Prológus
Az elveszett holmik atlasza (2015)
Imelda Sparks egymagában, kimerülten járta a nevadai vadont. Soha életében nem volt még ilyen boldog.
Leült egy nagy kőre az ösvény mellett, ledobta a válltáskáját, és előhalászta a vizespalackját. A lenyugvó nap élénk narancssárgán virított a horizont felett, apránként a rózsaszín különféle árnyalataira festve a Nagy-medence feletti égboltot. A kopár föld felett tornyosuló viharfelhők a távolból olyanok voltak, mintha óriási tábortüzekből gomolyogna a füst. Imelda úgy érezte, nem sok ehhez fogható szépséget látott életében.
Lenézett a meredek hegyoldalba. A vízmosás alja már egészen árnyékba borult, és a sötétség percről percre egyre feljebb kúszott. Lassan reménytelenné válik, hogy megtalálja, amiért jött, ráadásul sötétben még az autóhoz vezető körülbelül egyórás visszaút is kockázatos vállalkozás lesz.
– Nem vagyok normális – dünnyögte.
Miközben a helyére tette a kulacsát, a keze súrolta a kis virágot, amelyet Magda hímzett a táska fedlapjába sok-sok évvel ezelőtt. Vajon hogy telt a napja Magdának otthon, Londonban? Napközben nyilván dolgozott, az estéjét pedig szokás szerint írással tölti. Regényíró szeretne lenni, és ez most minden szabad percét és energiáját leköti. Imeldát időnként aggasztotta, hogy a lánya életében ennyire nincs helye se barátoknak, se szerelemnek, de Magda mindig is ilyen önfejű volt, már egészen kicsi korától. Amikor már régen ágyban kellett volna lennie, ő még mindig fel-alá trappolt a házban, és azt játszotta, hogy dinoszaurusz. A kedves emlék mosolyt csalt Imelda arcára, de ahogy felpillantott, és meglátta a látóhatár alá süllyedő napkorongot, elkomorodott.
– Na gyerünk, munkára! – biztatta magát.
A farzsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, szétnyitotta, és a sárgás rózsaszín fényben tanulmányozni kezdte a rárajzolt térképet. Imelda közvetlen környezete volt felvázolva rá fekete tintával, a közepén pedig egy csillag, amely az elveszett holmi helyét mutatta – mint a kalóztérképeken a kincset jelölő X. A térképvázlat most egy kicsit másképp nézett ki, mint negyedórával korábban, amikor Imelda legutóbb rápillantott. Sőt, valójában a hordozója mozgásával együtt folyamatosan változott a kép – ez ugyanis nem egy hétköznapi térkép volt, hanem az Elveszett Holmik Atlasza, ami az elveszett varázstárgyakhoz vezető utat mutatta.
Az Atlaszt követve Imelda fél Európát bejárta már. Egy kis bajorországi múzeumban rábukkant a kopott arany pénzérmére, Rómában, a Trastevere egyik zsúfolt régiségboltjában a feszületre, és néhány napja végre megkaparintotta a kék szegfűt is, amelyet Amszterdamtól keletre talált meg, egy vénséges vén, töpörödött tulipántermesztő kabáthajtókáján. Miután némi győzködéssel és egy nagyvonalú pénzadománnyal sikerült rábeszélnie az aggastyánt, hogy váljon meg a virágtól, az Atlasz feltárta Imelda előtt, hogy van egy elveszett tárgy az Egyesült Államokban is, méghozzá a nevadai sivatagban. Így aztán a Schipholra sietett, ahol felült a legközelebbi Las Vegasba tartó gépre. Ott a repülőtéren bérelt egy kocsit, és négy óra hosszat autózott északi irányba, bele a vadonba, a kilencvenhármas autópályán, míg végül nyugat felé rátért egy hegyi ösvényre.
Ahogy a halvány, kora esti fényben az Atlaszt böngészte, a fáradtságtól elmosódott a szeme előtt a kép. A volán mögött töltött hosszú időtől még most is el volt gémberedve a nyaka, a térdében és a derekában lüktető szüntelen fájdalom pedig sokat rontott a kirándulás élvezetén.
Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, és megpróbált az Atlaszra összpontosítani. Az elveszett tárgynak itt kell lennie valahol a közelben, talán csak pár lépésre a pihenőhelyétől. Ha hamar megtalálja, akkor még a sötétség beállta előtt megteheti az autóhoz vezető út egy részét. Lehunyta a szemét, és maga elé képzelt néhány nap pihenést egy vegasi luxusszállodában: egy óriási kádnyi habos fürdővizet meg a szobaszervizt a finomságokkal megrakott tálcával.
– De jó is lenne! – sóhajtott.
