És te normális vagy? | J. E. Robison: Nézz a szemembe

Írta: Kleyer Éva

Kiben nem él a vágy, hogy játsszanak vele, elfogadják, szeressék? Legtöbbünk már kicsi gyerekként elsajátítja annak a módját és apró trükkjeit, miként kell köszönni, értelmezni mások közléseit, hogyan kell „együtt homokozni”.

Van azonban egy viszonylag népes csoport, amelynek ez nem vagy alig sikerül. Néhány híressé vált film és könyv kapcsán (Esőember, Jodi Picoult: Házirend) manapság az érintetteken túl a szélesebb közönség is kezdi megismerni az autisták világát. Jóllehet, eddig leginkább róluk írtak könyvet, nem ők magukról.

John Elder Robison, aki sikerrel vette gyermekkora nem kevés akadályát, érett fejjel megírta saját történetét, hogy ezen keresztül bárki megismerhesse ezúttal az Asperger-szindrómát. Itt szükséges tenni egy kis szakmai kitérőt. Az Esőemberből megismert Raymond  az autizmus különböző megjelenési formáit egyszerre mutatja fel, de a valóság nem egészen ilyen.

Az Asperger-szindróma az ún. autisztikus spektrum része. Vagyis ha skálát állítunk fel, melynek a bal szélén vannak a súlyos, kommunikációképtelen autisták, tőlük kicsit jobbra a funkcionáló autisztikusok helyezkednek el, ezután jönnek az aspergeresek (saját terminológiájuk szerint az „aspik”). Tőlük jobbra következik az, akit a közvélemény „normálisnak” gondol. A meglepő viszont, hogy még ennél jobbra is létezik egy állapot, ami nem a szélsőjobb, hanem az extrovertáltak világa. Ők, ellentétben az autisztikus képpel, egyáltalán nem képesek befelé fordulni, állandóan kifelé élnek.

Felvetődik a kérdés: ki a normális? Hol a normalitás pontos határa? Mennyire van a normálistól az, akinek intelligenciája átlagon felüli, néhány meglepő tulajdonsága szinte a zsenialitás határát súrolja – de képtelen mások érzéseinek (és azokról szóló jelzéseinek) dekódolására? Nem néz soha a beszélgető társának szemébe? Vagy aki folyton a népszerűség reflektorfényében fürdik, soha nem képes elmélyülni önmagában, de összeomlik, ha elveszíti a tömeg szeretetét, rajongását.

Robison számára a gyerekkort nemcsak a sokáig fel nem ismert Asperger-szindróma keserítette meg, hanem apja alkoholizmusa és anyja elmebaja is. Kiemelkedő talentuma ellenére küzdött az iskolával, amit aztán 16 évesen otthagyott. De a műszaki terület, az elektromosság iránti olthatatlan érdeklődés elrepítette a zene világába. Kamasz zseniként az épp sikerei csúcsán lévő Kiss együttes számára fejlesztette jobbnál jobb gitárjait. Némelyik csak füstölt, a másik rakétaként száguldozott és villogott. Hamar megcsömörlött azonban a kábítószerek mámorában röpködők (vagy fetrengők) kiszámíthatatlan világától, és polgáribb foglalkozás után nézett. Bár egyetemi diplomája hiányzott, nagy cégeknél lett fejlesztőmérnök, de ez sem okozott neki örömet. Végül sikeresen családot alapított, majd egy különleges európai autókat restauráló céget hozott létre. Amikor befutott, megállapodott, saját, időközben elvált szüleinek is megbocsátott, és megbékélt velük.

Ennyi a történet röviden, tehát egy sikeres ember önéletrajza, amely azonban nem minden tanulság nélkül való.

Először is nézzük ezt a szindrómát. Az aspergeres egy magasabban funkcionáló autista, aki azonban képes váltani. Robison életében is voltak szakaszok, amikor erősebben elfordult a világtól. Főleg öt-hat évesen érte sok csalódás, de aztán megfelelő inspiráció hatására megpróbált túlélési stratégiákat tanulni és kifelé fordulni. Ha környezete és adottságai nem olyanok, amilyenek, lehet, hogy ő is mélyen beletemetkezett volna belső világába.

