Hóban-fagyban | Antti Tuuri: A téli háború

●  Ú J R A O L V A S Ó  ●

kistibi |

Van jó néhány olyan epizódja a történelemnek, ami nagyon kíváncsivá teheti az embert. A Dávid–Góliát párharcok mindig érdekesek, hát még akkor, ha nem a mitológiában, hanem a valóságos történelemben találkozik velük az ember.

Olvastam valahol, hogy a finnek az 1939-40-es téli háború után Helsinki védelmében komoly légvédelmi rendszert kényszerültek kiépíteni, ugyanis a szovjetek folyamatosan támadták a várost, és 1944 februárjában teljes megsemmisítése mellett döntöttek. Összesen 2121 bombázó szállt fel, és szórt le 16-20 ezer bombát. (Ez nagyjából két és félezer tonnányi.) Csakhogy a finnek lekapcsolták a főváros teljes világítását, viszont kivilágították a város melletti megműveletlen földeket, és azt „védték” légvédelmi ágyúkkal… A támadás tehát a lakatlan területet érte, a finnek vesztesége összesen hat katona volt. A háború után a városba látogató diplomáciai küldöttségek őszinte döbbenettel látták, hogy a város ép maradt.

A történet felkeltette a figyelmemet, de semmit nem tudtam a téli háborúról. A történelmi szakszövegeket, dokumentumokat elég csekély lelkesedéssel olvasom, de aztán újra kézbe vettem Antti Tuuri magyarul 2017-ben megjelent regényét, A téli háborút. Ez végre szépirodalmi feldolgozását hozza a kor eseményeinek. Azonban mielőtt a regényre térnénk, érdemes röviden áttekinteni a 20. század derekának finn függetlenségi küzdelmeit. Hátha ettől eltérő megvilágításba kerül a nálunk csak Trianon szindrómának nevezett múltba tekintés, továbbá tanulságokkal szolgálhat az orosz–ukrán háború kapcsán is.

Az 1939–40-es téli (más néven szovjet–finn) háborúban Finnország elveszítette területének 12%-át, de függetlenségét sikerült megőriznie. Nem érvényesül a szovjet hadsereg nyomasztó létszám- és felszerelésbeli fölénye: 175.000 finn katona harcol az egymilliós Vörös Hadsereggel. A „síelő kísértetek” őrületbe kergették a szovjeteket. Ugyanis a finnek ismerték a szovjetek titkosítási kódrendszerét (erről majd később), és mindig ott tudtak megjelenni, ahol szükség volt rájuk.

A szovjetek ellen vívott, 1941 és 1944 közötti háborúságot a történészek folytatólagos háború néven említik, ahol is a finnek gyakorlatilag patthelyzetet hoztak létre. Ezt a lappföldi háború követte a (korábban szövetséges) németek ellen, ami teljes finn győzelemmel ért véget. Finnország végül független és területileg ép maradt. Hogy is van ez? Az ötmilliós lakosságú állam előbb a szovjetekkel szemben (az a hadsereg nagyjából a teljes finn lakossággal volt egyenlő), majd a németekkel, Európa legképzettebb hadseregével szemben kerekedik felül? Hogyan?

A győzelem alighanem két fontos dologra vezethető vissza. A véres, 1918-as „vörös–fehér” polgárháború után józan törvényekkel és gazdasági fellendüléssel Finnországban megteremtették a nemzeti egységet. A másik tényező Mannerheim tábornok személye, aki hihetetlenül jó egyéniség, jó katona, jó vezető. Nem érdemes összevetni Horthyval, mert a hasonlításból nagyon rosszul jönnénk ki. A finnek nem panaszkodtak, nem kerestek bűnbakokat, hanem egységet teremtettek, és nem csupán tárgyaltak, de harcoltak is, ha kellett. Pedig ott sem beszélhettek homogén nemzetről, de a finnek és a finnországi svédek félretették ellentéteiket a háború során. Történetesen az orosz kódrendszert egy svéd matematikus fejtette meg, aztán átadta a finneknek.

• Olvass bele!

Tuuri regénye a négy szakaszra bontott háború első időszakát mutatja be. Egy-egy kezdeti epizódja még a szörnyűsége ellenére is megnevettet: „Vousalmiban egyszer a háború vége felé elaludtam a lövészárokban, és a fejem odafagyott a földhöz. Legalábbis úgy hiszem, ettől kaptam fejfájást, mert rögtön akkor kezdődött, és azóta hosszabb ideig nem is szünetelt… Mivel forró víz nem volt sehol, először rá akartak pisálni a hajamra és azzal leolvasztani a jeget, de ezt megtiltottam, és akkor tőrrel elvágták a hajamat, és így azután fel tudtam állni.” A finn civilek hirtelen váltak katonává. Hosszú úton viszik őket a frontra, időnként megállnak, a falvakban állomásoznak. Mivel innen is elvitték a férfiakat, segítenek a helyi lakosságnak, felszántják a földeket. Ha nincs pénz megfelelő felszerelésre, maguk vásárolják meg, hiszen az állam elegendő pénzzel is ellátja őket. (Voltam katona én is 1980-tól, egy évig. A családom számára kész anyagi katasztrófa volt, pedig békeidőket éltünk.)

