Antti Tuuri: A téli háború (részlet)

Előszó (részletek)

A Szovjetunió és Finnország közötti, úgynevezett téli háború meghatározó jelentőségű eseménye a 20. századi finn történelemnek. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a háború a nemzeti egység, a kitartás és az összefogás szimbóluma lett, és így lassanként a finn nemzeti öntudat egyik fontos építőkövévé vált. A finnek elszánt ellenállása az őket lerohanó szovjet hadsereggel szemben meglepte és csodálatra késztette a világot. (…)

Antti Tuuri regénye tiszteletadás az egyszerű finn katonának, aki a kilátástalan és kíméletlen háborúba keveredve is kitart az óriási túlerővel szemben. A mű a közlegény szemén és érzésein keresztül mutatja be az öldöklő küzdelmet, a háborús körülményeket, amelyek közepette minden a feje tetejére áll, és rendkívülivé, valószerűtlenné válik. Szó sincs a háború idealizálásáról, éppen ellenkezőleg: az éhezés, a hideg, a kimerültség és az állandó halálfélelem mindenkire hatással van. Lassanként mindent beleng egyfajta fásultság és beletörődés, amit a szerző az egyszerű stílus alkalmazásával kitűnően érzékeltet. A történet fiktív, a szereplők nem valós személyek, de a leírások pontosak, tárgyilagosak, szinte lakonikusak. A krónikaszerű elbeszélési mód azonban nem zárja ki a sajátos finn humor megjelenését. Az események történeti hűségéhez nem férhet kétség: a mű háborús naplók, visszaemlékezések és az egykori résztvevők interjúinak felhasználásával készült. Az előzmények között feltétlenül meg kell még említeni Väinö Linna Az ismeretlen katona című – méltán világhírű és többször is megfilmesített – regényét, mely kétségtelenül hatással volt az íróra a háború ábrázolásában, bár ott az 1941-ben kezdődött – és a történészek szóhasználatával folytatólagosnak nevezett – háborúról volt szó.

A regény elbeszélője Martti Hakala, aki évtizedekkel később emlékezik vissza és értékeli az egykori eseményeket és akkori érzéseit, de nem feledkezik meg a személyes emlékek mellett a politikai fejlemények érzékeltetéséről sem. A történet 1939. október 13-án kezdődik, amikor Martti Hakala Paavo nevű öccsével rendkívüli hadgyakorlatra utazik Seinäjoki városába, ahol a döntő többségében pohjanmaaiakból összeállított 23. gyalogezred 2. zászlóaljába kerülnek. Innen már a Karjalai- (vagy más néven Karéliai-) földszorosra vezet az útjuk, ahol kezdetben védelmi és erődítési munkákat végeznek, majd a háború kitörését (1939. november 30.) követően nemsokára már a frontvonalon találják magukat, ahol a zászlóalj egészen a háború végéig teljesít szolgálatot. A regény a béke beköszöntével zárul (1940. március 13.).

Minden finn számára köztudott, hogy mit is jelentett, és miért is tört ki a 105 napig tartó téli háború. A könnyebb követhetőség kedvéért érdemes a magyar olvasó számára is összefoglalni a legfőbb történelmi előzményeket és a háború lefolyását.

A finn területek 1809-ben kerültek Svédországtól Oroszországhoz autonóm nagyhercegségként. A Finn Köztársaság függetlenségét 1917. december 6-án kiáltották ki, de ezután 1918 januárjától májusáig tartó véres polgárháború következett a szovjet-oroszok által támogatott vörösöknek és a – német támogatást élvező – fehéreknek nevezett erők között. A véres belháborúban végül a C. G. E. Mannerheim tábornok vezette fehér kormányerők győztek, de a harcoknak és az azt követő leszámolásoknak összesen kb. 38 ezren estek áldozatul.

