John Elder Robison: Nézz a szemembe (részletek)

Posted on 2012. március 20. kedd Szerző:

0


Nézz a szemembe - borítóBevezető

– Nézz a szemembe, fiam!

Fogalmam sincs, hányszor hallottam ezt a metsző, dühös mondatot. Azt hiszem, elsős koromban szembesültem vele először. Nem csak a tanárok vagy az iskola igazgatója vágták a fejemhez, hanem a szüleim, a rokonok és tulajdonképpen bárki. Méghozzá oly gyakran, hogy egy idő után már vártam, mikor hallom újra.

Néha egy-egy körmössel adtak nyomatékot a mondatnak – kaptam vonalzóval vagy olyan gumivégű pálcával is, amit annak idején a tanárok az iskolában használtak.

– Nézz rám, ha hozzád beszélek! – kiabálták a tanárok.

Én meg ott toporogtam, és továbbra is meredten bámultam a padlót a lábam előtt. Ettől persze még jobban bepöccentek. Amikor összeszedtem magamban annyi erőt, hogy felpillantsak, az ingerült arcukat látva még inkább zavarba jöttem, még kevésbé tudtam, mitévő legyek, még jobban belém fagyott minden szó, és azonnal elkaptam a tekintetemet.

– Nézz rám! Talán valami titkolnivalód van, fiam? – kérdezte mindig apám.

– Nem, nincs – feleltem újra és újra.

Ha az apám ivott, akkor ezt a választ hajlamos volt pimaszkodásnak venni és olyankor utánam jött, hogy elégtételt vegyen. Mire felső tagozatos lettem, már nem is üvegből, hanem négyliteres kannából itta a bort, aminek a nagyja estére rendszerint elfogyott. De éjszaka sem hagyta abba a piálást.

– Nézz rám! – kiáltotta sokszor ingerülten, én pedig üveges tekintettel meredtem a székek mögé és az asztal alatt összestószolt üres üvegekre.

Bárhová néztem, csak apámra ne kelljen. Amikor kisebb voltam, igyekeztem kereket oldali és elbújni előle, miközben ő a nadrágszíjjal a kezében üldözött. Volt, hogy anyámnak sikerült kimenekítenie a karmai közül, de volt, hogy nem. Amikor nagyobb lettem és erősebb, és egy szép késkollekciót is sikerült összehoznom (úgy tizenkét éves lehettem), apám megértette, hogy veszélyt jelenthetek rá, ezért már nem mert a tettlegességig elmenni, ha nem néztem a szemébe, amikor emiatt rám kiáltott.

Körülettem mindenki meg volt győződve róla, hogy tudják, miért kerülöm az emberek tekintetét. Azt gondolták, hogy egy megátalkodott kölyök vagyok.

– Senki nem bízik meg az olyan emberben, aki nem néz a szemükbe.

– Pont olyan vagy, mint egy gazfickó.

– Készülsz valamire, igaz? Ne is tagadd!

Legtöbbször semmi okom nem volt arra, hogy kerüljem mások tekintetét. Ahogy azt sem értettem, ez miért bosszantja őket annyira. Igazából azt sem tudtam, mit jelent másnak a szemébe nézni. De ettől még rettenetesen szégyelltem magam, mert elvárták tőlem, hogy megtegyem, amire kérnek, én pedig képtelen voltam rá. Mi volt a baj velem?

„Szociopata” és „gyogyós”, ezt a két kifejezést használták rám leginkább az ábrázatom miatt. Uramisten, hányszor hallottam: „Olvastam ám az olyanokról, mint te! Azért nem lehet az arcukról leolvasni semmit, mert nincsenek érzelmeik! A világ legszörnyűbb gyilkosai mind szociopaták voltak!”

