoknak, akik lopnak, nem fáj a fejük emiatt, hiszen ők állandóan valaki más zsebében kutakodnak.
A szégyen, hogy muszáj megtennem.
Egytől egyig átkutattam Lukáš zsebeit, és semmit sem találtam. Az égvilágon semmit. Kételkedni kezdtem az ép eszemben. De hát reggel a szövetkezeti boltban kétszázassal fizettem, ezt biztosan tudom. Az eladónő nem tudott visszaadni, meg kellett várni, hogy a következő vevő fizessen, és akkor adott vissza egy bankjegyet és valami aprót, kiabálok Lukášsal:
– Hol az ötvenes, ami eltűnt az övtáskámból?
– Milyen övtáskából?
– Az alsógatyádba dugtad? Vagy a csukádba?
Sírásra görbül a szája.
– Nincs nálam.
– Azonnal add ide!
– Nem vettem el semmit!
– Hová dugtad el?
Sírva fakadt.
Tegnapelőtt volt tizenhét éves. Tegnapelőtt egy ezrest kapott a születésnapjára. Most sértődötten bőgött, teste rázkódott az őszinte zokogástól.
Volt idő, amikor bevettem a könnyeit, és magam is sírva fakadtam. És bocsánatot kértem, amiért igazságtalanul megvádoltam. Volt idő, amikor hittem neki, amikor nem vitt rá a lélek, hogy megmotozzam.
– Mindjárt elkaplak, és mindenki szeme láttára pucérra vetkőztetlek! (Egy lélek sincs az úton, az emberek talán a környező kertekből leselkednek, kiabálásom messzire hallatszik.) Leráncigálom rólad a ruhát, és megtalálom azt az ötvenest, mert hiányzik. Hol van?!
– A tárcámban.
– De hát azt megnéztem, üres.
– A személyim alatt van, összehajtogatva.
Ott volt. nagy műgonddal apró négyzetekre hajtogatva. Elvettem, fogtam a biciklimet, és nekiveselkedtem visszafelé az emelkedőnek.
– Ha kidobtad az üvegeket a konténerbe, irány haza, világos?
A lábam erőtlen volt. Mindenem erőtlen volt, pedig egyébként maximumon pörögtem. Toltam a biciklit, és lázasan járt az agyam. Mit csinálok, ha Lukáš hazaér?
Semmit.
Megoldotta helyettem a dolgot, éjfélig nem mutatkozott. Amikor hazaért, fenn voltam a szobában. Egyedül. (Marek a szülei lakásában maradt éjszakára.) nem szóltam hozzá. nagy erőfeszítésembe került hallgatni. Ez meg is felelt neki. Majd eszik valamit, bebújik az ágyba, elalszik, és ezzel a ma történtek egyszer s mindenkorra lezárulnak a számára. Hogy bocsánatot kérjen a lopásért? Esze ágában sincs. Azután, hogy egyszer bocsánatot kért, amiért meglopott – és másnap ismét meglopott, az újbóli bocsánatkéréskor ráordítottam:
– Többé ne lopj, és akkor nem kell bocsánatot kérned.
Többé nem kért bocsánatot.

* * *

„…és ha tegnap fütyültél rá, hogy hazagyere, ahogy mondtam, akkor ma várd meg csak szépen, amíg mi haza nem jövünk. És meg ne próbálj bejutni!”
Mielőtt elmentünk volna Marekkel, bezártuk a házat, hogy Lukáš ne jusson be egyedül – csak az előszobába. Bezártuk a belső ajtót, amihez nincs kulcsa. Hogy a tegnap történtek után a saját bőrén érezze – nálunk ez nem járja. (Aludt, míg el nem mentem sétálni a kutyával, és mire visszaértem, felszívódott.)
Éjjel tizenegykor értünk haza. Lukáš az előszobában ült, a belső ajtónak vetett háttal. Az ajtó szétbarmolva, a zár félig felfeszítve, de kinyitnia nem sikerült. A földön szerszámok hányódtak. Csavarhúzók, drótok és egy sebtében eszkábált sperhakni. Honnan szedte ezeket, amikor bezártuk a műhelyt? Az ablak be volt törve. A földön üvegcserepek.
Minden szétverve és felfeszítve.
Hát így élünk.

