HUHIEL ǀ Bényei Tamás, Kállay Géza (főszerk.): Az angol irodalom története

D. Magyari Imre |

Ki vesz irodalomtörténeteket?* Jó lenne tudni, de nem tudhatjuk, már jó ideje nem tüntetik fel a példányszámot a kiadói adatok között. Semmiképp sem mernék nagy számokat mondani. Folyamatosan csökken az irodalmat olvasók száma, nyilván még folyamatosabban az irodalomról olvasóké. Kár. Azt már meg sem kérdezem, hányan vásárolnak meg egy monográfiát vagy pláne egy tanulmány- vagy kritikagyűjteményt.

Pedig igazán remek lenne, ha sokan vennék például Az angol irodalom története megjelent köteteit! Különös tekintettel arra, hogy ilyen még nem volt: hétkötetesre tervezték a sorozatot, eddig négy látott napvilágot a szerkesztők, a szerzők és Kijárat Kiadó hősiességének köszönhetően. Nem csupán egy irodalom, hanem egy ország, egy nagy és gazdag kultúra története is megismerhető belőlük – alaposan, sokféle fénytörésben. Sőt: mintegy mellékesen az irodalomtudomány legújabb irányzatai, problémafelvetései, dilemmái is. Ne gondoljuk, hogy a sokszerzős mű egyetlen hangnemben szól: modulál bizony, merészen, ide-oda, de épp ez a természetes. Többeket persze épp a terjedelem (a négy kötet 1762 oldal, az új magyar Ulysses feleennyi sincs!) vagy a sokszínűség riaszthat el. Vagy már egyetlen kötet is riasztó? Elég egy füzet, sok képpel? Egy szórólap?

A 2017-ben elhunyt Kállay Géza, az ELTE Angol–Amerikai Intézetének igazgatója, 2010, sőt 2004 óta tervezte ezt a munkát, egybefogni akarván a hazai anglisztika szereplőit. Halála után Bényei Tamás, a Debreceni Egyetem egyetemi tanára lépett a helyébe, s 2020-ban megjelent az első négy kötet, ami a középkort, a kora újkort, és az 1640 és 1830 közti időszakot tárgyalja (az utóbbit kettéosztva). A kezdetek kezdetéig megy tehát vissza, amikor a mai Anglia lakóinak ősei, egyes germán törzsek tagjai az 5. században bevándoroltak Britanniába, aminek déli részén már ott éltek a kelták. Innen jut el Mary Shelley 1818-as Frankensteinjéig, amiben – méltó felvonásvég! – „együtt állnak a drámai vonások az epikával, az elméleti reflexióval és lírával” (Ruttkay Veronika). Ennek tárgyalásával zárul a negyedik kötet.

Utoljára fél évszázada, 1972-ben jelent meg hasonló összefoglalás: Katona Annától, Szenczi Miklóstól és Szobotka Tibortól Az angol irodalom története. Érdemdús munka, ha megvan véletlenül, ki ne dobjuk! Kérdezhetnénk, nem lett volna-e elég ezt kiegészíteni? Kérdezhetnénk, de ne kérdezzük, mert nagy butaság lenne.

Hisz azóta, ahogy Bényei Tamás fogalmaz a Bevezetésben, „nemcsak a tárgyról szerzett ismeretek gyarapodtak ugrásszerűen, de az irodalomtörténet-írás gyakorlata is megváltozott – mind abban a tekintetben, hogy ki vagy mi szerepel egy irodalomtörténetben, mind abban, hogy hogyan szerveződik, szerveződhet egy irodalomtörténeti elbeszélés.” A nyolcvanas években a humán tudományok területén lejátszódott ugyanis egy kulturális fordulat (cultural turn) – az ártatlanul egyszerű kifejezés hosszú, összetett, bonyolult folyamatot jelöl. Új vizsgálandó területeket, új szempontokat. Például az irodalomtörténeti kutatásokban több más mellett megjelent a genderérzékeny vagy a posztkoloniális olvasás**, ami „nem egyszerűen a kánonokat írta át, de a kánonképzés és ekként az irodalomtörténeti elbeszélés alapfeltevéseit is új megvilágításba helyezte.” Ezek jegyében olvashatunk a negyedik kötetben a 18. századi írónőkről Séllei Nóra tollából, az ötödikben az angol és a brit irodalom különbségeiről és olvasásuk nehézségeiről. Vagy érdekes lett a populáris kultúra, a populáris irodalom, a viktoriánus mese, a krimi, a fantasy, a lektűr. Harry Potter többeknek a haverja, mint a huszonkét részes Forsyte Saga tévésorozat (1967, nálunk 1971) hősei, Soames vagy Jolyon Forsyte. Angliában ráadásul „a népszerű irodalom és a magas irodalom közötti választóvonal sokkal kevésbé éles, mint a legtöbb kontinentális kultúrában”. Ennek kapcsán említem meg a middlebrow általam nagyon kedvelt kategóriáját, ami a népszerű és a magaskultúra közti széles mező megnevezése. Hogy aztán mi tartozik ide… Tényleg, hová soroljuk Bob Dylan vagy Paul McCartney szövegeit? Bródy Jánoséit? Ja, ő nem angol…

