Képes krónika ǀ Szörényi–Bródy: István, a király / Operaház

D. Magyari Imre |

Hát, azt nem gondoltam volna – igaz, annyi mást sem –, amikor 1983-ban ott ültem az István, a király premierjén, hogy negyven évvel később a szerzők, Szörényi Levente és Bródy János a Magyar Állami Operaház díszpáholyában állva fogadják a meghatott közönség lelkes tapsát. Történt mindez, miután végignéztük a mű sokadik, Szinetár Miklós rendezte bemutatóját, amit 2020. október 7-én már az Erkel Színházban is láthattunk (volna). Szállj fel a csillagokba – éneklik a második rész elején; hát ez a mű felszállt. Talán a Metropolitan jöhet még, de ha nem jön, az sem baj; azok úgyis idegenszívűek, meg a Nyugat, úgy, ahogy van, en bloc, hanyatlik.

’83-ból a legerősebben a Himnuszra emlékszem, jó szám, hatásos, igazán feldobta a végét, egyetlen ember volt, aki ülve hallgatta végig: én. Nem illett oda (most sem), pláne, hogy így a befejezés még inkább azt jelentette, különösen augusztus 20-án: milyen jó, hogy minden úgy történt, ahogy történt. És emlékszem a rendőrsorfalra, amit nyilván azért vezényeltek oda, hogy közbelépjen, ha a Himnusz és az előadás hatására néhányan mégsem így gondolnák, s ezt kifejezésre is akarnák juttatni. Éberség, elvtársak!

Természetesen érzékeltem, hogy roppant jelentős és fontos szerzők sokak számára roppant jelentős és fontos művét (a nemzeti tudatban azzá vált!) néztem végig, nem akármilyen előadásban. Rendezésről, értelmezésről ugyan aligha beszélhettünk, Koltay Gábor kvalitásai más jellegűek. De nem akármilyen energiák mozdultak meg, nem akármilyen művészek vállalták a szerepeket, s igazán beleadtak tudásuk legjavát, Berek Kati, Deák Bill Gyula, Sebestyén Márta, Varga Miklós, Vikidál Gyula. Annyira, hogy néhány napja, mi tagadás, meg is vettem az ős-Istvánt CD-n. Nekem már Bill a Táltos, neki még azt is elhiszem, hogy Kossuth-tal valóra vált volna a Duna menti Köztársaság, és nem gondolok bele abba, hogy ehhez Torda szerint csak az kellett volna, hogy Koppány legyőzze Istvánt. És bizony Vikidál a lázadó Koppány, dacára, hogy közben kiderült róla, a valóságban nem mindig az a rebellis típus.  (Természetesen nagyon is méltányolom László Boldizsár és Cseh Antal alakítását.) Szörényi Levente és Bródy János szintén a tehetségük legjavát adták, ez süt minden hangból, minden szótagból. De már 83-ban, huszonnyolc éves koromban is határozottan zavart valami, ami nem engedte, hogy ájult lelkesedéssel üljek ott.

Akkor sem és most sem tudok ugyanis válaszolni a kérdésre, hogy miről is szól valójában, és ezt, mi tagadás, nem a saját hibámnak érzem.

„Veled, Uram, de nélküled” – ez nagyon mélynek hangzik, de szerintem semmi értelme.
A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy nem szól semmiről, de arról nagyon hatásosan. Az államalapításról szólna? Aligha. Koppány igazságáról? A lázadás, az ellenzékiség jogosságáról?
István igazságáról?
Koppány tévedéséről? Vagy Istvánéról?