Ma reggel már fél hattól nem hagyott aludni a gerle egyhangú, ostoba turbékolásával, pedig amúgy is pocsék éjszakám volt. Az istennek sem akart elhallgatni. Csak forgolódtam az ágyban, nem bírtam aludni, nem akaródzott fekve maradnom, nem akaródzott felkelnem, semmihez sem volt kedvem. Felkeltem, lementem, és nekiláttam reggelit csinálni. Marek kisvártatva lejött utánam. Asztalhoz ültünk és némán ettünk. Beszélni azt jelentette volna, hogy újra végeérhetetlenül boncolgathatjuk mindazt, ami tegnap történt, meg az utóbbi években, ami minden áldott nap ugyanolyan volt, vagy rosszabb. Hallgattunk az erdőben is, kutyasétáltatás közben. Dobáltuk neki a botot, és szerettük volna, ha átragad ránk rendíthetetlen kutyaboldogsága.
Visszamentünk, Lukáš még aludt. Ennek örültünk. Ha majd előkerül a szobájából, megint nem fogjuk tudni, hogyan viselkedjünk vele. Ha próbáljuk rendezni az ügyet, már reggel felhúzzuk magunkat. Katarzist úgysem hoz – akkor már régen másképp állna a dolog. Ha úgy teszünk, mintha mi sem történt volna, Lukáš szentül meg lesz győződve, hogy nem történt semmi. Hogy sorozatos lopásait és betöréseit normális dolognak tartjuk, hogy a betört ablak normális dolog, hogy a csavarhúzók és sperhaknik és a félig felfeszített ajtózár meg a kallantyúk, riglik környékén összevissza karistolt földszinti ablakok, mind-mind rendjén való…

Esik. Alighanem azért, mert vasárnap van. De így is elmentünk biciklizni Marekkel. Lukáš tévétől tévéig támolygott azzal, hogy ő ugyan nem megy sehová (nincs is neki min, mert az összes bicaját összetörte). Mi pedig már nem erősködünk, ha csak nem muszáj. Igyekszünk fenntartani a családi békét, ez annyira megnyugtató.
Tegnap nekiveselkedtünk a kémény- és kályhatisztításnak, ennek a rengeteg porral és korommal járó kellemetlen munkának, és Lukáš csatlakozott hozzánk, segített is valamicskét. sikerült helyreállítani a családi békét, és mostantól nagyon fogunk iparkodni.
Marek kiválasztotta az útvonalat: erre megyünk meg arra, és még oda (ott iszunk majd egy sört), aztán az ellenkező irányból vissza a faluba, és végül haza, az erdőn át. Biztosan megvan húsz kilométer, minimum húsz, és csupa emelkedő.
Elindultunk. Elállt az eső, kiderült az ég. Végig szép idő volt. Tekertünk át a vidéken – én és egy ismerősnek tűnő biciklista, aki hol szemből suhant el mellettem: Szia! Szia!, hol pedig hátulról előzött meg. Szia! Szia!… Valahányszor elkarikázunk egymás mellett, mindannyiszor köszönünk, ahogy rendes biciklistákhoz illik.
Az ellipszisekben való körözés Marek új módszere arra, hogyan biciklizzen mellettem (igencsak túlzó kifejezés). Kizárólag akkor teker az oldalamon, ha közben a tájat nézi – egyébként száguldozni szokott, hogy ne rontsa le a sebesség-átlagát.
Alighogy beértünk a faluba, egy szempillantás alatt újra elromlott az idő. Jött is rögtön az eső, heves, kiadós. K.-né meglátott bennünket az ablakból, és hívott, hogy húzódjunk be hozzá. Kávé, sütemény, társalgás. Természetesen a fiúkról. Mondjuk a magunkét, a legjobb tudásunk szerint, és ekkor Marek, aki az ablaknál ül, megszólal, hogy mintha Lukášt látta volna az utcán – Patrikkal. ugyan hogy került volna a faluba Patrik? Fél óra múlva hívtak minket a mobilon, hogy otthon vannak, mindketten.
Biciklire ültünk.

