Kereszty András: Szerelem és halál Kairóban (részlet)

Nyitány

A férfi könnyű bőrcipőt, magas nyakú barna gyapjú pulóvert és erős vászonból készült vállpántos, sok zsebes, öves – szafarinak nevezett – öltönyt viselt. A hátán feküdt. Lábai kinyújtva. Manikűrözött kezeit összekulcsolta a hasán. Frissen borotvált arcán nyugalom és béke. Hibátlan volt a frizurája: sötét haját fodrász választhatta el, miután lakkal rögzítette.
A helyszín viszont méltatlan volt egy elegáns emberhez.
A férfi a porban feküdt a kairói Khan el Khalili bazárt az Al Azhar egyetemtől elválasztó városi autóút mellett. A hajnali órákban rozzant, deszkafalú, szamarak húzta szemetes kordék csörömpöltek végig erre a betonon. Papírrongyok, rothadt salátalevelek hullottak le róluk, s az erjedés savanyú szaga úszott utánuk. A nemrég aszfaltozott út áthaladt a bazárnegyeden, aztán a semmibe veszett. Túlsó végén a Halottak Városa volt, régi kalifák, előkelőségek sírjaival. Nagy kupolás épületek, amelyben most hajléktalanok ezrei laktak.
December hetedike volt, hosszan tartott az éjszaka, reggel hét órakor világosodott. A fokozatosan erősödő fényben először nem is látszott, hogy az út mentén heverő ember nem hajléktalan, nem egyiptomi, nem szegény, és már nem is él.
Leginkább úgy festett, mintha koporsóban feküdne, és gondos balzsamozók készítették volna fel a temetésre.
Elsőként az Al Azhar-mecset kapujában szolgálatot adó rendőrt hívták a holttesthez. Az év utolsó hónapja lévén már az egyiptomi rend őreinek szokásos, gyűrött, kifakult, fekete posztó, könyökvédős téli egyenruháját viselte. Öltözködés dolgában meglehetősen nagy volt az ellentét a jól ápolt halott és a slampos hivatalos személy között.
A rendőr a sípjába fújt, jelzésére visszhangként több sípszó felelt a bazárból, ezt követően a keskeny utcákban mozgolódás támadt, és hamarosan legalább ötvenen állták körül az elhunytat.
– Drága cipője van – mondta a nézelődők egyike. A bazár népe meglehetős rutinnal ítélte meg az emberek anyagi helyzetét. Úgy vélték, az elegáns, jó minőségű ruha kevésbé igazít el, mint a lábbeli, hiszen aki képes dollár százasokat kiadni egyetlen párért, annak valóban vastag a bankszámlája.
A rendőr feljegyzéseket írt egy zsebnoteszbe. Rögzítette, hogy a holttest feltalálási ideje reggel 7 óra 44 perc. A halott körülbelül 170 centiméter magas, fehér, valószínűleg európai férfi. A halál oka ismeretlen. A halál körülményeit firtató rubrikába is az ismeretlen szót jegyezte be.
Rozzant, itt-ott rozsdásodó mentőautó jött végül a holttestért, és szállította el a közelben lévő Kaszr el Aini hullaházba.
A halottat itt levetkőztették, és azonnal kiderült a halál oka. A bal lapocka alatt lőtt seb volt. Az egyetlen lövedék hátulról, ferde szögben hatolt be, szétroncsolva a szívet. A lövést néhány centiméterről adhatták le: a magas nyakú pulóveren a lyuk körül megpörkölődtek a gyapjúszálak. A halál a boncmester megállapítása szerint hajnali három és öt óra között következett be.

Ismerjük meg a főhőst, Robert Fontot.