Annak idején, az 1920-as években az angol–amerikai new criticism egyik meghatározó fogalmaként megszületett a close reading, a szoros (Bényeinél közeli) olvasás, ami szerint csak a szöveg számít, minden más, életrajzi, társadalmi szempont másodlagos. Erre utalva vezette be Franco Moretti irodalomtörténész bő egy évtizede a distant reading, távoli olvasás kifejezést, amivel – így Bényei – „célja nem a szövegközeli olvasás leváltása volt, hanem az irodalomtörténet-írás másfajta stratégiájának kidolgozása. Míg korábban jellemzően néhány kanonikus mű képviselt egy-egy korszakot, irányzatot vagy stílust, Moretti sok szöveg extenzív vizsgálatára, nagyobb folyamatok és összefüggések feltérképezésére összpontosít”. (Tegyük hozzá: ez már az információs társadalom, a digitális bölcsészet műszava, a „sok szöveg” hatalmas szövegkorpuszokat, digitális adatbázisokat jelent!) Azért idézem ezt, mert amikor Bényei Tamás elmondja, hogy az új irodalomtörténetben a close és a distant readingre is találunk példát, ábrándosan hozzáteszi: „az irodalomtörténet-írás – s így a mi munkánk is – talán épp a kettő közötti arány és dinamika keresése.” Ezt az érzelmes megjegyzést én rendkívül fontosnak tartom. Amihez persze meg kell tanulni a digitális adatbázisok használatát…

Mindez maradjon köztünk, hétpecsétes titok, a középiskolai magyartanárok jelentős részének, főleg az idősebbeknek, fogalma sincs róla… A „szemléletbeli változások tanulságait” Bényei Tamás úgy közelíti meg, hogy egyenként elemzi az „angol irodalom története” kifejezés alkotórészeit. Roppant egyszerűeknek látszanak, de nem azok, és nem is jelentik ugyanazt, amit ötven éve.

Például koronként változik az irodalom szó tartalma. Így „a középkor és a kora újkor kultúrájában … a vallási és tudományos szövegek és az irodalmi szövegek közötti határvonal a mainál jóval elmosódottabb volt”, amit egy irodalomtörténet írásakor figyelembe kell venni. És az is világos, hogy „a történettudomány posztmodern fordulata óta nem ugyanazt jelenti valaminek a »történetét« elmesélni, mint azelőtt”. Aminek jegyében a korstílusok (reneszánsz, barokk) hagyományos fogalmai is átértelmeződnek… (Azért a második kötetben mégiscsak ott van az angol reneszánsz kifejezés! Gondolom, heves vita után…)

Az én nemzedékem még a célelvű történet, a nagy narratíva bűvöletében nőtt fel. (Haladunk A-ból B-be mindjárt itt a kommunizmus, ne türelmetlenkedjünk… Hát nem lett itt.) Rám nagyon felszabadító hatással volt, amikor Szegedy-Maszák Mihály főszerkesztésében egy háromkötetes tanulmánygyűjtemény azzal a címmel jelent meg, hogy A magyar irodalom történetei. (2007)

Ám itt a kérdés: mi sorolandó az angol irodalom körébe. Sőt: mikor ki, mi számít angolnak? Az irodalomtörténet szerzői úgy döntöttek, hogy a hét kötetben „alapvetően a Brit-szigetek, ezen belül a brit államalakulat angol nyelvű irodalmáról lesz szó”. Habár így sem tudtak teljesen következetesek maradni, hisz például Milton latinul is írt, Thomas More Utópiája is latin nyelvű. Meg az angol irodalom folytatódott a volt gyarmatokon: „aligha lehet az angol irodalom történetén kívüli jelenségnek tekinteni A vihar, a Robinson Crusoe, a Jane Eyre vagy A sötétség mélyén afrikai vagy ausztrál újraírásait.”

