Aczél Endre: Acélsodrony – Nyolcvanas évek (részlet)

Posted on 2011. november 19. szombat Szerző:

0


Aczél Endre: Acélsodrony '80Dögkeselyű

A most következő történet előtt némiképp alámerülünk a magyar bűnügyi filmek múltjában. Elsőnek a Nyugatról irányított, kifejezetten politikai szándékú kártevők vesztek ki belőlük, aztán ugyanerre a sorsra ítéltettek a kémek és a diverzánsok. Abban a mértékben azonban, ahogyan a Kádár-rendszer nemzetközi presztízse is megszilárdult – vagyis nem volt különösebb értelme azt dokumentálni, hogy „azok ott” ellenünk dolgoznak –, megjelentek a színen a puszta nyereségvágyból dolgozó bűnözők, akik mögött persze mindig volt valaki Nyugatról, de az illető nem a CIA embere volt, hanem a saját szakállára dolgozott, éspedig mint megbízó vagy orgazda. Egyszóval tisztán hazai sütetű, pláne társadalmi töltetű krimi a nyolcvanas évekig nem készült, egészen addig, amíg 1982 telén a mozivászonra nem került a Veri az ördög a feleségét című opusával még 1977-ben nagyon sikeresen debütáló András Ferenc Dögkeselyű című filmje.

Mindmáig a legjobb magyar krimi, szokás mondani róla, de rögtön előrebocsátom: ez nem az a mű, ahol a jó elnyeri a jutalmát, a bűnös meg a büntetését; ez bűnügyi történetbe ágyazott társadalmi dráma, amelynek a hősei nem a falvédő-, hanem a valóságos akkori Magyarországot képviselik.

Alapjául Munkácsi Miklós Kihívás című kisregénye, de inkább filmnovellája szolgált, hőse egy taxisofőr. Azonban a korra jellemzően nem „igazi” sofőr, hanem diplomás értelmiségi – a könyvben tanár, a filmben mérnök –, aki a kérdéses időben csak úgy tud ötről hatra jutni, ha elmegy taxizni. (Abban az időben mindenki benzinkutas, taxis vagy valamilyen szórakoztatóipari szakember akart lenni.) A történet szerint ez a Simon József nevű ember egy rossz házasságot és sok adósságot tud maga mögött, és a taxizással többet keres ugyan, mint a gyárban, de válófélben van, és tökéletesen inog az egzisztenciája. Ekkor történik, hogy két utasa – két, zsebmetszéssel foglalatoskodó rózsadombi idős úriasszony – ellopja a tárcáját, benne tízezer forinttal. Ami akkor pótolhatatlan veszteség neki. Simonra rászakad az ég. Egész elrontott életének minden dühe, az akkori Pestet egyre jobban benépesítő bűnözők, csalók, ügyeskedő újgazdagok elleni haragja afféle Charles Bronson-os bosszúvággyá válik: elhatározza, hogy kézre keríti a tetteseket, és megbüntet mindenkit, akinek akármilyen módon köze volt ahhoz, ami történt, vagy aki akadályozni próbálja őt a bosszú művének beteljesítésében. Nem mondom el az egész, elképesztően fordulatos történetet, mert a film ma is nagy erővel hat, aki nem látta, nézze meg. Annyit azonban el kell mondanom, hogy a bosszú a tízezer forintos kárhoz képest aránytalanul nagyra sikeredik, mert a taxisofőr maga is bűnözővé válik, ráadásul szerfelett találékonnyá: lop, hamisít, zsarol, sőt embert rabol – egy pszichológuslányt történetesen. Aztán körülbelül ugyanakkor, amikor beszorítja tárcájának eltulajdonítóit a hurokba, oda kerül a saját feje is. Ezt fölismerve öngyilkos lesz: felrobbantja magát egy PB-gázpalackkal.