* * *

Patrik ma tizennyolc éves!
Bár születésnapja van, már négy hónapja nem láttuk, és nem is hallottunk felőle, úgyhogy nem készítettünk semmit. Álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy éppen ma állít be hozzánk, magától, önszántából.
Patrik, a legidősebb fiunk.
Elég tiszta volt, és egész rendes ruhát viselt – a cipőjét leszámítva. A lábán kitaposott, szakadt, ócska csuka volt. Patrik frissen kopaszra borotválva – sebhelyes fejjel, mintha valaki zsilettpengével táncolt volna rajta. Mint aki épp most jött a sittről. Az utóbbi hónapokban egyetlenegyszer láttam, a szemből jövő buszban. Akkor raszta frizurája volt.
Csak nem voltál bevarrva, hogy ilyen kopaszra vagy borotválva?
Manapság nem nyírják kopaszra az embert a sitten.
Honnan tudod?
Bort töltöttünk, szerencsére volt otthon egy üveggel, és koccintottunk a nagykorúságára: Minden jót!
Nem sütöttem tortát, nem tudtam, hogy jössz.
Nem baj.
Egészségedre!
Csirió!
Többé nem fognak hajkurászni a rendőrök.
Eddig sem hajkurásztak.
Itt gyakran megfordultak.
Legalább csinálnak valamit.
Még apámnál is kerestek.
Micsoda? Hahaha. Nevetett teli szájjal. Én is (majdnem), amikor apám felhívott. A rendőrség nála kereste Patrikot, pedig apám azt sem tudja, hogy néz ki. összesen, egyszer-kétszer ha látta a három fiamat, régen, amikor a fiúk még kicsik voltak.
Égen-földön kerestek téged.
Ezért fizetik őket.
Te nem fizeted.
Az mindegy. Melózzanak csak.
Patrik az útleveléért jött. A személyijét a javítóintézetben hagyta, és nem tud visszamenni érte. Miért nem? Mert nem ér rá. Strandra megy.
Azt mondtam, hogy nem adom oda neki az útlevelét, míg el nem hozza a személyijét az intézetből. Telefonon beszéltem a nevelőjével, hogy kiderítsem, nincs-e adóssága, nem kell-e kifizetnünk valamit, mielőtt eljön onnan.
Hogy lenne adósságom, amikor alig voltam ott?
Tizenkilenc éves korodig meg akarták hosszabbítani az intézeti nevelésedet – egy szigorított javítóintézetben, rácsos ablakokkal. rettenetesen felbőszítetted őket. Úgyis megszöktem volna! Azt kértük a bíróságon, hogy hagyjanak békén. Élvezd a szabadságot. De el kell menned az intézetbe a személyidért, hogy rendben lezárhassák az ott-tartózkodásodat. nem tudják megtenni, amíg ott vannak a cuccaid, és főleg az irataid. Alá kell írnod, hogy mindent átvettél. Patrik, minden államnak vannak törvényei, és be is kell tartani őket. Keríts magadnak munkát, fizesd az egészségbiztosítást, mert törvény van rá. Máskülönben egyre nőni fog az adósságod. Tovább komplikálod az életedet, és nehezen fogsz kikecmeregni belőle… Ha nem akarsz dolgozni, legalább jelentkezz a munkaügyi hivatalban. Fizetik helyetted a biztosítást…
Próbáltunk a lelkére beszélni.
Azt mondtuk neki, hogy csak akkor lakhat velünk, ha törvénytisztelő életet él. nem akar velünk lakni. A városban lakik, a haverjánál, jól megvan ott. nem esett a fejére, hogy naponta melóba járjon! Hogy minden héten elmenjen a munkaügyi hivatalba. Tudja ő, hogyan gondoskodjon magáról. Lesz elég suskája, nem gond. És nem akartok véletlenül elvinni az intézetbe? Nem tudom, hogyan jutok oda.
Nem tudod, hogyan jutsz oda, amikor hatszor megszöktél?
Ötször.
Ötször vagy hatszor!
Ordítunk.
Már megint begurultunk, Marek és én, már megint a plafonon vagyunk, mindig ez van.
Patrik felállt: Akkor ideadjátok azt az útlevelet?
Nem.
És miért nem?