Szinetár Miklós szerint – az OperaCafé ajánlójában hallhatjuk – arról szól, hogy „több száz év óta egy kicsit Koppányok vagyunk és egy kicsit Istvánok vagyunk. És itt harcol mindig egymással kétféle mentalitás, az egyik, amelyik azt mondja, hogy rend legyen, a másik azt mondja, hogy szabadság.” Ami nagyon szép, de szerintem szintén nincs sok értelme. Viszont eszembe jutott József Attila híres töredéke: Ahol a szabadság a rend, / mindig érzem a végtelent. Aminek a jelentésén persze szintén hosszan lehet vitatkoznunk. A szabadság is, a rend is nagyon túlterhelt szavak, de valami fogalmunk még itt, a Kárpátok gyűrűjében is lehet a politikai szabadságról meg arról a politikai berendezkedésről, ahol ez a szabadság: a rend. Van ilyen, higgyük el.

Megfontolandóbb, amit Székely Kriszta mondott – aki az Operettszínházban bemutatott István-előadást rendezte (2018-ban) –, hogy mi, magyarok, mindig állásfoglalásra kényszerülünk, a Kelet és a Nyugat közötti választásra, miközben az önállósodási törekvések szintén éráról érára ismétlődnek. És felhívta a figyelmet arra is, hogy ez a mű egy fiatal fiú felnövéséről is szól; igen, ez fontos szempont. (És ne feledjük el, Koppány: István nagybátyja!)

Az én bajom az, hogy noha az egyes részek akár rendkívül erősnek is mondhatók, maga az egész, ha mutatja is Szörényi Levente és Bródy János egészen kivételes tehetségét, igencsak leegyszerűsítő, képeskönyvszerű, vázlatos, ennek következtében értelmezhető így is, úgy is, emígy is, amúgy is. Kétségtelen, a Hamlet is sokféleképpen interpretálható, de azt senki se mondja, hogy márpedig Claudiusé az igazság. Míg itt…

Az egykori bemutató idején pletykaként kerengett, hogy a műben Kádár János és Nagy Imre ellentétéről lenne szó, ami nagyon pikánsnak tűnt, de nemigen látszott megalapozottnak, hiszen mit tudhattunk erről, alkotók és nézők, ’83-ban. Persze az ilyesmi nem racionálisan működik, hanem az érzelmek és – leginkább – az indulatok szintjén. Fel lehetett állítani az analógiákat: Róma = Moszkva, az egyetlen és mindenható Isten = a mindenkori moszkvai főtitkár, akit 1983-ban épp Andropovnak hívtak, járt nálunk korábban. De akkor mit kezdjünk István (Nyári Zoltán) hezitálásával („Óh, jó Uram, nem tudom már, / hűséges kihez legyek, / Törvényedre sújt le kardom, / ha ölnöm kell, hogy védjelek”)?

A szövegben semmi nincs arról, legfeljebb az általánosságok szintjén („Adj békét, Uram!”), mit is akar Koppány (Cseh Antal), és mit is akar István. Hogy mit kezd majd a hatalommal a hétköznapokban. Amit egyébként István átadna Koppánynak: „Fogadd el Rómát, / és holnap már tiéd az ország.” De Koppánynak nem kell Róma. Annyi kiderül, hogy őt sem a szimpla hatalomvágy fűti, nem paktál le a magyar főurakkal (Kőrösi András, Megyesi Zoltán, Szerekován János), akik még egy-két vadkan bevetésétől sem riadnának vissza. Formátumos egyéniség, aki kikényszeríti a csatát – csak aztán elveszti. Oda a Torda (László Boldizsár) felvázolta szép jövő… Vagy nem ezen múlt? Nekünk Mohács kell?

Azt hiszem, az István, a király esetében az a legjobb, ha leragadunk a részleteknél. Akkor kiderül valami a történelem működéséről. „Mondd, te kit választanál?” – hangzik el az elején. És az is: „Oly nehéz a választás.” Hát igen. De lehet befolyásolni, lehet az eredményt manipulálni… Az igazi baj pedig az, hogy ha esetleg tudjuk is, ki mondjon le holnap a hivataláról és ki vegye át a koronaékszert, netán még arról is, ki tegye le a fegyvert, aztán még sem az mond le, mégsem az veszi át, a fegyvert pedig esze ágában sincs letenni senkinek.

