Jussi Adler-Olsen, Line Holm, Stine Bolther: Holt lelkek (részlet)

Mihelyt Jakob magához tért, megint belé mart a hideg. Megdermesztette a kezét, és körbefonta fájdalmasan lüktető lábát.

A hőmérséklet fagypont körül járhatott. Jakob lélegzete fehéren gomolygott, és mintha a csupasz vállából is pára szállt volna fel. A herezacskója összehúzódott, dióként lógott a lába között, és úgy sajgott, mintha hatalmasat rúgtak volna belé. Azt kívánta, bárcsak össze tudna gömbölyödni, mint az a kígyóember, akit a Cirkus Benneweisben látott, mert akkor rá tudna lehelni az ágyékára, a kezére és a lábára, és fel tudná melegíteni a testét. Főleg a lábát. Lise mindig azt mondogatta, hogy akinek olyan a hangja, mint az övé, az nem hagyhatja, hogy kihűljön a lába.

De szinte mozdulni sem bírt.

Összekötözték a kezét a fa túloldalán, és magára hagyták a fekete tó partján. Meztelen teste nekiszorult a tölgynek, a göcsörtös kéreg dörzsölte az arcát, nyomta a bordáit, és megkarcolta mellkasa vékony bőrét. A legszívesebben megint elájult volna, hogy meleg nyugalom vegye körül, de fogalma sem volt, ezt hogyan érhetné el, és hát annyi mindent nem tudott, elvégre még alig töltötte be a tízet.

Oldalra fordította a fejét, így rálátott koszos és nedves világoskék pizsamájára és csíkos alsónadrágjára. Letépték róla, a földre dobták, és rávizeltek először a ruhadarabokra, aztán Jakobra is, és elmentek. A vizelet rászáradt a lábára és a hátára, és úgy csípte a bőrét, mintha hangyák és egyéb rovarok nyüzsögtek volna rajta.

Elképzelni sem tudta, mióta állhat a fához kötözve. A fiúk kiáltásai már régen elhaltak, csak az éjszaka zajai hallatszottak, és a sötét meg a kimerültség teljesen megzavarta az időérzékét.

Feje a vállára bukott. Ereje vége felé járt, amikor a pőre ágakat meg-megzörgető szél zúgásába susogás vegyült. Lepillantott, és a lába mellett egy rigót vett észre.

– Hát te meg honnan kerültél ide? – nyögte.

A madár megrebbent, felszállt, és letelepedett Jakob karjára. Fekete szemét meredten a fiúra szegezte, karmai a bőrébe vájtak, és Jakob hirtelen úgy érezte, hogy eggyé vált vele. A madár állati feketesége beléhatolt, ő pedig lehunyta a szemét, és a fülébe lehelte, hogy nem érdekli, isten vagy ördög küldte-e, ha valamelyikőjük megkönyörül rajta.

Másodszorra emberi hangok térítették magához. A rigó már nem kapaszkodott a karjába.

Oldalra fordította a fejét. Tommy egy lécnek támaszkodva ült, amelyről egy szürke penészfoltokkal tarkított mentőöv lógott. Jakobhoz hasonlóan a szőke Tommy is nem sokkal korábban ünnepelte a tizedik születésnapját, de fél fejjel alacsonyabb volt Jakobnál, és meg lehetett volna számolni a bordáit.

– Haza akarok menni – szólalt meg.

– Fogd be, Tommy! Nem én tehetek róla, hogy eltévedtünk. – Berg, a fiúkórus egyik legidősebb tagja kilépett az erdőből. – Vang! Azt mondtad, hogy a tábor délre van. De merre van dél?

Mads-Peter Vang kelletlenül elődugta a fejét az egyik fa mögül. A zömök, tizenegy éves fiú Nyugat-Jyllanden született szófukar halászok leszármazottjaként.

– Már mondtam, hogy arra – bökött egy ösvény felé. Halkan beszélt, és gondosan kerülte, hogy Jakobra nézzen. – Egész éjszakára itt akarjátok hagyni? És ha megfagy?

– Dehogy fagy meg, dagadék! – felelte Konrad fel-alá járkálva a stégen.

A csontos, hátrafésült hajú fiú arcáról egyetlen másodpercre sem olvadt le soha a fölényes megvetés.

– És ha beköp minket? – aggodalmaskodott Tommy. Korábban ő vetette fel, hogy vizeljék le Jakobot. Így akart imponálni az idősebb társainak, de az akkori magabiztosságát mostanra mintha elfújták volna.

– Azt próbálja meg! – sziszegte Berg.