Azt is tudjuk, hogy agyunk a legplasztikusabb szervünk, idegpályái képesek átszerveződni, új feladatokat elsajátítani. Ezek különböző ingerek, tapasztalatok hatására azután nagy irányváltásokra késztetik az egészséges, de jó esetben az aspergeres embert is. Robison gyerekként nem talált elfogadásra sem a szüleinél, sem az iskolában. Egyedüli társa a jóval fiatalabb öccse volt – aki egyébként Augusten Borroughs néven a Kés, villa, olló című könyvében megírta különc családjuk történetét a saját szemszögéből.

Kortársai nem értették meg Johnt, a felnőttek azonban könnyebben elfogadták néha szokatlan reakcióit. A vágy, hogy kiszabaduljon ebből a fojtogató környezetből, sodorta az ugyancsak extrém-extrovertált zenész világba, amelyik kifejezetten díjazta a furcsa fiú még furcsább ötleteit. Míg ekkoriban kiemelkedő kreativitás, de minimális érzelemvilág jellemezte, addig, plasztikus agyának változása és saját erőfeszítései nyomán harmincéves korára megtanulta megkülönböztetni a mások és saját érzelmeit is – viszont elveszítette legendás kreativitását, a másképpen látás képességét. Társas lénnyé vált.

Lehet, hogy itt a zsenialitás megfejtése?

Robison könyve azért is figyelemre méltó, mert rávilágít még egy problémára, tudniillik, hogy mi, normálisok félre értjük őket, a mássággal élőket. Szerzőnk mindig magányos volt, pedig ő soha nem akart egyedül lenni. Csak nem tudta, hogyan kell együtt játszani! Lehet, hogy sok mássággal élő ember azért magányos, csalódott, mert nem értjük meg közeledési kísérleteiket, érzéseiket?

Meg kell tanulnunk nekünk, „normálisaknak” beleélni magunkat az ő érzéseikbe, megkönnyíteni a közeledést a kétféle világ, az övé és a mienk között, cserébe megajándékoznak bennünket zseniális találmányokkal, felfedezésekkel, különös nyelvi leleményeikkel, érzékeny, a létező világra más dimenziókból tekintő lényükkel. Ha megadjuk ezt az elfogadó, inspiráló légkört, sokuk számára könnyebb talán a társadalmi beilleszkedés is.

Amíg Robisonnak negyvenéves kora körül egy pszichiáter barátja kezébe nem ad egy Asperger-szindrómáról szóló könyvet, nem is sejti, hogy viselkedése szokatlan mások számára. Addig azt gondolta, hogy az emberek – beleértve saját szüleit is – kegyetlenek és igazságtalanok vele. Ekkor kapott választ a gyötrő kérdésekre, a környezet nem várt reakcióira, a megaláztatásokra. És ekkor döbbent rá arra is, hogy rajta kívül mások is léteznek, akik ezzel az „áldással” élnek együtt.

Fájdalmas megállapítása a szerzőnek, hogy vajon másképp alakult volna-e az élete, ha szülei tudnak az ő állapotáról, és ennek megfelelően alakítják környezetét? Talán elkerülte volna a sok fájdalom, hogy különcnek bélyegzik, s nem illan el sok reményteljes lehetőség.

Bennünket, „normálisakat” pedig a könyvnek arra kell sarkallnia, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, elfogadóbbak, toleránsak legyünk a mássággal szemben. Hiszen itt a bizonyíték: a meg nem értett különc is ugyanazokkal a vágyakkal, örömökkel, csalódásokkal küzd közös világunkban, mint mi, csak lehet, hogy ő nem tudja számunkra érthetően kifejezni, értésünkre adni.

S ha így lesz, elmaradnak a kis John életét megkeserítő felszólítások: Nézz a szemembe, fiam!

Olvass bele: Részletek a könyvből

Adatok: A könyv fülszövege

John Elder Robison: Nézz a szemembe

Kossuth Kiadó, 2012