Minden kétséget kizáróan benne van a darabban és az előadásban is – ez nagy erény! – a mindenkori haszonlesés. Szinetár Miklós egyik nagy rendezői ötlete, hogy az első részben megjelenő regősökkel (Kiss Péter, Kiss Tivadar) árvalányhajasan énekelteti el a dalukat („Üdvöz légyen Géza fia…”), s ennek méltó párja, ahogy a zsinórpadlásról leereszkedő Nagy-Magyarországból mindenki, aki hozzáfér, letör egy darabot: szétlopják az országot. És látjuk a fanatizmust, amivel szintén folyamatosan találkozhatunk. Ezt Sarolt (Komlósi Ildikó) képviseli, vaskövetkezetességgel. Ő mondja azt is a fiának, kellő reálpolitikusi cinizmussal: „…Mást itt e nép meg nem ért, csak túlerőt. / Nem fogja fel, / a múltat és nem sejti még az eljövőt. / Szánalmas kis lény az ember, / önnön sorsán túl nem lát, / könnyen megtéveszti / néhány jól irányzott hazugság.” Bródy János azért zseniális szövegíró.

Emlékezetes pillanata az előadásnak az is, ahogy a győzelmi ünnepségen megjelenik Koppány lánya, Réka (Kálnay Zsófia), hogy apja holttestének kiadatását kérje, Sarolt pedig megtagadja a kérést, sőt meg akarja gyalázni a tetemet: „Felnégyelni! Felnégyelni!” Az elegáns, estélyi ruhás vendégek pedig kéjesen átveszik: „Felnégyelni! Felnégyelni!” És Koppányt bizony fel is négyelik.

Az Opera előadására egy rossz szavunk nem lehet. Szinetár Miklós ezt a darabot behunyt szemmel is színpadra tette volna, ráadásul nagyon is nyitva tartotta a szemét. Még arra az egyszerű szerzői utasításra is kitalált valamit, hogy „Veszprém mellett megütköznek István és Koppány seregei.” Kiváló segítőtársai voltak Horesnyi Balázs díszlettervező és Velich Rita jelmeztervező személyében.

Gyöngyösi Levente profi módon, sőt igen ambiciózusan írt új partitúrát, amit Kesselyák Gergely hasonló módon szólaltatott meg. A szereplőgárdából számomra elsősorban Komlósi Ildikó és Kálnay Zsófia emelkedtek ki. Komlósi akkor is fejedelmi jelenség, ha egy hang nem hagyja el a torkát. És itt elhagyja… Koppány keresztény lánya, aki reménytelenül szerelmes Istvánba, sokszoros vesztes. Réka fehér ruhájában a mindenkori áldozatokat is szimbolizálta, akik esetleg, már ha élnek, nem is feltétlenül tudják, hogy ők áldozatok. (A vesztes csata után behozzák néhány elesett hős fényképét, amiről az 56-osok jutottak az eszembe. Erről a megoldásról lemondtam volna: az 56-os felkelők és Koppány harcosai között nem vonnék párhuzamot – már ha jól asszociáltam.)

A premier végén, a tapsrendnél Szinetár Miklós is bejött a színpadra. Nagyon rokonszenvesen szólt néhány szót, befejezésül megfogalmazva mindannyiunk békevágyát. Sajnos, a nemzetközi helyzetet nem ő rendezi.

A Himnusz alatt most is egyetlen ember maradt ülve.

Fotók: Magyar Állami Operaház; Barcsik Géza (BG)

A képek a különböző Erkel színházi előadások alkalmával készültek,
nem kizárólag az itt leírt előadás szereplőit mutatják

Szörényi Levente, Bródy János: István, a király
Rendezte: Szinetár Miklós
Magyar Állami Operaház

További előadások: 2023. május 5., 7. (vasárnap, 11 óra)

Részletek és jegyvásárlás