Az 1930-as évek második felében fontos politikai, szociális és gazdasági törvények születtek, amelyek – a látványos gazdasági növekedés mellett – hozzájárultak a polgárháború okozta sebek begyógyulásához, a finn nemzet egységének helyreállításához. Ez utóbbira többször is történik utalás a regényben, hiszen enélkül elképzelhetetlen lett volna a kitartás. Ugyanebben az időszakban sikerült enyhíteni a finn–svéd nyelvi ellentéteken is. Az 1930-as évek közepétől kezdve a finn külpolitikában megerősödött a semlegességre törekvés, a skandináv orientáltság, de a finn erőfeszítések ellenére sem került sor katonai szerződés megkötésére Svédországgal. A svédek nem akartak Finnország miatt belesodródni egy esetleges háborúba.

Az 1930-as évek végén az időközben megerősödött Szovjetunió biztosítani kívánta a befolyását a Balti-tengeren és környékén, mivel ezek birtoklása Leningrád védelme szempontjából meghatározó jelentőségű volt. Sztálin arra törekedett, hogy befolyási övezetébe vonja és katonailag ellenőrizze a birodalma nyugati határával szomszédos területeket. Az 1939. augusztus 23-án megkötött szovjet–német megnemtámadási szerződés titkos záradékában (az úgynevezett Molotov–Ribbentrop-paktumban) Finnország szovjet érdekszférába került. A Szovjetunió a balti országokra erőltetett kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel és szovjet katonai támaszpontok felállításával készítette elő 1940 nyarán történt bekebelezésüket.

A Moszkvába rendelt J. K. Paasikivi – a későbbi köztársasági elnök – által vezetett finn küldöttséggel 1939. október 12-én kezdődtek meg a tárgyalások. A szovjet vezetés területi követelésekkel lépett fel, kölcsönös segítségnyújtási szerződést és szovjet katonai támaszpont felállítását kívánta Finnországgal elfogadtatni. Finnországban ennek hatására rendkívüli hadgyakorlatot tartottak, ami gyakorlatilag általános mozgósítást jelentett. A finn kormány nem volt hajlandó engedményekre, így november 13-án megszakadtak a tárgyalások.

Az események november 26-tól gyorsultak fel. Vjacseszlav Molotov szovjet külügyminiszter tiltakozott egy állítólagos finn provokáció (az ún. mainilai lövések) ellen. Valójában szovjet területről szovjet területet ágyúztak. Ezután Moszkva felmondta az 1932-ben kötött szovjet–finn megnemtámadási szerződést, majd a diplomáciai kapcsolatokat is megszakította Finnországgal. November 30-án hajnalban pedig megindult az összehangolt szárazföldi, tengeri és légitámadás Finnország ellen a szovjet–finn határ teljes vonalán. A támadás fő ereje a Karjalai-földszorost érte, de attól északra még öt fő iránya volt a szovjet előrenyomulásnak.

Az agresszió leplezését szolgálta, hogy december 1-jén szovjet részről bejelentették, hogy a határ finn oldalán, Terijokiban (Zelenogorszk) Otto Ville Kuusinen – szovjet emigrációban élő finn kommunista – vezetésével népi kormány alakult, mely segítséget kért a Szovjetuniótól. A Szovjetunió azonnal elismerte ezt a kormányt Finnország egyetlen törvényes képviselőjeként, és másnap Moszkvában már alá is írták vele a barátsági és segítségnyújtási egyezményt. A Népszövetség december 14-én elítélte a szovjet beavatkozást, tárgyalásra szólított fel, majd kizárta a Szovjetuniót tagjai sorából. Molotov egészen január végéig azzal utasította el a Népszövetség közvetítő ajánlatát, hogy a Szovjetunió nem áll háborúban Finnországgal, csak segítséget nyújt a szövetséges Kuusinen-kormánynak.

Mannerheim főparancsnok jól tudta, hogy a kis Finnország nem nyerheti meg ezt a háborút egy katonai nagyhatalom ellen. Ezért elsősorban arra törekedett, hogy feltartóztassa a szovjet támadást, ameddig kívülről valamilyen segítség érkezik. Közvetlen beavatkozásra azonban nem mutatkozott remény. Finnország egyedül maradt, leszámítva azt a kb. 12 000 külföldi önkéntest, akik a háború alatt az országba érkeztek. Közéjük tartozott egy zászlóaljnyi magyar is, akik a háború vége felé érkeztek Finnországba, bevetésükre azonban már nem került sor.

A külvilág számára ekkor úgy tűnhetett, hogy a Kirill Merecskov marsall által vezetett Leningrádi Katonai Körzet hadserege gyors sikereket ér el, és a Kuusinen-kormány hamarosan átteheti a székhelyét Helsinkibe. A várakozások ellenére azonban nem így történt. A szovjeteknek nem sikerült a tervezett 12 nap alatt elfoglalni Finnországot, pedig minden területen óriási volt a szovjet túlerő, ahogyan ez a regényből is kiderül.

A szovjet erők a Karjalai-földszoroson előrenyomulva egy hét alatt elérték a kb. 30 km-re lévő úgynevezett Mannerheim-vonalat, ahol azonban elakadt a támadás. Az északibb frontvonalakon a szovjet erők eleinte gyorsan haladtak előre, 1939. december végére azonban a finn hadsereg a front teljes hosszában megállította a szovjet csapatok előrenyomulását. Ezután több mint egy hónapos állóháború következett. A téli háború második része 1940 februárjában kezdődött, amikor a Karjalai-földszorosra irányuló összpontosított szovjet offenzíva hatására a finn védelem kezdett összeomlani.

A háború első felében megmutatkozó hatékony védekezésnek, a gyakran Dávid és Góliát harcának leírt ún. finn csodának, ami az egész világ érdeklődését felkeltette, több oka is volt. Első helyen az erkölcsi tényezőt, az egységet kell megemlíteni. A nemzeti összetartozás érzése legyőzte az internacionalizmust, és a finnországi svédek is együtt harcoltak a finn anyanyelvűekkel a közös ellenség ellen. A korábbi nyelvi viták feledésbe merültek. A katonai sikert – azon kívül, hogy minden finn érezte, hogy hazájának létéről van szó – leginkább a tisztek szakmai tudása, a katonák improvizációs készsége, a kis, mozgékony alakulatok rajtaütései, a fehér lepelbe öltözött elszánt honvédők helyismerete és a rendkívüli hideg eredményezte. A finnek jobban fel voltak készülve a téli hadviselésre, mint a motorizált, de ennek ellenére nehezen mozgó, az előző években a jól képzett vezérkari tisztektől szinte teljesen megfosztott szovjet egységek. Páncéltörő fegyverek híján – többek között – ekkor vetették be először az ún. Molotov-koktélt, de ekkor ismerte meg a világ a finn géppisztolyt és a finn mesterlövészek célozni tudását is. Ekkoriban vált közismertté a kitartást jelentő finn sisu és a bekerítést, katlanba zárást leíró motti szó is. A korabeli magyar közvélemény is egyöntetűen a finneket támogatta ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Rengetegen álltak ki írásaikban a finnek mellett, közöttük például Márai Sándor és Szerb Antal is.

Az elbizakodott szovjet haditervek nem számoltak a masszív finn ellenállással, szovjet részről nem volt összehangolt a különböző fegyvernemek közötti együttműködés sem, s mindez hatalmas emberveszteségeket okozott a számukra. A Szovjetunió részére tehát egyre kellemetlenebbé vált a háború elhúzódása. 1940. január 7-én a Finnország elleni háború vezetése Szemjon Tyimosenko marsall kezébe került, aki a Karjalai-földszorosra összpontosította az erőit, hogy az áttörést követően minél gyorsabban elérje a finn fővárost. 1940. február 1-jén kezdődött az offenzíva, amelynek során napokon át nehéztüzérséggel lőtték és bombázták a Mannerheim-vonalat. Ez a – kb. száz, betonból és fából épített bunkerből álló – védelmi vonal távolról sem vehette fel a versenyt a németek feltartóztatására épített híres francia Maginot-vonallal. A finnek még ilyen körülmények között is 12 napon keresztül kitartottak, majd az áttörést követően távolabbi, ideiglenes védelmi vonalakra vonultak vissza, amelyeket továbbra is elszántan védelmeztek. A szovjet offenzíva azonban folytatódott, a védelem szempontjából tarthatatlanná vált a helyzet. A Leningrádi Katonai Körzet hadseregével a finnek még eredményesen vehették fel a harcot, de a központi irányítású Vörös Hadsereg ellen már semmi esélyük sem maradt.

1940. január végén Moszkva menesztette a Kuusinen-kormányt, így ismét megnyílt a lehetőség a tárgyalások előtt. A Szovjetunió a februári és a márciusi sikerek ellenére szintén hajlott a békére, mert nem akart szembekerülni egy esetleges angol–francia expedíciós hadsereggel. Ezt elsősorban a svéd vasérctelepek védelmére küldték volna ki, de – finn kérés esetén – a téli háborúba is beavatkozhatott volna a finnek oldalán március végén. Finn részről túl késeinek tartották ezt a bizonytalan kimenetelű esetleges beavatkozást, mert az még jobban kitehette volna az országot a háború pusztításának. Ezt a problémát a finneknek maguknak kellett megoldaniuk.

A Moszkvában aláírt békeszerződés március 13-án lépett érvénybe. A feltételek jóval súlyosabbak voltak a finnek számára, mint az 1939-es őszi követelések, de a teljes katonai összeomlás elkerülése érdekében a finn kormány előtt gyakorlatilag nem állt más lehetőség. A Szovjetunió az I. Péter cár korabeli határokat állította vissza. Finnország elveszítette terültének kb. 12%-át. Az elcsatolt területekről megközelítőleg 430 ezren települtek át Finnország új határai közé. A téli háborúban 26 662 finn katona esett el, és még – elsősorban a bombázások következtében – ezer körüli civil áldozat is volt. 43 550-re teszik a sebesültek számát. Szovjet részről 126 875 szovjet katona lelte halálát Finnországban, és kb. 265 ezren sebesültek meg, de nagyobb számokat tartalmazó becslésekkel is találkozhatunk a szovjet áldozatok számát illetően.

A finnek katonailag elveszítették a háborút, nagy területeket csatoltak el tőlük, de elkerülték a megszállást. Az ország megőrizte függetlenségét és társadalmi berendezkedését. A kezdeti szovjet kudarcok miatt Hitler téves következtetéseket vont le a Szovjetunió katonai felkészültségét illetően, és felgyorsította a Szovjetunió elleni német tervek kivitelezését. 1941. június végén Finnország is bekapcsolódott a Szovjetunió elleni német támadásba, gyorsan visszafoglalva a tőle korábban elvett területeket, sőt keleti irányban ki is terjesztette a határait (ez volt az úgynevezett folytatólagos háború). Erre a háborúra is történnek utalások a műben. 1944 szeptemberében Finnország kiugrott a Szovjetunió elleni háborúból, de meg kellett támadnia az Észak-Finnországból kivonulóban lévő német csapatokat az ún. lappföldi háború során.

A téli háború tehát meghatározó jelentőségű eseménye volt a 20. századi finn történelemnek, mely nagymértékben befolyásolta az ország későbbi sorsát és külföldi megítélését.

Bereczki András

– – – – –

~~ I ~~

Menjünk gyalog, javasoltam, hiszen nem volt messze az iskola, de az öcsém azt mondta, a mi házunkból nem indulnak gyalog háborúba; így hát lóval mentünk. Jussi jött velünk kocsisnak. Ő nem kapott behívót, még túl fiatal volt ehhez a háborúhoz.

Este kilenc előtt kellett az iskolában lennünk, befogtunk hát egy lovat a kocsi elé, és amikor esteledni kezdett, útnak indultunk. A faluban nagy volt a mozgolódás, férfiak igyekeztek az iskola felé gyalogosan, lovon és kerékpáron, sokukat kísérte is valaki. Legtöbbjük komoly ábrázattal, mert nem lehetett tudni, mi is vár ránk igazából, hogy mi is lesz az a rendkívüli hadgyakorlat.

Az iskolában majd négyszázan gyűltünk össze férfiak. Szinte mindenki ott volt, aki a községben férfinak számított; a templomos falubeliek és a közeli faluból jöttek legtöbbjét ismertem, a távolabbiakat kevésbé. Voltak ismerősök, akikkel helyi összejöveteleken meg hivatalos ügyek intézésekor találkoztam, vagy együtt konfirmáltunk, és hát persze ott voltak a falumbeliek is. Milyen sokféle ember lehet egyetlen községben! Ott volt már két testvérpár, akik az est folyamán összevitatkoztak egy vodkásüvegen. Biztos kóstolgattak korábban idejövet; egyiküknél volt az üveg, amit a többiek kiittak, nem is annyira titokban, lopva, inkább csak hogy lóvá tegyék. Emiatt egymásnak estek, nekünk kellett visszafogni és erővel szétválasztani őket, hogy még a háború előtt meg ne öljék egymást. Paavo, az öcsém mondta, hogy nehéz dolga lesz még az oroszoknak velünk, ha a fiúk már így induláskor ennyire fékezhetetlenek és zabolátlanok.

Egy férfi a padló közepén ült és a hátizsákjából véres hurkát evett, olyan állottat, hogy az már egészen elkékült. Nem ismertem. A hátizsákja egy régi műtrágyazsák volt, melynek sarkaiba köveket rakott, és ezekre a sarkokra vállszíjként spárgákat kötött. Mikor kérdeztem a fiúktól, ki ez az ember, azt mondták, ő lesz majd a század szakácsa, és a háborúban ő fog mindnyájunknak főzni. Komolytalan beszéd volt, nem ez a férfi lett a szakácsunk. Egészen mások főztek nekünk a Karéliai-szorosban. Soha többé nem láttam ezt az embert azután, hogy elindultunk Seinäjokiból. Talán hazaküldték. Pedig később még többször eszembe ötlött, hogy a mi konyhásaink se voltak jobbak, mint az elkékült véres hurka majszolója ott az iskolában.

Este kilenckor kivezényeltek minket az udvarra, ahol négyzet alakzatba kellett állnunk. Kiosztották a felszereléseket, már amennyi osztanivaló akadt. Október tizenharmadika volt. A védegylet területi parancsnoka, aki a századparancsnokunk lett, beszédet mondott, aztán menetelésben útnak indított minket a vasútállomásra. Az út mentén rengetegen figyelték a masírozásunkat, nők és gyerekek, el is kísértek az állomásig, ahol már sok ember várakozott.

Vártuk a vonat indulását és búcsúzkodtunk az itthon maradóktól. A legényeknek mindez persze sokkal könnyebb volt, független emberek, de engem kikísért az asszony a fiúval; nem lehetett itt semmi vidám történetet kitalálni, nem volt egy vidám indulás. A birtokkal kapcsolatos teendőkről és egyéb gyakorlati dolgokról beszéltünk; az őszi munkákkal szerencsére épp elkészültünk, így az nem szakadt az asszonynép nyakába.

