Michel Folco: Adolf Hitler sanyarú ifjúsága (részlet)

Amikor megjönnek a fecskék, itt a tél vége, amikor a leondingi iskolaudvaron megjelenik a fényképész, itt a tanév vége.

A tanulók a padokat a falhoz tolva egymásra rakták, és minden osztály kivonult a hagyományos fényképezéshez. Amikor az ő osztályuk került sorra, a tanáruk hat lépcsőzetesen emelkedő sorba rendezte negyvenhét nebulóját, ő maga középre állt, és harsányan ezt kiáltotta:

– Mostantól senki nem mozdul!

Adolf karba tett kézzel a piramis csúcsán helyezkedett el (magasabbra nem is lehetett), egy jó fejjel emelkedett ki a többiek közül. A fényképész éppen kioldotta a zárat, amikor Adolf könnyed mozdulattal elsimította a homlokába lógó barna hajtincset. Újra kellett csinálni a felvételt.

…

Ami most következett, mintha álomban történt volna. Adolf hirtelen sarkon fordult, és teljes erőből a félig nyitott ajtó éléhez ütötte az arcát, kilazult két elülső foga, felső ajka felhasadt, álla és inge csupa vér lett. A cél érdekében minden eszköz megengedett.

– Himmel! Nagyon megüthette magát! – kiáltott fel Lebeda, és megkerülte az íróasztalát, hogy a fiú segítségére siessen.

Mintha villám cikázott volna át Adolf agyán, tudta, mit tegyen. Nem fogadta el az igazgatótól a felajánlott zsebkendőt.

– Nem lett volna szabad megütnie engem, Herr Direktor! Nem ezt érdemeltem… Elmegyek a rendőrkapitányságra. Gondolom, maga is látja, hogy kitörte két fogamat.

Adolf tekintete szinte megbénította Lebeda urat. Arca elvörösödött, forróság öntötte el: pályája során először fordult elő, hogy hebegni kezdett egy diákja előtt:

– Hogy… mi? Hogyan? Jól hallottam? A rendőrséget akarja értesíteni? De hát ez nevetséges, senki se hinne magának! Aljasság, amivel itt próbálkozik… aljas és gyalázatos.

– Követelem, hogy adjon másik bizonyítványt, és ne csapjon ki! Beszéltem! Howgh!

Vér csöpögött az álláról a padlóra.

– Ki fogja magának elhinni, hogy az ajtó okozta a sérüléseimet? Ezt nem gondolhatja komolyan!

Békülékenyen hozzátette:

– Az anyám miatt teszem, Herr Direktor. Nagyon szomorú lenne, ha bizonyítvány nélkül térnék haza. Szerinte apám forog a sírjában, ha rossz jegyeket kapok… Én nem hiszek ebben, de hát ő annyira…

Adolf ajka olyan erősen fájt, hogy nem is esett nehezére néhány könnyet hullatni, amivel végképp megzavarta az igazgatót.

– El kell látni a sebét.
– És a bizonyítványom?
– Kap másolatot… És nehogy azt képzelje, hogy a zsarolásnak engedek. Ismerem Frau Hitlert, csakis miatta változtatom meg a döntésemet… Na, fogja a zsebkendőmet.
– Legalább tiszta?
– Persze hogy tiszta! Na, fogja már, teljesen összevérezi a parkettát.

Adolf engedelmesen az igazgatóval ment az iskola közelében levő rendelőbe, ahol egy ápolónő két öltéssel összevarrta a fiú felhasadt ajkát, kemény próbára téve állóképességét.

– A varratot tíz nap múlva ki lehet venni, de a heg ott marad.
– Nem baj – mondta Adolf, és vállat vont –, nemsoká bajuszt növesztek, az majd eltakarja.

(Dr. Pataki Pál fordítása)

Bővebben a könyvről: Dobermannból nem lesz szalonna

A könyv fülszövege

Michel Folco: Adolf Hitler sanyarú ifjúsága

Ab Ovo Kiadó, 2011