Kiszálltam a negyedik emeleten a liftből, és elballagtam a karámomig.
A hatalmas helyiséget hivatalosan szerkesztőségi nagyteremnek nevezték, de leginkább állatkertre hasonlított. Egyforma, két méter sugarú, félkör alakú ketrecekben ültek a nagy londoni napilap, a The Globe munkatársai, telefonáltak, kopácsoltak a elektromos írógépeken, iszogatták az automatákból származó löttyöt – kávét, kólát, ice-tea-nek nevezett barna cukros vizet –, krákogtak, röhögtek, duruzsoltak. Papírok, füzetek, kézikönyvek, jegyzetek hevertek szanaszéjjel, félig lehúzott redőnyök rekesztették ki a fényt, hogy jobban lehessen a televíziókészülékek kékes képernyőit látni.
A legkevésbé a terem szagát bírtam. A dohányzást már régóta kitiltották a közös helyiségekből, a bagósok a kinti folyosón, a klotyó előterében füstöltek. De a finom dohányfüst helyett izzadtsággal vegyes dezodor-illatot kevertek a légkondicionálók lapátjai. Sokféle hónaljszagosítót használtak a kollégák, és ezek koktélja (is) elviselhetetlenné tette a teret.
Belépni ide, az állatkertbe olyan volt, mint annak idején a hadseregben visszatérni éjszakai ügyelet után a körletbe. Remekül éreztem magam az ilyen éjszakákon hajnali négyig az őrségben, különösebben nem is találtam fárasztónak, vagy veszélyesnek. Melyik hülye terroristának jutna eszébe pont Wales legeldugottabb sarkában – egy bizonyos kimondhatatlan nevű Brawdy melletti Bryngwyn helységben – laktanyát robbantani. Mellesleg, ha felrobban, se hiányzott volna senkinek. Nekem spéci nem. Persze jobb, ha nem akkor robban, amikor épp a kapuban szobrozok az M1-es gépkarabélyommal.
De visszamenni, abba a hálóba, ahol negyven ágyon negyven lábszagú bajtárs horkol, nagyobb megpróbáltatás volt a számomra, mint reggelig ébren maradni.

Elfoglaltam a helyem a magam vackában. Semmivel sem volt különb a többinél. Ugyanolyan félkör alakú lyuk. Minden sötétszürke. Az íróasztal is sötétszürke. A forgószék is sötétszürke. Még a piacon kapható nyolcvanezer-fajta telefonból is sikerült a dizájnernek egérszínűt választani. Kénytelen voltam magam kidíszíteni a deszkafalat. A csajok fotóit ragasztgattam rá. Az volt az elvem, hogy egyszerre három legyen belőlük, mert akkor nem fenyeget semmiféle vészes kötődés. Háromnál több, a meló mellett, már túlzásnak számított volna. Ideálisnak azt tartottam, ha egyszerre van egy tizennyolc éves lelkes kis kezdő, egy dögös huszonöt éves, és egy rafinált, izgalmas – velem egykorú. Ez pontosan harminckettő esztendőt jelentett. Ott mosolyogtak egymás mellett a deszkafalon. Plusz az összes exek is. Egyáltalán nem zavarták egymást, nem voltak féltékenyek, ugyanúgy néztek rám, egyforma kedves odaadással. A főhelyre – persze – egyikük sem került, az a Jaguárom fotója számára volt fenntartva. A múlt hónapban vettem, egyévesen. Sötétzöld. Drapp bőrülés. Meg minden.
Ahogy letettem a táskám, megszólalt a telefon.
– Tessék?
– Robert?
– Igen – mondtam – Robert Font.
Persze, tudtam, ki telefonál. Ilyen hangja csak a nagyfőnök titkárnőjének van.
– Mizújs, Ella?
– Sir Ron Wesley hívatja.
Ez volt a legnagyobb marhaság a világon. Ella, a főszerkesztő előszobájának őrzője minden munkatárssal hajszálpontosan éreztette, hol a helye a szerkesztőségi rangsorban. A főszerkesztő-helyetteseknek és a vezető publicistáknak ekképpen szólt volna: „Bob, légy szíves ugorj be Ronhoz.” Rovatvezetők, főmunkatársak esetén „hívat a főnök” hangzott volna el.
A hozzám hasonló mezei munkatársnak Ella a lovagi címmel kiegészített teljes nevet suttogta. Természetesen ez fordítva is igaz volt, a vezetők Ront keresték, ha be akartak hozzá menni, a közepesen fontosak „főnöközhettek” a titkárságon, a magamfajtának meg egyszerűen semmi keresnivalója se volt ott. Az ilyen csak akkor jöjjön, ha hívatják.

