Csalóka látszat | Horváth M. Judit kiállítása a Szentandrássy Galériában (kiállítás-megnyitó)

D. Magyari Imre

Kedves Barátaim!

Bajban vagyok, mert ez a kiállítás, Horváth M. Judit kiállítása, a Csalóka látszat nem először állítódik ki, tehát már megnyitották néhányan, így vigyáznom kell, hogy ne ismételjek másokat.

Legelőször 2009-ben láthattuk a Mai Manó Házban, a lefotózott s a fotó által felnagyított apró tárgyakkal együtt, a megnyitón az egyik legkiválóbb esztéta, György Péter beszélt, de 2014-ben látható volt az alkotó szülővárosában, Sárváron, egy válogatás pedig tavaly, 2023-ban a Kőfaragó utcai Bura Károly Galériában, sőt 2016-ban a Szent László Kórház egyes számú pavilonjában lévő Tűzmadár Alapítvány terápiás szobájában. Mi több, a teljes anyag már 2010-ben egy nagyon szép kötetben is megjelent, benne a fotóművész önvallomásával és Kincses Károly bevezetőjével, amik most igencsak megnehezítik az én helyzetemet.

Judit még Jean Baudrillard francia filozófust sem átallja idézni, akinek 1981-ben jelent meg Szimulákrumok és szimuláció című könyve. Az idézet azonban nem ebből, hanem egy korábbiból, A tárgyak rendszeréből való, ami magyarul is napvilágot látott: „A tárgyak gyűjtése az emberi élet egyik lényeges dimenziója. A gyűjtött tárgyak egy strukturált külvilágot hoznak létre, amelyben egyszerre valóságosak és képzeltek, olyanok, mint az álmok és a művészet.”

Tegyük hozzá: nemcsak gyűjtött, hanem gyűjtődő tárgyak is felhalmozódnak körülöttünk, bennünk, ráncok például, amik valahogy a bőrünkre kerülnek, eltávolíthatatlanul, ahogy plüss- és egyéb állatkáink, őzikéink, nyuszijaink és mackóink is kiegészülhetnek mondjuk egy rákkal, és hirtelen mi is egy kórházi pavilonban találjuk magunkat. Arról nem is akarok most beszélni, hogy előbb-utóbb tárggyá válunk magunk is, s mint ilyenek bekerülünk egy nagy gyűjteménybe, őrződve még egy ideig.

Horváth M. Judit kötetbeli írásának, vallomásának kulcsszavai, többek közt, a mese, az álom és a mágia – az utóbbi mint a valóság megváltoztatásának, a valóságból való kilépésnek a képessége, eszköze. Ezt írja: „Származásomból, lelki alkatomból, nem utolsósorban női mivoltomból adódik, hogy számomra a valóság és a mese szorosan összefonódik, a köztük lévő szűk mezsgye átjárható.”

A mágia más szóval varázslás. Úgy tűnik, a legtöbb ember szinte kizárólag az elsődleges valóságban él, fogalma sincs arról a másikról, ami ezeken a képeken is megjelenik, pedig ez az igazi, felidézni, megmutatni pedig a művészet tudja.

Szerencsés, aki legalább sejti ezt a mezsgyét, netán tud is róla, még szerencsésebb, aki át is tudja járni.

Ebben akár olyan művek is segíthetik az embert, mint Lewis Carrolltól az Alice Csodaországban, amit még Kosztolányi Dezső fordított, s ami Judit egyik kedvenc története. Ebben Alice, különböző Igyál meg! feliratú üvegekbe kóstolva vagy süteményekbe harapva s egyéb óvatlanságokat elkövetve hol összemegy, hol megnyúlik. Ez az olvasmány is ott rejlik abban, hogy a tárgyak felnagyítódnak ezeken a fotókon: „a léptékváltás szerintem maga a varázslat” – írta Judit egy levelében.

Kincses Károlynak arról szólnak ezek a képek, hogy „egy szenzibilis nő a gyermekkorából, vagy még korábbról tudott, hallott, élt meséket, történeteket – mondjuk mítoszoknak őket, azzal sem tódítunk nagyot –, szóval ezeket a benne élő, gomolygó, egykönnyen nem materializálható érzeteket, hosszú munkával, sok keresgélés után, formába tudta önteni…” Később megemlíti, hogy a képeken látható mesevilágnak, „ahol semmi sem jelenti csak azt, ami látszik”, más forrásai is vannak: az olvasott irodalmi és más szövegek, a meg- és átélt emléknyomok, az itt-ott gyűjtött élettelen tárgyak, bábuk. Na igen, hisz a képek egy rendkívül gazdag és érzékeny személyiségnek a képei, és a képek mögött, esetleg a képeken mindaz ott van, amit ez a személyiség látott, hallott, érzett, tapasztalt. Az egész élete, 2009-ig, s ma már az azóta eltelt évek is – biztos vagyok benne, hogy ma, 2024-ben egészen más a viszonya a tárgyaihoz, a múltjához, a képeihez, mint tizenöt esztendővel korábban.

György Péter kiállítás-megnyitóját szerencsére nem találtam, talán azért, mert nem is kerestem, nehogy tőle is idézzek.

Három kulcsszót említettem: mese, álom, mágia.

Negyediknek megemlíteném az időt. Az időt, amiben az emlékeink, a tárgyaink gyűlnek, átalakulnak, felnagyítódnak, amiben mindannyian élünk, ami megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul telik, és már most előbbre vagyunk benne, mint amikor elkezdtem ezt a hosszú mondatot és soha többé nem jutunk vissza a mondat elejére, ahogy ugyanabba a folyóba sem léphetünk bele újra.

Ennek a galériának a névadójával, Szentandrássy Istvánnal nemrég még együtt ültünk egy Bartók Béla úti teraszon, és nem jutott, nem juthatott eszembe, hogy egyszer majd a róla elnevezett helyen nyitok meg egy kiállítást. Képtelen vagyok felfogni.

Mondhatok egy ötödik kulcsszót is: játék.

Labda nem szerepel sehol sem, épp ezért hadd citáljam Kosztolányi Dezsőt, akinél viszont ott találjuk – illetve hát épp, hogy nem találjuk:

Gyerekkorom, mindig téged kereslek,
ha járom a poros-boros Szabadkát.
Mióta labdám elgurult itt,
nem ér az élet egy fabatkát. 

Itt jegyzem meg, hogy egy vers, egy szöveg is lehet talált tárgy, amit őrzünk évtizedeken át. De ott a játék, sőt a humor, netán az erotika a képek címeiben, magukon a képeken is, mindaz, ami oldhatja a szorongásukat. Ezek a fotók elsősorban azért a létezés bensőséges öröméről szólnak. De kicsit talán az elmúlásról is.

Azt hiszem, mindannyian ismerjük Örkény Istvánnak azt az egypercesét, aminek nagyon hosszú címe van, maga az egyperces pedig mindössze két szó, bár miért is kellene a címet és a főszöveget elválasztanunk egymástól. Mindenesetre a cím így hangzik:

ÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT EGY ISMERETLEN RENDELTETÉSŰ VASDARABHOZ,
MELY A TÖRTÉNELEM VIHARAIN KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN MEGLAPULT
EGY LIMLOMMAL TELE LÁDIKÓBAN,
MERT SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK, SE NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK
SZEMÉTRE DOBNI,
ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ.

A főszöveg pedig így: „Túlélsz, pöcök.” Ebben a szózatban – vagy inkább sóhajban? – is ott a szorongás, ahogy annak groteszksége is, hogy egy ismeretlen rendeltetésű valami, lám, tartósabb tud lenni, mint például egy politikai rendszer. Amúgy is más léptékű a tárgyak élete, mint a miénk, de ebbe most nem mennék bele.

Nézzék meg a képeket és idézzék fel azokat a tárgyakat, amelyeket megőriztek vagy szemétre dobtak, esetleg maguktól elgurultak, és bizonyosodjanak meg egy olyan belső világ kiépíthetőségéről, ami védelmet ad, s ami nélkül a többször emlegetett életnek végképp semmi értelme.

Csalóka látszat
Horváth M. Judit kiállítása
Szentandrássy Galéria
1056 Budapest Irányi u. 20.
Megtekinthető 2024. július 10-ig