Talán kiderül a fentiekből, hogy ha a portrék nem is hiányoznak teljesen az összefoglalásból, a főszerep „az irodalmi folyamatok bemutatásáé”. Ugyanakkor, szintén a fentiek jegyében, elképzelhető egy portréközpontú irodalomtörténet is. Bár az nem feltétlenül az irodalom, hanem az írók története lenne…

Azokkal az előzetes kérdésekkel, melyekkel Az angol irodalom története című munka írói szembesültek, természetesen szembe kell majd nézniük azoknak is, akik a magyar irodalom történetét (történeteit) szándékoznak elbeszélni. A legnagyobb baj, hogy ezek a kérdések nem válaszolhatók meg véglegesen és megnyugtatóan. Te ezt feleled, ő azt, én emezt. Ami egyáltalán nem baj, főleg, ha vannak érveink.

Leragadtam a bevezetésnél és az elméletnél, az alapelveknél, de nem bánom. Az olvasást lehet az első nagyfejezetnél kezdeni, a szerzője Karáth Tamás: Bevezetés a középkor irodalmába. Vagy a másodiknál, amit Halácsy Katalin, Nagy Andrea és Tarcsay Tibor írt: Óangol irodalom. Vagy belevághatunk Simonkay Zsuzsanna fejezetébe, A románcba: „A románc vagy lovagregény a modern olvasó számára talán a leginkább középkori műfaj…”, aminek népszerűségét a szerző meglepően, de nyilván joggal, a szappanoperákéhoz hasonlítja. Nála olvashatunk Arthur királyról és kerekasztaláról is (kár, hogy a tartalomban se király, se asztal, e jegyzékek valahogy végig a puritanizmus jegyében állnak).

De belebonyolódhatunk a második kötetbe is, nyomozva Shakespeare után, aki ugyan gyakran felbukkan, de önálló portré nincs róla, amit igazán fájlalnék, ha a mozaikok nem kárpótolnának oly bőségesen. Belevághatunk a harmadikba, a negyedikbe… Közben az is ki fog derülni, napnál világosabban, hogy „…minden elmélet szürke, / És zöld az élet aranyfája.” Igaz, ezt az ördög mondja. És egy német írónál… Akinek főművét a legújabban egy kortárs író, Márton László fordította magyarra. Azt nem tudom, hogy az ő neve szerepel-e a hét kötet valamelyikében, de érezhetően fontos a magyar perspektíva: végig figyelnek az angol irodalom magyar vonatkozásaira.

Nem felforgató, provokatív könyvek ezek, csak elfogulatlan, nyitott és felnőtt olvasót kívánnak. Szerzői ismerik, ha talán nem is mind értenek egyet vele, amit Szerb Antal A világirodalom története kapcsán frivolan és provokatívan így fogalmazott meg egy interjúban: „…az irodalomtörténet elsősorban nem tudomány, hanem propaganda. Propaganda a jó irodalom érdekében.”***

Nem mellékes, hogy a szerzők többségének humora is van, bár az irodalomtörténet alapvetően nem humoros műfaj. Bényei még a Bevezetést megelőző Előszóban elárulja, hogy a művet eredeti címének fordítása – Hungarian History of English Literature – alapján a szerzők és szerkesztők egymás közt bensőségesen HUHI-ként emlegették. Ezt egészítettem ki HUHIEL-re, hogy rímeljen A vihar egyik szereplőjének nevére. Természetesen őróla is olvashatunk: második kötet 368. oldal…
—
* Gintli Tibor (főszerk.): Magyar irodalom (2010); Györffy Miklós: A német irodalom rövid története (1995); Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története (2005); Maár Judit (szerk.): A francia irodalom története (2011); Pál József (szerk): Világirodalom (2005).

** A posztkoloniális olvasásnak épp Bényei Tamás adta igen kiváló példáját; Kipling novelláit és Forster regényét – Út Indiába – veti össze. (Traumatikus találkozások. Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011).

*** Szerb Antal: Gondolatok a könyvtárban. Magvető Kiadó, 1971. 721–722. oldal.

Bényei Tamás, Kállay Géza (főszerk.):
Az angol irodalom története
Kijárat Kiadó, Budapest, 2020

1. A középkor 412 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft, kedvezményes ár a kiadónál 3920 Ft ISBN 978 615 516 0776 2. A kora újkor 502 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft, kedvezményes ár a kiadónál 3920 Ft ISBN 978 615 516 0783

3. 1640–1830. Első rész 516 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft, kedvezményes ár a kiadónál 3920 Ft ISBN 978 615 516 0790 4. 1640–1830. Második rész 332 oldal, teljes bolti ár 4900 Ft, kedvezményes ár a kiadónál 3920 Ft ISBN 978 615 516 0806