Olyan sokan és olyan sokszor mondtak hasonlókat nekem, hogy egy idő után kezdtem elhinni, hogy defektes vagyok, pedig a felismerés piszkosul fájt. Szégyenlősebbé és visszahúzódóbbá váltam. Deviáns, különc emberekről kezdtem el olvasni és egyre többször fordult meg a fejemben, hogy vajon mikor válok én is olyanná? Lehet, hogy belőlem is gyilkos lesz? Mert olvastam, hogy ők is hamisak és kerülik az emberek tekintetét. (…)

Ma már tudom, számomra teljesen természetes, hogy beszéd közben nem tudok és nem is akarok más szemébe nézni. Mert nekem éppúgy, mint más Asperger-szindrómával élőknek ez egyszerűen nyugtalanító, rossz. (…)

Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre megértettem, miért kerültem világ életemben mások tekintetét. Ha ezt már fiatalabb koromban is tudtam volna, sokkal kevesebb fájdalmon mentem volna keresztül.

John Elder Robinson

John Elder Robinson

[A 22. FEJEZETBŐL]

Funkcionális Asperger-szindrómásként kifejezetten aggaszt azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik később, felnőttként nem találják a helyüket az emberek között. Az autizmusról és az Asperger-szindrómáról szóló leírások többségében szerepel, hogy „nem akar kapcsolatot létesíteni másokkal” vagy „leginkább egyedül szeret lenni”. Mások nevében ugyan nem beszélhetek, de szeretném megosztani az ezzel kapcsolatos érzéseimet: Gyerekként sosem akartam egyedül lenni. Azok a gyerekpszichológusok, akik egyből azzal bélyegeztek meg, hogy társaságkerülő vagyok, rettenetesen nagyot tévedtek! Azért voltam és játszottam legtöbbször egyedül, mert nem tudtam, hogyan kell másokkal együtt játszani. Leginkább a saját korlátaim miatt voltam egyedül, és azt kell mondanom, a magányosság a legfájóbb pontja volt a fiatalságomnak. Olyan sokszor ért csalódás és kudarc gyerekként, hogy az akkor begyűjtött tüskék még jóval a felnőtté válásom után is sajogtak, és még azután is, hogy megtudtam, aspergeres vagyok.

Iszonyú nagy mázlim, hogy felnőtté válásom első szakaszában éppen a zenészek és a hozzájuk kapcsolódó emberek világa talált meg. Leginkább azért, mert abban a közegben teljesen normálisnak számít, ha valaki hozzám hasonlóan különc vagy legalábbis excentrikus. Kreatív voltam, vágott az agyam, és ha munkáról volt szó, mindent beleadtam, és nekik ez tökéletesen megfelelt.

Bizonyos szempontból hiba volt hátat fordítanom annak a világnak, hiszen elfogadtak úgy, ahogy voltam. (…)

Amikor tervezőmérnök lettem, huszonötezer dolláros évi fizetéssel kezdtem. A hetvenes években ez jó pénznek számított. Ahogy léptem előre a céges ranglétrán, úgy nőtt a fizetésem is. Csoportvezető mérnök, fejlesztő mérnök, stratégiai igazgató, aztán végül igazgató a Power Systemsnél. Tíz év munka után már évi százezer dollárt vittem haza. Mindenki irigyelt, aki alattam volt a céges táplálékláncban. Ám ezért a szép summáért nagy árat fizettem.

Először csak különféle áramköröket terveztem. Ezt egyfelől szerettem, másfelől pedig igen jó is voltam benne. Tíz év elteltével viszont már embereket kellett irányítanom és projekteket felügyelnem. Nem mondom, élveztem a státust és az ezzel járó „tiszteletet”, de nem voltam jó vezető és nem is szerettem a munkámat. Ha szerettem volna visszatérni a tervezéshez, persze megtehettem volna, de legalább a jövedelmem felének búcsút kellett volna intenem. Szóval az üzenete elég egyértelmű volt: a vezetők sokkal többet számítanak egy cég életében, mint a tervezők. Ezt pedig nagyon nehezen viseltem. Eszemben sem volt azért visszalépni és lemondani a fizetésem jelentős részéről, hogy újra a kreativitásomnak élhessek. Nem, én mindent akartam egyszerre: a jó pénzt, a függetlenséget és a kreativitásom kiaknázását.

