Lehet-e örök panorámánk? | Szeifert Natália: Örökpanoráma

Laczkó Ilona Adél |

Először a borítón árválkodó rozzant karosszék látványa fogott meg Szeifert Natália új könyvén. A családunknak is volt ehhez hasonló. Megkopott, szálhibás a huzat, a karfán lapokban válik le a lakk, mégis a biztonság érzése töltött el benne. Jól esett belesüppedni. Aztán gondolkodóba ejtett a cím tipográfiai megoldása is. Vajon csak véletlen vagy van valamiféle üzenete? A kérdés később sem hagyott nyugodni. Aztán a tartalomjegyzék hiánya… Szeifert Natália negyedik könyve tele van meglepetésekkel, szokatlan megoldásokkal – és rabul ejti az olvasóját.

Szinte alig tagolt a szöveg, sorszámok sem igazítanak el, de még a történet sem időrendben tárul elénk. Mégis követhető, érdekes, rendkívül olvasmányos és elgondolkoztató. Száz év, három generáció sors-mozaikja. Három nő (anya, lány, unoka) hol szétváló, hol újból egymásba fonódó élete. A sok kisebb-nagyobb történet novellafüzérként kapcsolódik egymásba. Az események, a helyszínek, a szereplők nevei mind arra utalnak, hogy semmi sem valóságos, mégis pontosan (fel)ismerjük a történelmi, politikai párhuzamokat. Időnként még pihentetni is kell a könyvet, hogy helyükre kerüljenek bennünk az információk.

Az első és legnagyobb rész a Telepítés és gondozás címet kapta. Mariana születésekor elveszíti az édesanyját, mostohája pedig nem szíveli. A lány különleges képességeknek van birtokában, egy javasasszonytól megtanulja a népi gyógyászat minden fortélyát, a gyógynövények használatát. Emiatt a falubelijei boszorkánynak tekintik. Karellal együtt kezdenek új életet egy gyenge talajú hegyvidék új, frissen parcellázott településén. A falu, Szegély egy háború után a határ túloldalára kerül, elvágja az ifjú házasokat a szülőföldtől. Az élet azonban nem áll meg, sorra épülnek a házak, gyarapodnak a családok, természeti katasztrófák, újabb háború, forradalom nehezíti meg az ott élők amúgy sem könnyű mindennapjait. „Akkor a kemény talajon állva úgy látták, elég magas itt az ég. De most mintha egy fullasztó fehér tömeg került volna föléjük, mint a vatta, amely leszorítja a pilulákat az üvegcsékben, amiket gyomorbajra szokott hozni a városból az idősebb Gede. Majd lassan a dugót is rájuk nyomja valami láthatatlan kéz, és csak azért nem fulladnak meg, mert a hegyről folyamatosan zúdul alá a jeges förgeteg.” A leírt események nagy többségét átél(het)tük, ha nem mi, akkor az elődeink.

A változások mellett az állandóságot olyan szereplők képviselik, mint Jusztin atya, a modern gondolkodású, szenvedélyes könyvgyűjtő humanista. Aki a pálinkáról azt vallja kis mértékben orvosság, nagy mértékben gyógyszer. Ugyanakkor megfogalmaz egy nagyon időszerű gondolatot is: „Jusztin hamar rájött, hogy az újságokban nem lehet bízni, és arra is, hogy a hazai rádió semmit nem közöl a valóságról. Éppen csak meg lehetett tippelni, hogy merre húzódnak a frontok, de a valódi kilátásokról természetesen soha nem esett szó. (…) No de áldozat? Áldozunk, mint a barbárok, vérrel? Embervérrel? És ugyan kinek? Jusztin azt mondta volna, ha lett volna kinek mondania, hogy a háború istenének, magának a Sátánnak, mert senki más nem nézné jó szemmel azt, ami a világban történik, és hogy háborúban nincsenek győztesek, és aki hagyja, hogy ezt elfelejtsék az emberek, az maga a Gonosz. Pedig akkor még semmit sem látott a valódi Gonoszból.”

Mariana lánya, Catalina tanítónőként városba költözik az elnéptelenedő faluból, az unokája Gilda még messzebb, a fővárosba kerül. Végül idővel mindkettő hazatelepül Szegélyre. Gilda a Doktor mellett ápolóként lép füvesasszony nagyanyja örökébe. A múltat, a jelent és a jövőt elszakadások és hazatérések fűzik egybe.