Sir Ron Wesley az ablak előtt állt.
Szokatlan volt már maga az a tény is, hogy áll: egyszerű munkatárs ritkán látta a lábait. Leginkább csak ücsörgött hatalmas, faragott íróasztala mögött. Onnan dirigált. Hetven felé közeledett, ősz haja megritkult, szürkéskék szemei – a lelógó szemhéjak és a duzzadt táskák miatt – kialvatlannak látszottak. Ha a szerkesztőség állatkert, ő itt a nagy öreg Rozmár. Nem fogott kezet (egy rozmárnak csak uszonya van), még a jóreggeltet sem viszonozta, a bőrgarnitúra felé intett a fejével.
– Üljön le!
Előrecsoszogott, és lehuppant a legnagyobb székbe.
Rám nézett, mintha először látna az életében. Visszabámultam, a füléből kilógó szőrcsomót tanulmányoztam.
– Láttam az anyagában, hogy tud arabul. Így van?
– Az egyetemen tanultam a nyelvet.
– Nem ezt kérdeztem. Hal te te kallem al-lugha al-Arabiya?
Majdnem elröhögtem magam, olyan furcsán ejtette ki a szavakat: krákogó hangok gurguláztak elő a torkából.
– Klasszikus arabot tanultam egy félévet – feleltem –, Mohamed prófétát, azt hiszem, jobban megérteném, mint a sarki fűszerest. De a prófétából is csak a Korán első szúráját. Hat hónapig azt tanultuk.
(Az igazság az, hogy Elain Humperdinck kedvéért vettem fel a harmadik szemeszterben az arabot, aki a Vöröskereszttel készült segélymisszióra a Közel-Keletre, s akinek olyan feszesek voltak a blúzai, hogy a gombok majdnem lepattantak róluk. Aztán fél év múlva kiderült, Elain mégsem szerelmes belém halálosan, mert férjhez ment egy libanoni ékszerkereskedőhöz).
– Csak fél évig? Ez baj – mondta a Rozmár, és újra nézegetett. – És héberül?
– Nem tudok.
– Azt hittem, zsidó. A Font olyan zsidósan hangzik.
– Az egyik nagyapám Magyarországról vándorolt be Angliába, az ő családját hívták így. Elég összevissza-família vagyunk, anyai nagyanyám görög katolikus.

Találkozzunk Axuával, a kopt lánnyal, aki ebben a részletben éppen hagyományos arab női ruhát ölt magára, és elkíséri a tudósítót a külvárosba.

Fekete kendőjében, fekete klepetusában ennek a lánynak sokkal több köze volt a többi varjú-nőhöz, mint hozzám. Ideje lenne elmenni innen, és remélni, hogy Imbabát magunk mögött hagyva ismét előbújik a gubóból az én gyönyörű Axua-pillangóm.
Ezen a napon már nem változott vissza. Egy darabig – amíg a kocsi végighaladt a szemetes, büdös sikátorokon – hallgattunk. Először találkoztam az igazi Egyiptommal, sok tízmillió ember valóságos világával. Eddig mintha az angolok által a tizenkilencedik-huszadik század fordulóján megálmodott díszlet országban éltem volna. Nílus part, toronyházak, Gezira Klub, Medinet el Mohandesszin, Zamalek kis boltjai, az alexandriai Catacomba-bár, lovaglás a piramisoknál, kollégák, külügyminisztérium, angolul tudó értelmiségiek… El lehetne tölteni így éveket anélkül, hogy bárki is felvilágosítana a kebabba darált tevehúsról, Imbaba szennyéről, a két kis helyiségbe zsúfolódó huszonöt tagú családok életéről.
– Hány ember élhet így az országban? – kérdeztem.
– Száz egyiptomiból kilencvenöt – felelte Axua. – Látom, nagyon megrázta. Mondtam, Imbaba nem való a külföldieknek.
– Miért gondolja ezt? Miért vitt engem mindig lenyűgöző helyekre? Eddig azt hittem, a legdrámaiabb látvány az, hogy kinézeget a földből fél tucat Hathor feje. Olyan volt, mintha elevenen eltemették volna az istennőt.
– Most látta Imbabát. De még mindig nem látta Zabalin-várost, nem látta Felső-Egyiptom falvait, a porral betemetett oázisokat. Én se jártam mindenütt. Nem is akarok. A felső tízezerhez, vagy százezerhez tartozom. Nem tudunk mindenkin segíteni. Jobban tesszük, ha behunyjuk a szemünket. Az én Kairóm az, amit magának mutattam. Elkényeztetett úrilány vagyok, úriemberhez megyek majd férjhez, úri gyermekeim lesznek, akik angol iskolába járnak és a Gezira Klubban fognak teniszezni.
Furcsa volt hallgatni, ahogy mindezt csupa-fekete jelmezében előadta.
– Ami azt illeti, elég jól megtalálta a hangot azokkal a nyomorult emberekkel, úgy viselkedett, mintha közéjük tartozott volna.
– A jótékonysági munka a mi öncsalásunk. Ebben már van rutinom. Ezt látta rajtam. Édesanyámmal tízéves korom óta jártuk a falvakat. Ő az asszonyokkal beszélgetett, hogy ne legyen annyi gyerek. Még nem éreztem magamon azt, hogy valamikor nő leszek, de már tudtam, hogyan kell felhúzni a gumióvszert.
– Egyszer nekem is megmutathatná – mondtam könnyedén.
– Azt hittem komolyan beszélgetünk, és nem idétlenkedünk – szólt rám, és ismét hallgatásba süllyedt.
Ha van valami, amit nagyon nehezen viselek el, az az, ha egy nőnemű lény felhúzza közénk a csönd falát. Nincs az a hisztérikus veszekedés, az a csapkodó üvöltözés, ami annyira megviselne, mint amikor hirtelen megszűnik minden kommunikáció. A nő hallgatása a legerősebb fegyver, amit bevethet egy férfi ellen.