– A saját lábadra kellene állnod – mondták egyre többször a főnökeim. (…)

Tervezhetnék elektromos eszközöket vagy javíthatnék akár autókat is. Hiszen gyerekkorom óta ehhez a két dologhoz értettem igazán, és ezeket is szerettem a legjobban. Tulajdonképpen bármelyikkel karriert csinálhattam volna. De vajon képes lennék feladni az öltönyös-nyakkendős életmódot, és kezeslábasba bújni?

Mindig is imádtam az autókat. Egymás után vettem a felújításra szoruló régi masinákat, eljátszadoztam velük, helyrepofoztam és egy ideig használtam őket, hogy aztán megváljak tőlük. Egyre komolyabban foglalkoztatott a gondolat, hogy otthagyom a tervezői pályát és autókereskedő vagy autórestaurátor leszek. Néhány barátommal és kollégámmal meg is osztottam a gondolataimat. (…)

Nagyon úgy tűnt, hogy körülöttem mindenki azt gondolta, elment a józan eszem. De nem nagyon érdekelt mások véleménye. Az számított, hogy én mit gondolok a munkámról. Nekem pedig elegem lett és már semmi örömöm nem volt belőle.

Szóval ideje volt szerencsét próbálnom. 1989-ben felmondtam és nyitottam egy autókereskedést. (…) Használt, európai kocsikat vettem, kipofoztam és eladtam őket. Emellett szervizeltem is az általam eladott kocsikat. A legelső kocsi, amit megvettem, egy Mercedes 300 SD volt, amit végül ezerötszáz dolláros haszonnal adtam tovább. Ígéretesnek tűnt a dolog.

Tudtam, hogy az autójavítás és -értékesítés korántsem olyan kreatív munka, mint mondjuk megtervezni egy különleges gitárt, de azért megvoltak az előnyei. Nem kellett például órákat utaznom a munkahelyemre. A magam főnöke és beosztottja voltam. Már senki nem kérdőjelezte meg, értek-e ahhoz, amit csinálok, és senki nem szólt bele a munkámba. Úgyhogy életemben talán először igazi harmóniában éreztem magam.

Bárcsak ilyen egyszerűen és buktatók nélkül ment volna minden. (…) Az első, ezerötszáz dolláros profitból a későbbi kocsik esetében valamiért két-háromezer dolláros veszteség keletkezett, ahogy a gazdaság egyre inkább belecsúszott a recesszióba, én pedig egymás után hoztam meg a rosszabbnál-rosszabb döntéseimet. De nem volt visszaút. Sikerre kellett vinnem a vállalkozásomat. Még élénken élt az emlékezetemben, hogy volt, amikor annyi pénzem sem volt, hogy tejet vegyek és harminccentes makarónin kellett élnem napokig. Soha többé nem akartam ezt.

Ami végül kihúzott a slamasztikából, az egyfelől a gépek terén felhalmozott tapasztalatom volt, másfelől pedig az a sajátos aspergeres tulajdonságom, hogy ha valami érdekelt, akkor arról mindent, de mindent meg akartam ismerni. Az autók pedig nagyon érdekeltek. Lehet, hogy nem kerestem pénzt azzal, ha eladtam őket, de rájöttem, hogyan javítsam meg azokat a hibákat, amelyeket mások nem tudtak. Ezért pedig már rendes pénzt kérhettem. De ami még jobb volt ennél: az emberek örültek, amikor visszakapták az újra működőképes járgányukat, ez pedig növelte az önbecsülésemet és erőt adott ahhoz, hogy a veszteségeim ellenére is folytassam, amibe belevágtam. Az olyan típusú elektromos hibák, amik a legtöbb szerelőt fejvakarásra késztették, nekem rendszerint egyáltalán nem okoztak gondot.

Tíz éven keresztül hallottam a volt főnökeimtől, hogy képtelen vagyok szót érteni és együtt dolgozni a kollégáimmal. Most jóval nagyobb volt a tét, és úgy tűnt, egészen jól megállom a helyem. Hogy ezt honnan tudom? Leginkább onnan, hogy az ügyfeleim rendszeresen visszatértek hozzám. Sokan közülük kifejezetten azért, hogy a munkán kívül is beszélgessen velem.