Jakob érkezéséig senki sem vonta kétségbe, hogy a megnyerő arcú, elkényeztetett fiú a kórus legszebb hangját vallhatja a magáénak. Berg és Konrad időközben betöltötték a tizenhármat, és bármikor elkezdhettek mutálni.

– Nem köplek be benneteket. – Mielőtt megszólalt volna, Jakob nem igazán hitte, hogy ki tudja préselni magából a szavakat.

Konrad úgy lépdelt közelebb hozzá, mint egy hiéna.

– A picsába! Mi olyan büdös itt? – Rezgő orrcimpával beleszimatolt a levegőbe. – Hát ez húgyszag!

Berg vigyorogva hajolt Jakob ruhái fölé.

– És ez is iszonyú büdös – állapította meg. – Így nem jöhet velünk vissza, és nem alhat velünk egy szobában, Vang.

– Akkor majd megmosakszik. Utána odaadom neki a pulcsimat. – Vang megrángatta az izlandi pulóverét.

– Jó ötlet! – Berg csettintett, Vangra szegezte az ujját, majd eltűnt a fa mögött, amelyhez odakötözték Jakobot.

Jakob érezte, hogy a csuklóját szorító kötél meglazul. Konrad megragadta a karját, mintha attól tartana, hogy menekülőre fogja, pedig alig bírt talpon maradni. A hideg jéggé dermesztette a testét, a lábából minden erő elszállt, tagjai nem akartak engedelmeskedni, amint Konrad a stég felé rángatta.

– Na gyerünk, csodagyerek! – gúnyolódott Berg Jakob fölé magasodva. – Ugrás!

Jakob nem mert felnézni.

– Nem tudok úszni – nyögte.

Teljesen átjárta a pánik, és nem tudott uralkodni a húgyhólyagján.

– Undorító vagy! – Konrad olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elhányja magát. – Hát szabad így viselkedni? – Vadul megrántotta Jakob karját, és a stég szélére lökte.

– Hé! Teljesen meg vagytok húzatva? – Vang szeme hatalmasra tágult. – Nem így gondoltam. Ki tudja, milyen mély a víz? Akárhány méter lehet.

Jakob a fekete vízre szegezte a pillantását. Vangnak igaza volt. Nem lehetett lelátni a víz aljára, és a sötét csak rontott a helyzeten. Lehet, hogy nem is tó, hanem mocsár, és köztudott, hogy azzal nagyon kell vigyázni, mert egy mocsárba még egy felnőtt férfi is beleveszhet.

Tommy feléjük rohant, és mintha valami világoskék villant volna meg a sötétben. Jakob pizsamafelsője tőlük két-három méterre lebegett a víz felszínén.

– Na, halászd ki a cuccodat! – Berg arcán farkasszerű kifejezés terült el. – Gyerünk! Vagy nem akarsz visszajönni velünk?

– Nem tudok úszni. – Jakob megpróbált toppantással nyomatékot adni a szavainak, de a lába túlságosan sajgott.

– Ne nyavalyogj!

Berg megtaszította, és Jakob elvesztette az egyensúlyát. Konrad megint megragadta a karját, és Berg megemelte a lábánál fogva.

Egyszer meglendítették, aztán a vízben találta magát. Először az arca és a mellkasa csapódott be. Nem kapott levegőt. Vadul zihált, és hevesen csapdosva és rugdosva próbálta a fejét a fekete víz felett tartani. Lábával a tó fenekét kereste, de csak valami süppedős masszát talált, amely nem tartotta meg.

Hallotta, hogy valaki felordít, de nem tudta kivenni a szavait. A hideg a csontjaiba hatolt, víz került a szájába, és megpróbált lenyomakodni a torkán. Tudta, hogy ha nem mászik ki a partra, akkor meghal, de nem bírt tájékozódni. Fogalma sem volt, mi merre van, a hideg megbénította az érzékeit, és áthatolhatatlan sötétség vette körül. Sötét víz, sötét éjszaka, sötét erdő.

Valami koppant a fején. Egy kő? Aztán még egy. A harmadik a halántékán találta el, de azt már szinte meg sem érezte. A jeges hideg hirtelen mintha eltűnt volna, a helyét más vette át, és Jakob arra gondolt, hogy akár át is adhatja magát ennek a puha, hívogató melegnek.

Vajon a szülei meg fogják gyászolni? Asger és Lise biztosan.

Ez volt az utolsó gondolata, amikor a maradék ereje is elhagyta, és a víz összezárult a feje felett.

Line Holm, Stine Bolther,
Jussi Adler-Olsen:
Holt lelkek
(A Q-ügyosztály esetei 11.)
Animus Könyvek, Budapest, 2026
424 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft