Tóth Krisztina: Pixel (részlet)

Posted on 2011. november 23. szerda Szerző:

0


Tóth Krisztina: PixelElső fejezet, avagy
a kéz története

 

A kéz ujjai rövidek és párnásak, a körmök tövig vannak rágva. A kéz egy hatéves fiúé. A kéz ujjai segítenek számolni, a kéz segít eltakarni a szemet. A gyerek egy hokedlin ül, és szabókrétával köröket firkál az asztallapra, noha többször megkérték már, hogy ezt ne csinálja. Csigavonalban rajzolja a karikákat, és azt képzeli, hogyha végtelen hosszú ideig köröz, akkor a vonalak egymásra rakódnak és majd kiemelkednek térben az asztallapból, mint egy térbeli rugó. Megpróbálta ezt elmagyarázni a többieknek is, de mindenki félbeszakította, úgyhogy most egyedül, félrehajtott fejjel dolgozik a deszkán, karjával takarva a rajzot. A szabókrétát a fiókban találta meg, oda dugták el a nagyok. A kisfiút egyébként Dawidnak hívják, a varsói gettóban lakik az anyjával, Bozenával és annak nővéreivel. Az ajtót belökik, a szobában tartózkodó három ember a sarokba szorul. Amikor Celina felugrik, még észreveszi a szabókrétát, de mondani már nem tud semmit, mert lelövik. A szabókréta leesik és kettétörik. Később, amikor a fiókban idegenek kutatnak evőeszközök és ezüstnemű után, valaki rálép. Dawid sajnos később sem tudja befejezni a krétás kísérletet, mert nem éli túl a háborút. Treblinkában hal meg.

Tévedtem, tévedtem. Nem Treblinkában hal meg. És nem is kisfiú, hanem kislány. De hát ezek a gye­rekkezek annyira egyformák: a körmök rövidre vannak rágva, az ujjak puhák és tömpék. Mégiscsak kislányé ez a kéz, a kislány neve Irena. Litván, Vilnából jött. Összevissza beszélek, mert mindent egyszerre szeretnék elmondani. Hogy is lenne litván! Csak első pillantásra tűnt szőkének. Igen, szőkének tűnt, pedig a haja egész sötét és göndör. Valójában – és ez az igazság – Gavrielának hívják. Szalonikiben született, és 1943 februárjában kerül Auschwitzba. Túléli a háborút, de elveszti az anyját és a hazáját. Később Párizsban telepszik le és francia könyvelő lesz belőle. Igen, így is történhet.

A férje egy nagyon kedves, gyér hajú tisztviselő a BNP Paris Banknál, de ez egyáltalán nem tartozik a történethez. Gavriela franciául gondolkodik, és görögül felejt. Az anyja nevét, Domna, egyre inkább úgy hallja, mintha a francia átok szó visszhangzana belőle. A gyerekeivel is csak franciául beszél, a görög irodalmat szintén francia fordításban olvassa. A keze kifejezetten csúnya, az ujjai rövidek, ezért még a férjétől kapott ékszereket sem viseli. Egy bőrdobozban tartja őket. Gavriela nem boldog, mert ez Párizsban is keveseknek sikerül, de tulajdonképpen elégedett. Van egy barátnője, akivel együtt járnak vásárolni.

A barátnő feltűnően hasonlít Gavrielára: amikor a metrón egymás mellett ülnek, az utasok rendre testvéreknek nézik őket. A barátnő egyébként félig román, félig magyar, és neki is őszülő, göndör haja van. Tudom, ez így egyre bonyolultabban hangzik, de nem simíthatjuk fényes bojttá a valóság széttartó, kusza szálait. A barátnőnek szintén csúnya keze van, de már nem foglalkozik vele, mert öreg.

Ezt a kezet hajdanán valaki elengedte. Az anyjának annak idején szeretője volt Kolozsváron. Ami­kor híre ment, hogy kiürítik a gettót, a szerető szerzett két menlevelet. Az anya három napig tépelődött, aztán elment a szeretővel, és magára hagyta az akkor négyéves Cosminát. Azt gondolta, inkább a saját életét menti. Egy csomagot tett a gyerek ölébe, aztán elindult, hátra se nézett. Ez az Írisz-telepen történt, 1944. május 13-án. Mindez csakis azért érdekes, mert Cosmina fia később szintén május 13-án született, és David lett a neve. Természetesen semmi köze nincs a varsói gettóban látott kisfiúhoz, akinek ugyanez volt a neve, de akit később mindenki elfelejtett. Ezt a Davidot nem felejtették el. Ma­gyar dédapja, aki a háború poklát valahogy túlélte, de Ceauşescu mennyországát már nem, még pont értesült a születéséről. És rossz ötletnek tartotta a David nevet, de ez nem tartozik ide. A fiú az elenge­dett kéz történetét viszont (és szerencsére) nem tő­le tudta meg, hanem a téglagyári gettó más lakóitól, akik rémülten és haragosan dajkálták annak idején az elárvult Cosminát.

Hazudtam, de valamiért így láttam helyesnek. David sohasem tudta meg, hogy az anyja kezét valaki elengedte. Senki nem maradt ugyanis, aki még találkozhatott volna vele, és elmondhatta volna, hogyan könyörgött annak idején az anya a szeretőnek, hogy adja neki mindkét menlevelet, és hogyan győzött végül szerelmes, megzavart fejében az élni akarás. Gavriela sem ismeri ezt a történetet, ő egy másik történetet hallott az elengedett kézről. Ő úgy tudja, hogy mindez a távoli Litvániában, Vilniusban történt, és hogy a kislányt valójában Irenának hívták. Hogy Irena kezét engedték el, és Irena anyja hagyta ott a gyerekét. És azt is tudni véli, hogy egyikőjük sem élte túl a háborút.

Mindez persze ellenőrizhetetlen. Keringenek a nevek, nehéz volna mindennek utánajárni. Többnyire feltételezésekre kell hagyatkoznunk. A krétás kísérlet például elméletben megvalósítható, hiszen a vonalaknak van kiterjedésük. Dawidnak vélhetően igaza volt. Ha az ember végtelen hosszú ideig köröz ugyanazon a felületen, akkor a rajz egy idő után kúp formában kiemelkedik az asztallapból, és tapintható domborulatot alkot, ami nem azonos a fán található csomóval. Papíron is ki lehet próbálni, ám a világon még soha senkinek nem volt türelme hozzá, hogy elegendő ideig csinálja.

 

 

Második fejezet, avagy
a nyak története

 

– Anyu, ne hülyéskedj már, nem vagy öreg egyáltalán! – A nő a próbafülkék előtti folyosón állt és próbálta visszatuszkolni az anyját. A karjukon ruhákkal várakozó németek értetlenül nézték őket, az idősebb nő meg csak rázta a fejét, hajthatatlannak tűnt. Nem az volt a baj, hogy megpillantotta magát hátulról a dupla tükörben. Hogy meglátta a széles hátba bevágó melltartót, a kopott, ősz hajat. Lehetett volna ez is a baj, de nem. Még csak nem is az bántotta, hogy a lánya fizetné a ruhákat: hiszen a lánya jól keres, a német férj is szívesen vesz időnként egy-két holmit az anyósának. Egész más történt. Az idős nő a próbafülkében hirtelen rájött valamire, és nem beszélhetett róla. Lángolt az arca, de nem mondhatta meg, miért. Nem mesélhette el a lányának a nyak történetét.

Hetvennyolcban járt életében először Nyugaton. Utána se sokszor, de az a legelső alkalom emlékezetes maradt. Ulmba hívták meg egy konferenciára. A lányok még kicsik voltak, a férje vigyázott rájuk. Nem volt szokás, hogy az orvosok magukkal vigyenek egy röntgenes tanársegédet, főleg nem egy ötnapos nyugati kongresszusra. Sejtette, hogy a főorvos intézte el az utat, és azt is sejtette, hogy akar tőle valamit.

Amikor este a szállodafolyosón összetapadtak, tudta, hogy vele fog menni a szobába. Mind a ketten ittak előtte, ő elég rosszul bírta. Szédelegve borultak az ágyra, hajnalig szeretkeztek, aztán az orvos öt körül hirtelen kijózanodva távozott, mint akit beteghez hívtak.

A nő csak nyolc körül kelt fel. A fürdőszobában észrevette, hogy a férfi kiszívta a nyakát. Soha nem fordult még elő vele ilyesmi, izgult, hogy vajon három nap alatt eltűnik-e majd a folt. Megreggelizett a szállodában, aztán zsebében a napidíjjal elindult a városba. Egy nagyáruház női konfekcióosztályán kötött ki. Az átszeretkezett éjszaka és az előtte álló üres délelőtt felszabadította, és nem érezte a szokásos, hirtelen rátörő lelkifurdalást, ami mindig elfogta, valahányszor magának készült vásárolni valamit.

Egy piros, kivágott ruhával lépett be a próbafülkébe. Otthon sose választott volna magának ilyen feltűnő darabot, de ott, akkor azt képzelte, hogy hordani fogja. Látta magát a tükörben, és egy olyan nő égszínkék tekintete nézett vissza rá, aki igenis járhat még néhány évig pirosban.

Oldalra fordult, hogy úgy is szemügyre vegye a ruhát, és akkor meglátta a fogason a kendőt. Valaki ott felejthette. Piros-kék selyemkendő volt, valami felirattal. Soha életében nem lopott még semmit: ezt se akarta elrakni, egyszerűen csak felpróbálta. Jól állt neki, és pont eltakarta a foltot a nyakán. Levette, feldobta a fogasra, hogy ha vissza találna jönni a tulajdonosa, akkor megtalálja. Éppen készült kilépni, amikor heves szívdobogás tört rá és örvénylő vágy, hogy mégis elrakja. A piros ruhához való selyemkendőt. Felnézett a fülke plafonjára, mintha attól tartana, hogy fentről nézi valaki, aztán begyűrte a kendőt a táskájába. A kasszánál az volt az érzése, hogy a pénztárosnő átlát rajta, hogy mindjárt rámutat a retiküljére, és előveteti vele. Vagy odaugrik hozzá egy vevő, és számon kéri, hova lett a próbafülkéből a selyemkendő, amit ott felejtett. De rá se nézett senki, amikor fizetett, utána se fordultak, amikor kezében a zacskóval kilépett az üzletből. Csak lefelé, a mozgólépcsőn csillapodott a szívdobogása.

Délután a kongresszuson felvette a piros ruhát a kendővel és levetítette azt a diasort, ami a tulajdonképpeni előadás volt. A kendő kiemelte a ragyogó kék szemét. A főorvos németül mondott egy hosszabb szöveget, amit ő nem értett, de úgy érezte, mindenki a melleit bámulja, és a két gyerek ellenére még mindig kívánatosnak tartják.

Este is magán hagyta a kendőt a vacsoránál, aztán engedte, hogy az orvos megint bekopogjon hozzá, és megismétlődjék az előző éjszaka.

Most, huszonkilenc évvel később, amikor ruhákat próbált, hirtelen elbizonytalanodott, és elfogta a szokásos szorongás, hogy minek ez az egész. Lehámozta a kényelmetlenül feszülő blúzt, és átment a lányához a szomszéd próbafülkébe. Elrántotta a függönyt, belépett. A lány épp egy pulóvert próbált, a pulóverből szólt ki, hogy te vagy az, anyu. Aztán kibukkant felül, de nem a szőkére festett haja jött elő, hanem valami fényes anyag. Az anyja először azt hitte, belegabalyodott a kombinéba. Aztán látszott, hogy egy kendő van a fején, az arcát is beteríti, mint valami fátyol. Lehúzta a fejéről a selyemkendőt, és visszatette a fogasra, ahol két másik ugyanolyan lógott. – Mindenhová tesznek ilyet – magyarázta –, legalábbis a jobb helyeken. Azért, hogy a vevők ne kenjék össze a sminkkel a ruhákat, amikor próbálnak.

Tóth Krisztina

Tóth Krisztina

Az öregasszony szó nélkül fordult ki a fülkéből. Eszébe jutott, ahogy hetvennyolcban hogy állt a pódiumon az áruházi kendőben, és már biztos volt benne, hogy mindenki látta, honnan van. Rajta volt a kendőn a piros-kék csík, ugyanaz, ami a cég reklámszatyrain. És most már arról is meg volt győződve, hogy a lopott kendő alatt látták a lila foltot is, a lopott szerelmet, sőt, az otthon hagyott férjet is a két kislánnyal; mint ahogy ő is mindig látta a röntgenképeken azt, amiről a betegnek még fogalma sem volt.

– Nem kell nekem semmi – mondta fáradtan a lányának, és átverekedte magát a várakozókon, mint a kórházfolyosón szokta, ha ment a lelettel, és nem akarta, hogy a hozzátartozók megszólítsák.

Bővebben a könyvről: Kikockázva

Adatok: A könyv fülszövege

Tóth Krisztina: Pixel

Magvető Kiadó, 2011