Botcsinálta honvédők a profi katonaság ellen: „Egy kis tisztásra értem, ahol a mieink voltak, egy rajt tehettek ki, és a nap kellős közepén nagy tüzet raktak a tisztáson és körülötte melegedtek. Kérdezték tőlem a jelszót. Mondtam nekik, hogy jó lenne azonnal eloltani a tábortüzet, mert az orosz biztos látta már repülőgépről, és mindjárt ágyúzni fogja. Azt állították, hogy az ember nem marad életben ezekben az erdőkben tűz nélkül, hogy ők nem bírják ki különben. Légvédelmisek voltak, egy kisebb légvédelmi puska volt náluk, amellyel az oroszok repülőgépeit kellett lőniük. Nem álltam le vitatkozni velük, de gondoltam, hamarosan felmelegszenek, ha majd az orosz repülők jelzik a tüzérségüknek a helyüket. (…) Láttam, hogy az orosz ágyútüzet eresztett oda, és a légvédelmi fegyver elgörbülve hevert a tűzrakás maradványai között. A katonák mind meghaltak.”

A körülményekről: „Borzalmas fagy volt. A zászlóaljunk parancsnokának lefagyott a lába a mocsárban és másoknak is megfagytak a végtagjai. (…) Nappal a fedezékeket és sátrakat nem lehetett fűteni, mert az orosz légi fegyver állandóan üzemelt, és a levegőből könnyen észrevehették volna a kályhák füstjét, és utána bombázták volna a szállásterületet. Így hát kezdetben fűtetlen helyiségekbe zsúfolódva vacogtunk.”

Hogy a folyamatos túlerő és fegyverzeti fölény elleni harc milyen állapotba hozta a finn katonákat, arról ez a néhány mondat beszél: „A földön feküdtem, és igyekeztem nem megfagyni. Óhatatlanul is el-elaludtam és megint felébredtem, mikor egy ágyúlövedék túl közel csapódott be: már nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodok… A fejekben egyetlen gondolat sem volt, vagy csak tán valami meghökkentség… Láttam, ahogy a rajparancsnokunk egy fának támaszkodva állt, és úgy álltában lőtte géppisztollyal az oroszokat. Nem törődött semmivel. Kiabáltam neki, hogy hajoljon kissé lejjebb a föld felé, különben nem lesz hosszú életű… de nem hallotta. Vagy nem törődött vele… csoda sokáig maradt állva és pásztázta a mély hóban futó oroszok hullámát, legalább egy negyedórát. Csak addig tartott szünetet, amíg tölténytárat cserélt… de amikor már negyedórája lőtt, egy orosz géppuska lekaszabolta.”

A stílus szikár, a mondatok egyszerűek. A regény elején néhol még megcsillan az emberség, a humor, de aztán egyre komorabbá, elviselhetetlenebbé válik az egész. A történetmesélés utolsó harmadában szinte már nem is tapasztalhatunk mást, mint a hóban, a fagyott földön fekvő katona kábulatát, aki a folyamatos ágyúzást, géppuskatüzet, a kézigránátok robbanásait igyekszik túlélni. És a vég: „Aztán az oroszok előjöttek a lövészárkaikból és felénk indultak. Ilyesmit kiabáltak, hogy: Mir, mir… Ez azt jelenti: Béke. Nem volt a kezükben fegyver, de sokan voltak, több száz ember. Mi akkorra már csak nyolcan maradtunk...”

Antti Tuuri regénye 1984-ben jelent meg Finnországban. Nem lep meg, hogy az „örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság” jegyében csak 2017-ben olvashattuk először. Az ilyenfajta barátság visszahat a kíváncsiságra és az őszinteségre.

Nem tudom megállni, hogy még egy epizódot el ne meséljek. Idő: persze a téli háború. Kiegészítésként: életkép az oroszok élelmiszer-ellátásáról. Egy zászlóalj hatalmas tüzérségi támogatással váratlanul elfoglalja a finnek állásait. A finnek menekülnek a hatalmas túlerő elől, hátrahagynak mindent, még a készülő kolbászpörköltet is. Az oroszok megtalálják a konyhát, és az egész (éhező) zászlóalj nekiáll zabálni. Az éjszaka takarásában a finnek, akikhez némi erősítés érkezett, körbezárják őket, és lemészárolják az egész zászlóaljat, csupán alig néhányuk menekül meg. Az esemény később kolbászháború néven vonult be a hadtörténelembe…

Mintha már említettem volna a jelennek szóló tanulságokat. Igen: egy egységes nemzet csodákra képes, míg a megosztott csak a diktátorának elviselésére…

Antti Tuuri: A téli háború
Fordította: Huotari Olga
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2017
248 oldal, 3499 Ft (már teljesen elfogyott),
e-könyv változatban kapható, 2390 Ft

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Négy hónapnyi kőkemény csatározás, az évszázad leghidegebb telén, nemegyszer mínusz negyven fokban. Állva megfagyott támadókról is készültek akkoriban elborzasztó fotók. Rövid, de annál gyilkosabb küzdelem volt a téli háború 1939 novemberétől 1940 márciusáig, amikor Finnországnak a gigantikus szovjet birodalommal szemben kellett megvédenie függetlenségét. Nagy áldozatokkal és tetemes területveszteséggel ugyan, de sikerült. E harc szinte napokra lebontott történetén vezeti végig az olvasót Antti Tuuri, csatajelenetek során át, lövészárkok útvesztőiben.
A regényben egy katona meséli el háborús élményeit, nagyon egyszerű mondatokkal, csontszikár stílusban, éjfekete, rejtőzködő humorral – ami kissé svejkes, csak jóval morbidabb; nem ingerel felszabadító nevetésre, inkább csak nyomasztó vigyorgásra. De a pusztítás és a halál képeinek mindennapos monotóniája mögött ugyanilyen egyszerűen, minden pátosz nélkül mutatja be az író a hétköznapi hősiességet.