S találkozzanak Musztafa el-Ghani tábornokkal, Gíza frissen nyugdíjazott rendőrparancsnokával.

– El-Ghani tábornok vagyok, a te neved pedig, ha jól tudom Szajed Bakir, aki ennek a műhelynek a tulajdonosa vagy. Jól tudom, barátom?
– Jól tudod, uram. Enyém a műhely, insallah. Miben állhatok a szolgálatodra?
Rágyújtottak, pöfékeltek. Szajed Bakir egész életében rettegett a hivatalos emberektől, sohasem gondolta volna, hogy egy tábornokkal ugyanúgy együtt lehet cigarettázgatni, mint az utcabeliekkel.
– Szeretnék elbeszélgetni az egyik embereddel, Taufikkal, de csak vele, úgy hogy közben senki se zavarjon. Remélem itt van.
– Itt van uram, Allah segedelmével. Mindjárt kiürítettem a műhelyt, odabent nyugodtan beszélgethetsz vele. Mi meg itt leülünk az utcán.

Taufik félt. Megpróbálta palástolni, de ujjainak, szája szélének a remegése elárulta. Nem emelte a tekintetét a tábornokra, a földet nézte a meztelen lábujjai között. Hatalmas meglepetésére ő is kapott egy cigarettát, mint az előbb a főnöke, igaz csak a dobozból, nem pedig egy számára gondosan kiválasztott szálat. A rágyújtás, reszkető kezével, nehezen sikerült.
– Édes fiam – kérdezte a tábornok, – hány éves vagy?
– Tizenhat.
– És azt vajon meg tudod-e mondani, hogy hány esztendős az apád?
– Éppen most volt negyven.
– Értem, és él-e még a kedves nagyapád?
– Igen él, alhamdulillah, velünk lakik.
A tábornok megsimogatta az állát, és végtelen szelídséggel így szólt:
– Látod, milyen szerencsés családba születtél, édes fiam, Allah hosszú életet ad nálatok a férfiaknak. Mondd, mi az oka annak, hogy tizenhat évesen meg akarsz halni?
Taufik most kezdett el igazán rettegni, akkora slukkokkal szívta a cigarettáját, mintha le akarná harapni a végét.
– Nem akarok meghalni, uram.
– De bizony tudom, hogy meg akarsz halni fiam, el akarod dobni fiatal életedet. Látod az oldalamon ezt a pisztolyt? Ha nem felelsz azonnal, őszintén a kérdéseimre, akkor előveszem, és lelőlek. Agyonlőlek, mert tudom, hogy gyilkos vagy.
– Nem vagyok gyilkos, uram.
– Nem érdekel, mit mondasz. Most azonnal idehozod a sárga drótot, amivel az ellopott autókat indítod el. Háromig számolok, aztán előveszem a fegyvert.
A fiú eldobta a cigaretta maradékát, hátrafutott a műhely sarkába, leemelt két dobozt, az alattuk lévő harmadikból előhalászott egy összetekert, sárga színű, szigetelt vezetéket. Lehetett vagy három méter hosszú.
– Tessék, uram, itt van, de nem öltem meg ezzel senkit, uram.
A tábornok szemügyre vette a drótot, megvizsgálta, látni való volt, hogy egy csípőfogóval, ferdén lemetszettek belőle egy darabot.
– Nézz ide, kedves fiam – mondta. – Elhiszed-e, hogy a rendőrség szakemberei olyan dolgokat is meg tudnak állapítani, amit te vagy a magadfajta nem? Persze, hogy tudod. Nos, én azt mondom neked, hogy ebből a vezetékből, néhány nappal ezelőtt három, körülbelül egyenlő hosszúságú, darabot vágtál le.
Blöff volt, de bejött. Taufik szeme riadtan pislogott.

– Bevallod? Megmondtam, mi lesz, ha hazudsz nekem, te gyilkos.
– Uram, három nagyon rövid drót volt, nem lehet azokkal gyilkolni. Akkorák voltak csak, mint egy-egy arasz.
– És autót loptál velük, igaz?
– Igaz, uram.
– Három egyforma, Fiat 128-as taxit. Igaz?
– Igaz, uram.
– És az egyik kocsiban megöltél egy külföldi embert. Hátulról szúrtad le, késsel. Igaz?
– Nem igaz, uram, Allahra mondom, nem igaz, én csak a kocsikat loptam el.

 

Bővebben a könyvről: Morzsákban is hiteles

A könyv fülszövege

Kereszty András: Szerelem és halál Kairóban

Jószöveg Műhely Kiadó, 2011