»A hang kisöpörte szívéből a fájdalmat« | Narine Abgarjan: Szimon

kistibi |

Van férfisors? Van női sors? Talán csak emberi sors van, vagy „sorstalanság”? Miért nincs az istennek sorsa, csak az embernek? Narine Abgarjan történetei ezeket a kérdéseket teszik fel, és – nagy örömömre – meg sem próbálnak válaszolni rájuk. A lélek mélyéig ható-ütő történetek ezek: nem akarják ábrázolni a társadalmi-történelmi hátteret, csak néha, egy-egy utalással esik szó a „külvilágról”. Ezért, ettől lesz mélyebb és általánosabb, emberibb a megfogalmazott üzenet.

Az élet akkor is gyönyörű, ha voltaképpen ez nem igaz. Egy örmény hegyi faluban, ahol majdnem mindenki a túlélésért küzd, semmiképpen nem a szépséges jelző jut az ember eszébe, mégis: szinte népmesei szabály szerint, a mese fontosabb szereplői felmentést kapnak és boldogulást. Hogyan történhet mindez? Abgarjan elragadóan mesél. Ez nem mágikus realizmus, hanem csodálatos megértése az emberi sorsnak. Azt hisszük, hogy a fókuszban a négy szerető története áll, de kiderül, hogy nem. Akkor hát mi? Ki voltaképpen Szimon, aki már a történet elején meghal, és sokan jönnek búcsúztatni?

Négy örmény nő sorsa villan fel a regényben – ők mind azt példázzák: nőnek lenni borzalmasan nehéz Örményországban (is!).

A regény fő titka maga a címszereplő, akiről talán a legkevesebbet tudjuk meg. Ki volt ő, hogyan és miért lett a hírhedt nőcsábászból a lelkek gyógyítója… Szimon valahogy fontossá vált szeretői sorsában. Ha ő nem bukkan fel az életükben, akkor négy boldogtalan nő ítéletnapig várhatta volna végzetét.

Eliza története talán a legmegrázóbb. Mindenki ostobának tartotta, ő is saját magát. Nem jó semmire, senkinek nem tud hasznára válni. Boldogtalan a házassága, boldogtalan az egész élete, a férje még a szagát sem tűri, undorodik tőle. Persze hogy büdösnek érzi magát… Aztán jön Szimon, és azt mondja: Mézillatod van. De furcsa…, ennyin tud múlni egy ember önbecsülése. Aztán a fiát is megkérdi: Milyen a szagom? Mézillatod van, anya! Eliza és Szimon találkozása maga a tömény véletlen. Eliza, aki önmagát semmire sem becsüli, végső kétségbeesésében egy elhagyatott kápolnában roskad össze. Aztán énekel. Illetve dalol, dallam és szöveg nélkül, ami a lelkéből indult el, Szimon meg épp arra jár, s meghallja a hangot…

„Besurrant a kápolnába, meglátott a halvány holdfényben egy női alakot, aki kezét a mellére szorítva, kissé lehajtott fejjel véghetetlen hosszú dallamot énekelt, úgy húzva fel rá a szavakat, mint cérnára a gyöngyszemeket…”

Szimon, a jótevő mindig azokkal találkozik, akiknek segítségre van szükségük. Ő ugyan házasságban él, de a felesége valahogy elviseli a férje félrelépéseit – nincs itt válság, legfeljebb néhány tányér törik apróra a földön…

• Olvass bele!

A legnehezebben olvasható történet számomra Eliza édesanyjának múltjáról beszél. Erről Eliza sohasem hallott, csak az anyja halála után fedte fel a titkot egy rokon. 1919 – a háború után. Az anyja egyedül neveli kettőjüket, Elizát meg az öccsét. A helyzetük kilátástalan, nincs mit enniük. Az anya úgy dönt, ne haljon éhen az egészséges Eliza. Beteges kisfiát bezárja a fészerbe, aztán együtt hallgatják, ahogy sír, könyörög, hogy visszamehessen a házba. Lassanként elhalkul a sírás, és a kisgyerek másnap reggelre megfagy. A helyzet ironikus-tragikus fordulata, hogy néhány óra múlva vörös katonákat kvártélyoznak be hozzájuk. Velük kerül étel-ital az asztalra. Ha az anya egy napot vár, a kisfia tovább élhetett volna.

