Mosonyi Aliz: Mesék Budapestről (részletek)

Az utolsó budapesti sárkány

Az utolsó budapesti sárkány, a neve Budapesti, az Alagútban lakik. Eleget kóborolt Budapesti, mire ezt a lakást megtalálta. Rótta az utcákat, nézte az ablakokat, olvasta a hirdetéseket, sehol semmi. Nem könnyű lakást találni Budapesten. Egy sárkánynak meg különösen nem. Gondolt a Népstadionra, de a foci sosem érdekelte, nem drukkolt egyik csapatnak se, a szabályokat is alig ismerte, hát akkor meg minek? Minek lakjon a Népstadionban az, aki annyit se tud, mikor jár tizenegyes?

Egyik éjjel, mikor már nagyon elfáradt, azt mondta:

„Elég. A 6-os villamoson fogok lakni”

Csakhogy hiába várt, a 6-os villamos nem jött, és ezalatt volt ideje alaposabban meggondolni a dolgot. „Mondjuk, hogy elférek. Nem biztos, de talán elférek valahogy. De más már nem fér el. Az a villamos zsúfolásig megtelt. Akkor pedig nekem kell megvennem az összes jegyet. Az összes jegy az mennyi? Lehet, hogy ötvenhárom. (Budapesti ötvenháromig tudott számolni.) Ennyi pénzem nincs. És ha bérletet vennék, az se olcsóbb” Arra nem is gondolt, hogy jegy nélkül szálljon föl, ilyen csalásra sose vetemedett volna, különben is félt az ellenőröktől.

Meg se várta a villamost Budapesti, ment tovább. Eddig csak Pesten kóborolt, Budára nem ment át soha. Egyszer-kétszer már elindult, de egyik hídon se mert átmenni.

„Leszakad alattam – gondolta. – Hallottam már olyat, hogy egy híd leszakadt.”

De ezen az éjjelen olyan rosszkedvű volt a 6-os villamos miatt, hogy azt mondta:

„Mindegy. Ha leszakad, leszakad. Nekem úgy is jó.” És a Lánchídon keresztül átment Budára.

És ahogy átért, meglátta az Alagutat.

„Hohó! – kurjantott. – Hohohohó! Hiszen ez az! Éppen ez az, ami kell nekem! Hosszú, és nem lakik benne senki!”

Biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ő az utolsó budapesti sárkány, és ki más lakna az Alagútban?

Azonnal beköltözött, és micsoda szerencse, éppen befért! Az Alagút háromszáznegyvenkilenc méter és hatvan centiméter hosszú, Budapesti pedig csak háromszáznegyvenkilenc méter. Még maradt is hely. Az első napokban csak nézegetett kifelé az ablakon, élvezte a kilátást, azt, hogy végre van lakása. Aztán pár nap múlva elkezdte az autókat figyelni. Hogy milyen autók mennek át az Alagúton. A gyakori márkákat hamar megtanulta, a Trabantokat, Zsigulikat, Fiatokat az első pillantásra felismerte.

Akkor áttért a ritkább típusokra, és nemsokára eljutott odáig, hogy bármikor megmondta egy Mercedes évjáratát. Számolta az autókat persze színek szerint is: hány zöld Trabant, hány fehér Opel ment át aznap az Alagúton. Éjjel is figyelt, egy sárkánynak nem gond az ilyesmi, az egyik feje ébren van, amíg a többi alszik. Most az ezüst Jaguár a kedvenc kocsija. Ha egy ilyen átmegy az Alagúton, az a nap Budapestinek igazi ünnep.

Csakhogy!

Csakhogy a törököket nem verték ám ki a budai Várból abban a nagy csatában! Azt hitték a magyarok, hogy mindet kiverték, de nem. Maradt ott még három, csak nem vették észre. Elbújtak valahogy. Gondolták, ők már nem harcolnak tovább a többi törökkel, inkább itt maradnak. És a budai Várban olyan jó búvóhelyek vannak, föld alatti pincék, folyosók, titkos alagutak, barlangok, hogy aki ott elbújik, azt nem találják meg, ha száz évig keresik is. Várt a három török jó sokáig, aztán nemrégiben előjöttek.

„Talán most már nyugodtan előjöhetünk” – mondták, és igazuk volt. Nem bántották őket, senki se tudta, miféle törökök ezek.

Sütött a nap, a három török elindult sétálni.

„Jé! – mondták. – Nahát! Mennyi új ház!” De legjobban a Halászbástya tetszett nekik, egész nap ott kerengtek a lépcsőkön, kihajoltak a tornyocskákból, integettek, kiabáltak, a magyarok már nevettek rajtuk: „Külföldiek! Persze külföldiek!”

Minden kis utcát végigjárt a három török, minden udvarba benéztek, még az ablakokon is belestek, de egyszer csak megálltak, és szimatolni kezdtek, rezgett a bajuszuk, úgy szimatoltak, mert éhesek lettek nagyon. Sorra beszimatoltak a Fehér Galambba, az Arany Hordóba, a Fekete Hollóba, de bemenni sehová sem mertek, mert hát ki tudja, mit esznek a magyarok? Így leskelődtek házról házra, korgó gyomorral, míg egyszer aztán benéztek egy ajtón, és ott mit láttak?

FAGYLALT
vanília
citrom
csokoládé

s ezenkívül torták, habos fánkok, marcipánok, és ami fő, KRÉMES!

Erre a három török jól megszorította a kardja markolatját, nem akartak ők harcolni, de ez más, ezért aztán csatázni fognak, ha kell! Előre! Előre! Bevonultak az ajtón, előkaptak egy aranytallért.

„Három nagy adag fagylaltot ide, vaníliát, citromot, csokoládét és tíz krémest fejenként!” És várták, hogy erre mi lesz, kell-e csatázni vagy nem kell, adják vagy nem adják? „A citrom elfogyott” – mondta a cukrász, és erre az egyik török már rántotta is elő a kardját, de szerencsére a cukrász még azt is mondta: „Adok helyette csokoládét.” „Na, így már más, megkegyelmezek az életednek” – gondolta a török, és visszadugta a kardját.

Azóta a három török mindennap ott ül a várbeli cukrászdában, eszik a fagylaltot, tömik magukba a krémeseket, néha kimennek egy kicsit sétálni, de hamar vissza is mennek, félnek, hogy közben elfogy a fagylalt vagy a krémes. Csak szerdán vannak bajban, mert szerdán szünnap van a cukrászdában, zárva van, ilyenkor a törökök egész nap sóhajtoznak, rosszkedvük van, nem tudnak mit kezdeni magukkal, várják, hogy legyen már csütörtök.

Mosonyi Aliz: Mesék Budapestről
Illusztrációk: Háy Ágnes
Magvető Kiadó, Budapest, 2023
48 oldal, teljes bolti ár 3499 Ft