Ha meg kell lennie – és meg kell lennie!
Féltem, hogy a közjegyző, akit találomra választottam ki a telefonkönyvből, és bejelentkeztem hozzá, elítél majd bennünket. De mentünk, lassan megtanuljuk, hogyan is birkózhatunk meg ezzel az egésszel, fokozatosan hozzászokunk. Dehogyis, nem szokunk hozzá, csak tanuljuk.
Kilenckor léptünk be Marekkel a közjegyzői irodába. Bátorság! Hiszen nem teszünk semmi rosszat. Akármit tettünk, vagy nem tettünk, lelkifurdalásunk volt, mert nem sikerült, mert kudarcot vallottunk, mert nem neveltük jól a fiúkat. De miért nem sikerült, amikor pedig annyira igyekeztünk? Hát semmit sem befolyásolhat az ember? A szeretetével, az energiájával, azzal, ahogyan ő maga él? Hány éjszakát virrasztottam át ezen törve a fejem!
És most itt vagyunk.
Elmagyaráztuk a közjegyzőnek, amit és ahogyan lehetett. Rövid életrajz, szülői összefoglaló, másképp, mint dióhéjban, nem lehetett elbeszélni az elmúlt húsz évet.
A másodfokú eljárás utáni örökbefogadás jogilag ugyanaz, mint amikor az embernek saját gyereke van. Ez tehát nem megoldás. Be kell bizonyítanunk, hogy mint szülők közömbösek vagyunk Patrik számára, és azt is, hogy „rendezetlen” életet él. Ha egyszer meg kell lennie!
Gyorsan rátértünk az iratokra. Elhoztuk magunkkal a szakértői véleményeket, merthogy évekkel azelőtt, amikor teljes kudarcot vallottunk első örökbefogadott fiunkkal, bár úgy neveltük, ahogy jellemünk és szívünk diktálta, tanácstalanságunkban szakemberhez fordultunk.
Patrik: „…Magatartászavar, amely fokozatosan a személyiség diszharmonikus fejlődésével társuló nem szocializált viselkedészavarrá fajul, és végül bűnözői magatartással párosuló szocializált viselkedészavarba torkollik…”
Nálunk volt az összes határozat is, meg a jelentések a javítóintézetből való szökésekről. (Egyszer sem hozzánk vezetett az útja.) Vaskos paksaméta. összeírtunk mindent legjobb tudásunk szerint, mert meg kellett lennie.
Körbélyegző.
Felszedelőzködtünk. A közjegyző, egy nő, az ajtóban kezet szorított velünk, és azt mondta, hogy fejet hajt a bátorságunk előtt. Én meg… Ezt is meg kell tanulnom kezelni, nem mindenki ítél el bennünket, nem mindenki, még nem.
Marek a hivatali kocsival munkába indult, én meg a sajátunkkal vásárolni és haza.

Tereza Boučková

Tereza Boučková

Még a kapuig sem jutottam a csomagtartóból kiszedett szatyrokkal, amikor az utcánkba befordult egy RENDŐRSÉG feliratú autó.Két egyenruhás Patrikot kereste. Újabb országos körözés. Hogyhogy? Miért keresik már megint? Hiszen tegnap végérvényesen befejeződött a javítóintézeti nevelése, tegnaptól nagykorú.
És mától ki van tagadva.

(V. Detre Zsuzsa fordítása)

Interjú a szerzővel: A kör bezárul? – interjú

A könyv fülszövege

Tereza Boučková: A kakas éve

Cartaphilus Kiadó, 2011