A film egyébként megfelelt minden, mondjuk úgy, hollywoodi igénynek. Zsarolás, emberrablás, gyilkossággal való fenyegetőzés és az elmaradhatatlan autós hajsza. Mindez kevés szóval, igen gyors vágásokkal, Ragályi Elemér operatőr invenciózus kamerája előtt. És ami a lényeg: Simon József alakját úgy formálta meg Cserhalmi György, mint kevés szerepet előtte vagy utána. Ha van annak a szónak értelme, hogy hitelesség – például, hogy mennyire hihető a színész arca, amikor az általa alakított ember előtt a halálát megelőző pillanatban végigpereg az egész élete –, nos, akkor azt kell mondanom, hogy Cserhalmi a Dögkeselyűben a hitelesség etalonja volt. Egyszerűen feledhetetlen.

A Dögkeselyű is átment a korabeli magyar kultúrpolitika szűrőjén, noha Cserhalmi mint keselyű olyan dögök fölött ítélkezett, akik akkoriban már magas fokon voltak azonosíthatók a magyar jelennel. Más szocialista országokban azonban csak az öngyilkossági jelenet nélkül voltak hajlandók forgalmazni a filmet, mert az mindennek elmondható volt, csak a „rendszerünkhöz illő” katartikus végnek nem.

„Színlelni boldog szeretőt”

Az Élet és Irodalom vitái című, még a rendszerváltozás előtt megjelent kötetbe talán be se került az a vita, amelyről a témája miatt szólnom kell. A vita úgy ért véget, hogy a szerkesztőség hét-nyolc hozzászólás után, Hermann István filozófus kvázi zárszavával egy savanyú megjegyzés kíséretében lezárta a disputát, és nem is tért rá vissza többet. Hogy miért nem, nyomban kiderül.

A tárgy egy igazi sikerkönyv volt, Miskolczi Miklósé, amely a Színlelni boldog szeretőt címet viselte. Az író szociografikusnak mondható módszerrel kutatta a házasságban élők úgynevezett külső párkapcsolatait; szereplői és történetei valóságosak voltak. Mondanom sem kell, hogy a téma – a házastársi hűtlenségek precízen leírt arzenálja – volt az, ami a közönséget olyan fokon vonzotta, mint a légypapír a legyet. Na, nem azért, mintha házasságon kívüli párkapcsolatok nem léteztek volna korábban is tömegével, hanem azért, mert a szociografikus irodalom – egyáltalán nem a szépirodalom! – ezt a témát gondosan kerülte, mintha tartotta volna magát az illő és illetlen dolgok megkülönböztetésének a parancsához. Miskolczi meg, hogy úgy mondjam, belecsapott a lecsóba.

Ő maga később, bölcsen, nem az írói teljesítménynek, hanem magának a témának tulajdonította a majdnem fantasztikus közönségsikert. És még két dolognak. Az egyik: akkoriban a társadalom kevésbé volt toleráns a külső párkapcsolatokkal szemben. A másik: ugyancsak ellentétben a mával, akkor még beillesztették a globális erkölcs kategóriájába a nemi erkölcsöt, azaz a monogámiát. (Különösen a hivatalosság magas polcain. Egy vezető pártkáder például, akinek a felesége súlyos beteg volt, az első titkár engedélyével tarthatott csak barátnőt. Egy másik káderről köztudott volt, hogy szerelmi kapcsolata van egy újságírónővel: a főnök ráparancsolt, hogy vagy hagyja abba, vagy váljon el, és vegye el az illetőt. Elvált, elvette.) De azért nem mellékes, hogy a téma miért került épp ekkor napirendre. Nem a tolerancia szűkössége és nem is az erkölcs értelmezése miatt. Hanem azért, mert a nyolcvanas évek elején az egyén anyagi érvényesülésének korábban nem látott távlatai nyíltak meg. Társadalmilag is megfogható volt a feltörekedett kisebbség és a lemaradó többség. Mely utóbbi kezdte az egyensúlyát veszíteni. Ergo kereste magának a sikert, jobbára pótcselekvésben. Ha – mint Kertész Ákos is fogalmazott – az ember nem tud eljutni a nagy durranásig, megelégszik a kis pukkanással.