Fáradt volt, és tudta, hogy ez nem pusztán a hatvanéves lábakon megtett egyórás gyalogút fáradtsága, hanem a három hónapja tartó folytonos utazásé és kalandoké is. Imeldának mindig könnyű élete volt: gazdag (bár gyakran távol lévő és olykor problémás) szülők csemetéjeként megvolt mindene, és aztán felnőttként is kényelmesen megélt az örökségéből, miközben mérsékelt sikerrel festegetett tájképeket és portrékat. Amikor Magda – élete váratlan ajándéka – megszületett, a harmincas évei közepén járó Imelda minden erejével azon volt, hogy olyan szülő váljon belőle, amilyen neki nem adatott meg: jelen lévő, odafigyelő és szerető anya akart lenni. De Magda már felnőtt, és ő egyre inkább úgy érezte, hogy több a szabadideje, mint amennyire szüksége van. Három hónapja ezért is kapott olyan örömmel a lehetőségen, hogy egyedül nekivágjon a nagy kalandnak, és megkeresse az eltűnt holmikat.
Ami azt illeti, tényleg nagy kaland volt, méghozzá sikeres, hiszen neki köszönhetően Frank újabb tárgyakkal bővítheti a Társaság gyűjteményét. Remélhetőleg az is köztük lesz – bármi legyen is az –, ami itt rejtőzik valahol a turistaút mentén.
– Feltéve, hogy végre nekiállsz megkeresni – dorgálta magát –, ahelyett hogy csak itt ücsörögsz és álmodozol.
Figyelmét újra az Atlaszra irányította, amely most úgy tüntette fel a csillagot, mintha konkrétan rajta ülne a kérdéses tárgyon.
– De hiszen ez képtelenség! – ráncolta a homlokát elbizonytalanodva. Arra gondolt, talán valamit rosszul értelmezett (megesik az olyan térképpel, amelyik folyton változik), úgyhogy forgatni kezdte a lapot. Felállt, és körbe fordult, tekintetével végigpásztázva a hegyoldalt, a sziklákat és a puszta földet, az egész, immár csak halvány fényben derengő, színtelen környéket.
– Valahol itt kell lennie.
Igyekezett nem venni tudomást a közelgő sötétség fenyegetéséről, de minden szögletben sűrű árnyak leselkedtek ugrásra készen, mint a ragadozók, amelyek csak arra várnak, hogy eltűnjön az utolsó napsugár is. Kezdett kifutni az időből.
Fújt egy nagyot, hogy kiengedje a feszültséget, aztán a tekintetét határozottan elfordította a lenyugvó napról, és megpróbálta értelmezni a térképen látottakat. Az eltűnt holmi megint helyet változtatott: most valamivel mögötte, jobbra jelölte a csillag. Lehet, hogy a patakban van? Vagy a levegőben lebeg, a felszálló légáramlatokon? Különben hogyan mozoghatna? Sóhajtott egyet, és rosszkedvűen belerúgott egy kavicsba, amely a levegőbe repült, majd földet érve továbbpattogott lefelé, egészen a vízmosásig.
– Erre nincs időm – kiáltotta az égbe.
Még egyszer felnézett a hegyoldalra, mintha onnan várná a választ, vagy legalább valamilyen sugallatot, ám ott sem látott mást, csak hegycsúcsokat, sziklákat és bozótot. De mintha…
Valaki figyel engem.
Imeldának elállt a lélegzete, és a kezét vadul doboló szívére szorította. A hegyoldalban, mindössze három-négy lépésnyire az ösvénytől, egy idegen férfit látott. És ez az ember őt nézte.
Ez hogyan lehet?
A férfi mozdulatlanul guggolt, a térdét átkarolva, de az arcát Imelda felé fordította, és ő érezte – sőt tudta –, hogy őt nézi. És most már abban is biztos volt, hogy valójában egész végig figyelte őt, amióta csak leült a kőre.
Zúgott a feje a benne kavargó félelmektől és rossz előérzetektől. Mit akarhat ez az ember? Miért titkolta, hogy itt van?
Amikor az idegen rájött, hogy Imelda észrevette, hirtelen mozdulattal felegyenesedett. Barna ballonkabátja alatt egy pólót és kockás flanelinget viselt, hozzá elnyűtt farmernadrágot és kopott kék baseballsapkát. Mozdulatlanul állt, csak a szellő libbentette meg néha az inge gallérját. A karját kissé eltartotta a testétől, mintha tétovázna, mit tegyen.
Ahogy a férfit nézte, Imeldát valami megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés fogta el. Nyugtalanította, hogy ez az ember figyelte őt, de nemcsak erről volt szó, hanem valami másról is: miközben nézte, a szemében és az agyában valami homályos rossz érzés keletkezett. Bármilyen képtelenségnek is tűnt, valahogy a tengeribetegség jutott eszébe róla.
Fordította: Tihor Szilvia
Gareth Brown: Talányos tárgyak társasága
General Press Kiadó, Budapest, 2026
368 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft









Posted on 2026.10.09. Szerző: olvassbele.com
0