Valter az – elvált, mellőzött − író, élete fő művét készül megírni az itt élők magnóra rögzített elbeszéléseiből. Az anyag egyre csak gyűlik, de az írás egyre nehezebb: ami tegnap lényeges volt, az mára elhanyagolhatóvá vált, ám holnap talán létfontosságú lesz. „Az öregek világosabban beszélnek, állapította meg Valter sokadszorra, mintha nem is emlékeket, hanem kész történeteket mondanának, mert ami az elbeszélést összekuszálná, az az érzelem már nincs közvetlenül velük. Nem, nem emlékek már ezek, átmentek a gyúrás, formázás, égetés fázisain, régóta hűlnek, a legtöbb morzsolódik is, még éppen következtetni lehet az eredeti alakjára, de már csak emléke az emléknek, elmondják, mielőtt végleg porrá omlana.”

A fővárosból ide vetődött Doktort rabul ejti az ellentét a vidék időtlensége és a gyorsan fogyó népesség között. Gilda egyszerűen csak segíteni akar nekik: Valternak az írásban, a Doktornak a gyógyításban.

• Olvass bele!

A járvány kitörése megváltoztatja mindannyiuk életét, minden felértékelődik és törékennyé válik. A bezárkózás egyre végtelenebbnek tűnő hónapjai alatt más panorámában szemlélik az életet: bezárva a faluba, a házakba, önmagukba. Az utolsó járványok idején már megszűnik az internet is, és nincs mobil térerő sem. Rengeteg idő jut mindenre, s úgy tűnik, mintha meg is állt volna, ám az életek elmúlnak és újak nemigen érkeznek.

A Doktor és Gilda kísérletekbe kezd, hogy megmentsék Szegélyt a teljes kihalástól. A halálos betegségeket okozó gének törlésével akarják kitolni az emberi élet határát. Lehetséges ez – és egyáltalán van ennek értelme? „Leült az ágy szélére. Teo már elhelyezkedett a másik oldalon. Szeme csukva, mintha mélyen aludna. Gilda lassan beszívta a hűs homok- és faillatot, amely a padlóból szivárgott. Halvány levendula és zsálya a szekrények felől, némi dohány a bútorokból és a falakból. Ez az otthon szaga. Óvatosan feküdt a párnára, mintha attól félne, ha túl gyorsan csinálja, a teste szilánkokra törik, és széthullik a tér minden irányába. (…) A hold átsütött a függöny fakó hálóján. Semmi sem mozdult, és a csönd, a hatalmas, fagyos kupola lomhán kifordult önmagából, akkorára nőtt, hogy Gilda megint meghallotta benne a zenét, amelyet minden elalvásnál fülét hegyezve, lélegzetét visszatartva várt, és szinte mindig úgy aludt el, hogy nem hallotta meg. Olyankor az emlékét idézte föl. Ez a végtelenül távolról és végtelenül közelről megszólaló hullámzó zúgás Gilda szerint az idő zenéje. Tompa, gyógyító biztatás, hangpólya a sebesült világon. Csak annyira létezik, amennyire hallja.”

Meglepően bőséges és mély az élettapasztalat, a bölcsesség és a tudomány legújabb eredményeinek ismerete – Szeifert Natália ezekből építkezik. Ha nem tudnám, hogy fiatal, kortárs író, akkor a pályáját lezárni készülő szerzőnek vélném, aki összegez élete alkonyán. Olyannak, aki egy hegyre néző verandán ücsörög egy fotelban, és megállás nélkül ontja magából a faluja százévnyi életének ezerszínű történetét. Talán azért, hogy megtréfálja vele a világot, időtlenné tegye a múló időt és örökké a panorámát.

Interjú Szeifert Natáliával

Szeifert Natália: Örökpanoráma
Kalligram Könyvkiadó, Budapest, 2022.
416 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a bookline.-hu-n 4242 Ft,
e-könyv változat 3500 Ft,
ISBN 978 963 468 3025 (papír)
ISBN 978 963 468 3315 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A mágikus erővel megszólaló Örökpanoráma több mint egy évszázadot felölelő idejében egy képzeletbeli falu keletkezését és pusztulását kísérjük figyelemmel. A hegyek közt megbújó Szegélyre fiatal házasként érkezik a gyógyító erővel bíró Mariana és férje, Karel. Lányuk, a tanítónő Catalina és unokájuk, Gilda már született szegélyi, de hamarosan megismerjük a beköltözőket: a Doktort, valamint Valtert, az írót is. A két férfi élettörténete az ápolónővé lett Gildáéval az ezredforduló körül fonódik végzetesen egybe.
A három, életkorában is különböző szereplőt a szüntelen vizsgálódás szenvedélye, a közös játék szabadsága vonzza egymáshoz és tartja együtt egészen a falu kihalásáig és tovább. Kísérletbe fognak, hogy a modern orvostudomány eszközeivel meghosszabbítsák az életüket. A közeli jövőben a falu teljes elnéptelenedése és a külvilágból fölsejlő apokaliptikus események közepette látjuk az orvos, az ápoló és az író elszigetelt hármasának küzdelmét.