Ennyit a társadalmi háttérről, amelyet utóbb Hermann világított meg. Maga az ÉS vitája másról szólt. Szeméremről, a monogámiáról és a poligámiáról, családról, a hagyományos nemi szerepek – a férfi a csábító, a nő az elcsábított – felcserélődéséről, a hűtlenség megéléséről, földközeli nézetekről, a puszta kalandvágyról, a férfiasság kiéléséről mint örök dolgokról. A vita egymás mellett álló témák egyfajta keverékévé vált; a diskurzusnak nem volt közös alapja. Ezért abba is maradt, ámde Miskolczi Hazudni boldog hitvest címmel gyorsan megírta könyve nem kevésbé sikeres folytatását, amely a külső párkapcsolatokkal terhelt házasságoknak a hazugságát és a csődjét írta le, bevallottan nagyvárosi, értelmiségi, harmincas-negyvenes életkorú közegből merítve lehangoló történeteit.

Egy tragikus díva

Olvasom, hogy a New York-i Metropolitan Opera 1980-as Manon Lescaut-felújítása, amelyet a Deutsche Gramophone cég 2006-ban adott ki DVD-n, a maga korában világszenzáció volt, később pedig legendává nemesedett. Köszönhetően a Des Grieux lovag szerepében fellépő Placido Domingónak s nem kevésbé Renata Scottónak.

Nekünk, magyaroknak van egy párhuzamos legendánk. Ez majd két évtizeddel korábbról való, és ugyancsak felújítás. Csakhogy ebben – a budapesti Opera falai között – Ilosfalvy Róbert és Házy Erzsébet énekelt, a zenekart pedig Lamberto Gardelli vezényelte.

Házy Erzsébet ekkor harminckét éves volt, és nagyon szép. Amit két oknál fogva emelek ki. Az első: neki nem a hangjával kellett feledtetnie, mint Scottónak, a hervadó bájait; ő a hangjával, pontosabban énekművészetével és dikciójával csak rátett pompás megjelenésére. A második: Házy fiatalsága és szőke szépsége elütött a kor és a korábbi korok magyar szabványától, mely szerint a legszebb szopránszerepeket gyönyörű hangú, de szerfelett testes és inkább korosodó, mint fiatal dámák énekelték.

A Manon Lescaut-ban nyújtott Házy-alakításról a zeneesztéta (immár halott) Fodor Géza, akinek a szeménél csak a tolla volt szigorúbb, leírta a következőket: Házy Erzsébet az abszolút Manon. Továbbá: „Házy a maga teljességében bontja ki Manon hihetetlenül sokszínű figuráját. S azoknak a kissé elnyújtott első szótagoknak az észbontó bája! Soha még operafelvételről ilyen erotikus hangi alakítást nem hallottam még.”

Aczél Endre

Aczél Endre

Házy alakításaival kapcsolatban a késői krónikák is szívesen használják a felejthetetlen jelzőt. Ilyen volt mint Salome, Mimi, Poppea, Norina és Oscar. A legnagyobb magyar kortárs operaszerzők – Petrovics Emil, Szokolay Sándor – neki írták műveiket. A művésznő egyébként semmitől sem idegenkedett: énekelt ő Orffot, Brittant, Berget, Kurtágot, Ligetit. S mivel, gondolom, ez a helyes kifejezés, született primadonna volt, jócskán lehetett őt látni az operettszínpadon is. Sőt filmben, vegyes prózai-zenés szerepekben is. Amiben az volt a nóvum, hogy a magyar filmrendezők az operaszínpadról őrajta kívül sem előtte, sem utána nem importáltak dívákat. Házy azonban szép volt, szép volt a beszéde, és remekül játszott. Ezért játszhatta el Kálmán György oldalán a Felfelé a lejtőn, illetve valamivel korábban Darvas Iván partnereként az átütő sikerű operettfilm, a Gerolsteini kaland főszerepét. Mellesleg az a férfi, akivel a Manon Lescaut-ban énekelt, s az, akivel a gerolsteini nagyhercegnő szerepét játszotta el – Ilosfalvy Róbert és Darvas Iván –, mindketten a házastársai lettek utóbb.

Házy Erzsébetet hirtelen, 82 novemberében, ötvenhárom éves korában ragadta el a halál. Ekkor már nagyon magányosan, sokak szerint önpusztító módon élt.

Bővebben a könyvről: Harmadik kör, finálé

Adatok: A könyv fülszövege

A sorozat további kötetei:

Aczél Endre: Acélsodrony – Nyolcvanas évek

Park Kiadó, 2011