De bármelyik sorsot is nézzük, itt mindenki élete nehéz. Szuszanna hétéves, az otthoni mélységes nyomorból indul naponta az iskolába, ahol folyamatosan zaklatják, bántják. Nem is érti, miért – hiszen mást nem is ismer, csak az otthonukat. Megítélésén az sem segít, hogy kiváló tanuló. Túléli a bántalmazásokat, gyönyörű nagylánnyá serdül, és amikor már kész nő, egyik régi zaklatója elrabolja és megerőszakolja. Lehetett volna Szimon felesége, de a falu erkölcse szerint bűnös, tehát tisztességgel csak ahhoz mehet feleségül, aki elvette a szüzességét. Megülik a lakodalmat, de aztán Szuszanna kemény bosszút áll: férjének, az elrablónak nem hagy egy pillanatnyi nyugtot sem, gondoskodik arról, hogy szüntelenül szembesüljön a galádságával. Úgyhogy hat év után a férj maga kéri az asszonyt, hogy hagyja el. Csak hát a folyamatos bosszúállásba Szuszanna is belerokkant, s az eredmény: két tönkretett emberi sors.

A regény szerkesztése igen ravasz. Bár Szimon van a címoldalon, mégis csak akkor lép be az eseményekbe, amikor az aktuális történet szereplője a legnagyobb bajban van. Az első részben Szimont gyászolják: felesége meg a volt szeretők búcsúznak tőle. Kicsit morbid, ahogyan egymással viselkedik a négy asszony – de ennek ellentételezése a záró fejezet, amikor Szimon lelke lebeg a gyászolók felett. Ezt a fejezetet négyszer olvastam el – pedig ilyet ritkán teszek. Kevés, ha csak azt mondom: gyönyörű. Szimon mindenkivel beszél, megérint mindenkit, aki fontos volt az életében, végül elbúcsúzik. Figyeli a temetést, elégedetlenkedik, amikor kell, aztán…:

„Szimon emlékezetében az anyja hangja szólalt meg, aki mesélt neki a tengerről, ami kétszer fordul elő az ember életében – amikor a világra jön, meg amikor elhagyja ezt a világot.
– Készen állsz? – ismételte a kérdést a kislány.
– Igen – gondolta Szimon. A kislány enyhén megrántotta az orsót…” És Szimon végleg elszakadt világtól.

Lehet úgy tekinteni Narine Abgarjan regényét, mint nősorsok tablóját. Lehet úgy is, mint a csapodár, de csodálatos lelkű örmény Szindbád kalandozásait. Megint más szemszögből pedig hiteles tükre egy nehéz sorsú kis országnak, ami egy hatalmas birodalom árnyékában tengődik. Bármelyik szemszöget választjuk, nagyszerű művel találkozunk.

Abgarjan egyik regényéről már írtunk. A Szimon a harmadik, magyarul megjelent műve, mindhármat Goretity József fordította, kiválóan.

Narine Abgarjan: Szimon
Fordította: Goretity József
Typotex Világirodalom
Typotex Kiadó, Budapest, 2023
316 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft
online ár a kiadónál 3375 Ft,
e-könyv változat 2500 Ft
ISBN 978 963 493 2598 (papír)
ISBN 978 963 493 2598 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Meghal Szimon, az örmény hegyi városka öreg kőművese, a köztiszteletben álló, de hírhedten csapodár férfi. Négy egykori szeretője is megjelenik a halottbúcsúztatón, és némi feszengés után felelevenítik Szimonhoz kötődő emlékeiket.
Hamar kiderül azonban, hogy az egyszerre valóságos és mesebeli örmény hegyi falu nőalakjainak életében a férfi csupán epizódszereplő, aki életük egy-egy nehéz pillanatában bukkant fel – a visszaemlékezésekből kibontakozó kaukázusi nősorsokat jóval több minden köti össze egymással, mint az esendő, de szeretetre méltó férfi szerelme.
Narine Abgarjan egymásba indázó, tragikomikus humorral és mágikus motívumokkal átszőtt történetei a szerelem és a gyengédség gazdag bestiáriumaként az élet bonyolultságáról, kegyetlenségéről és szépségéről mesélnek, kifogyhatatlan képzelőerővel és mély emberi melegséggel