A mi Paavónk legényember volt, de az ő nyakában is ott lógott egy leány zokogva. Paavo nem beszélt róla otthon egy szót sem, és a marhavagonban, miközben Seinäjoki felé döcögtünk, a többi legény igencsak bosszantotta őt ezzel a leánnyal; kérdezgették, került-e olyan közel hozzá ott a vagonok között, hogy magával hozta a szagát. Azt hiszem, Paavo őszintén szerelmes lehetett bele, mert egyáltalán nem kezdett vitatkozni a fiúkkal. Csak ült szótlanul a vagon ajtajánál, és nézte az elsuhanó tájat, a házak fényeit és az állomásokat. Később mindig, amikor megláttam ezt a leányt, eszembe jutott az indulásunk és az öcsém; hogy mennyire komoly volt az egész úton, pedig máskor mindig milyen nagylegény volt. Az a leány most Rinta-Jussi gazda felesége. Soha nem beszéltem vele arról, hogy is tervezgették az életüket Paavóval.

Sokak számára bizony szomorú volt az indulás, de egy ilyen férfitársaság nem sokáig marad búvalbélelt. Az egyik hátizsákból vodkásüveg került elő, kortyolgattak is belőle az út során, aztán hamarosan rázendítettek néhány háborús nótára, hogy jobb kedvre derüljenek. Egész éjjel tartott az utazás Seinäjokiba, aludni meg nem nagyon tudtunk, hisz mégiscsak valami ismeretlen cél felé tartottunk, és mert egész őszön olvashattunk azokról a tárgyalásokról, amelyeket a kormányunk Moszkvában folytatott, meg az oroszok követeléseiről, hogy egy darabot Finnországból nekik kéne adnunk, mert állítólag olyan kevés otthon a földjük, és ezért többre van szükségük.

Szerintünk épp elég földje volt már az orosznak. Úgy gondoltuk, ha nagyon szorít a cipő, akkor legfeljebb egy olyan méterszer kettő nagyságú darabot adhatunk nekik, amekkora egy embernek a sírjához kell.

~~ II ~~

Seinäjokiban egy hétig kellett várakoznunk, és ez idő alatt nem is tudtuk biztosan, el kell-e egyáltalán indulnunk valahová. További felszereléseket osztottak ki, fegyvereket azoknak, akiknek nem volt. Mi, védegylettagok magunkkal hoztuk saját, a védegylettől kapott fegyverünket, de Seinäjokiban a többieknek is osztottak puskát. Kiderült, hogy a védegylet puskái már elég rossz állapotban vannak, a csövek kitágultak a sok lövéstől, a huzagolásuk elkopott, a hadsereg fegyverei viszont jók voltak, egyenesen a raktárból hozták őket, némelyiket még nem is használták. Nézegettük a puskákat, és arra jutottunk, hogy ezekkel bizony találni is lehet, különösen akkor, ha a megfelelő pillanatban húzza meg az ember a ravaszt, akkor, amikor a cél a célkeresztben van. Ezek a védegyletbe nem tartozó emberek, akiknek itt új fegyvereket adtak, nem nagyon gyakorolták a lövést. Nekünk nehezebb fegyvereket is osztottak, géppisztolyokat és golyószórókat, de töltényeket nem kaptunk, nehogy véletlenül valami baj történjen.

A téli háború idején használt felszerelésekről később sok szó esett, és tényleg el kell ismerni, hogy eléggé siralmasak voltak. A hadsereg sok férfinak nem tudott más katonai felszerelést adni, mint egy sapkarózsát és egy katonai övet a kabátjára. Sok fiú az egész háború alatt saját ruhájában volt, csak a sapkarózsáról és erről az övről lehetett felismerni benne a finn hadsereg katonáját. Még márciusban is láttam Vuosalmiban egy falumbeli fiút, akinek a fehér hóruhája alatt ugyanaz a kék antilopbőr zakó volt, amiben a háborúba indult. Ugyanebben jött haza is, igaz, a katonai kórházon keresztül: Vuosalmiban egy csomó gránátszilánkot kapott a lábába, kórházba vitték – de az antilopbőr zakója rajta volt.