Sikerült megtalálnom azt a területet, ahol a tény, hogy Asperger-szindrómás vagyok, az előnyömre vált. Az a fajta belső kényszer, hogy mindent tudjak az autókról az egyik legjobb szerelővé tett. Az, hogy képes voltam szakszerűen és tömören kifejezni magam, kapóra jött, amikor bonyolult problémákat kellett egyszerűen megfogalmaznom a kuncsaftoknak. Az pedig, hogy az átlagnál egyenesebben kommunikálok, jól jött, mert így köntörfalazás nélkül elmondhattam mindenkinek, mi a gond a kocsijával. Ráadásul, mivel a mimika és a testbeszéd értelmezése továbbra sem volt az erősségem, így mindenkit egyformán kezelhettem.

Eleinte azért lettek adósságaim, mert bele kellett rázódnom az üzletbe, ami elsősorban azt jelentette, hogy meg kellett tanulnom alázatosnak lenni. Mielőtt autójavításra adtam volna a fejem, mindig úgy gondoltam, hogy az jóval egyszerűbb, „alávalóbb” munka, mint mondjuk megtervezni valamit. Most, hogy már mindkettőből volt tapasztalatom, beláttam, hogy tévedtem. Méghozzá alaposan. Egészen más képességeket, ha úgy tetszik, másféle agymunkát követel. Olyasvalamit, amit a fejlesztésben eltöltött évek alatt egyáltalán nem kellett használnom. (…)

Aztán beigazolódott, hogy jól választottam ki azokat az autómárkákat, amelyekkel foglalkoztam. A felső kategóriás európai kocsik mellett tettem le a voksom, mint amilyen a Rolls Royce és a Land Rover, leginkább azért, mert szerettem ezeknek a manufakturális jellegét. Lenyűgözött, ahogy a Rollsok belső világát kialakították: számomra ez mindig olyan, mintha egy gyönyörűen megmunkált, kézzel készült bútor lenne. (…)

A következő tizenöt évet azzal töltöttem, hogy felépítettem magam köré egy olyan, gépekre alapuló világot, aminek én voltam a középpontjában. Egyre jobb és értékesebb autókon dolgoztunk és egyre bonyolultabb problémákat oldottunk meg. Mi lettünk az a műhely, ahová az emberek akkor jöttek, amikor már mindenki más csődöt mondott. Az Asperger-szindrómámnak köszönhetően tökéletesen egyedi színfoltot képviseltünk az autójavítás palettáján. Nemsokára már több száz, sőt több ezer kilométerről is hozzánk küldték javíttatni a Rolls Royce-okat és Mercedeseket. Azt éreztem, hogy végre olyan helyen vagyok, ahol tökéletes biztonságban érezhetem magam.

Aztán egyszer csörgött a telefonom. Épp ebédelni voltam és hazafelé tartottam.

– Mr. Robison? Üdvözlöm, Teri vagyok a Chicopee Banktól. Tartaná egy pillanatra, kérem? Kapcsolom önnek Mr. Wagnert.

Bill Wagner volt annak a banknak igazgatója, amelyik a cég pénzügyeivel foglalkozott. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mi baj lehet.

– Mi az, csak nincs valami gond? – kérdeztem, amikor meghallottam Bill hangját a túloldalon.

– Nem, dehogyis – felelte. – Azért kereslek, John, mert szeretném megkérdezni, hogy volna-e kedved csatlakozni a bank igazgatósági tagjaihoz?

Meg sem tudtam szólalni. Még hogy én egy bank igazgatóságában?

– Igazán megtisztelő – ez volt minden, amit ki tudtam végül nyögni.

Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy igen, elfogadtak, méghozzá a saját életközösségemben, és végre már nem kell attól tartanom, hogy a társadalom számkivetettje maradok.

(Ördögh Bálint fordítása)

Bővebben a könyvről: És te normális vagy?

Adatok: A könyv fülszövege

J. E. Robison: Nézz a szemembe

Kossuth Kiadó, 2012