Seinäjokiban alakították meg a 23. gyalogezredet, amely szinte kizárólag pohjanmaai férfiakból állt. Matti Laurila alezredes volt a parancsnoka. Mi az ezred második zászlóaljához tartoztunk. A mi századunk egész idő alatt, amit Seinäjokiban töltöttünk, a Jouppi-birtokon volt elszállásolva, Seinäjoki Jouppila falujában.

Eléggé zavaros időszak volt ez a seinäjoki tartózkodás. Mindenki próbált minél több dolgot összeszedni arra az esetre, ha háborúba kell indulnunk. Voltak ugyan világos tervek és elképzelések arra vonatkozóan, hogyan kell szétosztani a készleteket, hogy mindenkinek jusson valami, de azonnal összezavarodott minden. Mi például majdnem tábori konyha nélkül maradtunk. Az értesítést ugyan megkaptuk róla, de nem sokra mentünk vele, mert sehol sem találtuk a tábori konyhát, pedig mindannyian kerestük Seinäjokiban. Ezt annyira fontosnak tartottuk a hadviselés szempontjából, hogy úgy határoztunk, nem mozdulunk Seinäjokiból tábori konyha nélkül. Egy seinäjoki lotta [A hadsereg mellett működő női szervezet, a Lotta Svärd tagja. A ford.] aztán mondta nekünk, hogy egy iskola udvarán látott egy ponyvával letakart gulyáságyút; erre a fiúk elmentek érte, elhozták és a századunk birtokába vették. Senki sem jött kérdezősködni erről, az a főzőeszköz pedig igen hasznosnak bizonyult a háború alatt. Sok zabkását főztek rajta a Karéliai-szorosban.

Amikor rajokba kezdték osztani az embereket, Paavóval odamentünk a szakaszvezetőhöz, hogy ugyanabba a rajba kerülhessünk, és segíthessünk majd egymásnak, ha nehéz helyzetbe kerülünk; és hogy én kicsit figyelhessek is Paavóra, hisz még olyan fiatal és tapasztalatlan, szüksége van valakire. Be is osztottak minket ugyanabba a rajba, de sok hasznunk nem lett belőle azokon a helyeken, ahová kerültünk, és Paavóra sem tudtam vigyázni, sem megóvni őt bármitől.

Nem tudom, Erkkilät direkt rosszindulatból rakták-e a mi rajunkba azután, hogy Paavóval felkerestük a szakaszvezetőt és elmondtuk, mennyire tudják segíteni egymást a fivérek a háborúban. Erkkiläről azt beszélték, hogy apánké: ő csinálta a cselédjének, akit aztán lefizetett. Dolgozott nálunk, Maija Erkkilänek hívták, de kilépett tőlünk, mielőtt a fia megszületett. Otthon soha nem beszéltek erről, de a faluban annál inkább. Miután apa elment Amerikába, amúgy is kevés szó esett a házban arról, mikor mit csinált, és én megértettem anyánkat, hogy hívő és keményen dolgozó ember lévén nem akart a fiainak ilyesmiről beszélni. Egyidősek voltunk Erkkilävel, együtt jártunk konfirmációs iskolába, de együtt azért nem töltöttük az időt; mindketten óvatosak voltunk a szóbeszédek miatt. Ismerni viszont gyerekkorunk óta ismertük egymást.

Ezt az Erkkilät rakták a mi rajunkba. Amikor Seinäjokiból elindultunk, teljes volt a rajunk: hét katona és a rajparancsnok. De egyedül én maradtam csak életben. Akik túlélték a téli háborút, a folytatólagos háborúban estek el. Hát nem volt ez egy szerencsés raj, ez a mi Seinäjokiban összeállított rajunk. De ezt mi akkor még nem tudtuk.

Fordította: Huotari Olga

Antti Tuuri: A téli háború
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017
248 oldal, 3499 Ft (már teljesen elfogyott),
e-könyv változatban kapható, 2390 Ft