Per Petterson: Irány Szibéria (részlet)

[ I ]

~~ 1 ~~

Kislánykoromban, amikor olyan hétéves vagy még fiatalabb lehettem, mindig féltem, amikor a várostól távolodva elhajtottunk az oroszlánok mellett.

Biztosra vettem, hogy Lucifer is ugyanúgy érez, mint én, mivel azon a helyen mindig meglódult, és csak jóval később értettem meg, hogy azért tette, mert a nagyapám, aki közismerten türelmetlen ember volt, a lankás lejtőn lefelé menet, az oroszlános kapubejáró előtt jókorát odacsapott neki.

Én a kocsi végében ültem, egyedül vagy a bátyámmal lógattam a lábamat háttal Nagyapának, és néztük, ahogy a domb tetején álló sárga oroszlánok szép lassan összemennek. Felém fordították a fejüket, és csak meredtek utánam a sárga szemükkel. Kőből voltak, ahogy a talapzatuk is, mégis úgy bámultak, hogy szinte égett a mellkasom, és űr keletkezett benne. De tekintetem nem tudta elengedni őket. Valahányszor megpróbáltam róluk a kavicsos útra pillantani, felkavarodott a gyomrom, és úgy éreztem, leesem.

– Jönnek! Jönnek! – kiáltotta a bátyám, aki tudta, hogyan állok az oroszlánokkal, és felpillantottam: láttam, hogy közelednek. Leváltak a kőtömbökről és nőni kezdtek, én meg leugrottam a kocsiról, holott gyorsan haladt, a kavics felhorzsolta a térdemet, de én kiszaladtam a legközelebbi szántóföldre. Amögött az erdőben őzek és szarvasok élnek – futás közben ez járt a fejemben.

– Hagyd békén azt a kislányt! – kiáltotta a nagyapám. Megálltam, harmatos volt a fű, nedves lett a bokám, éreztem a tarlót, a gallyakat és a göröngyös talajt a talpam alatt. Nagyapa meghúzta a kantárt, és odakiáltott a lónak, mire a kocsi megállt, nagyapám hátrafordult, és a szakállából csúf káromkodások áradata zúdult Jesperre. A nagyapám nagyon dühös ember volt, és végül mindig a bátyám mellé álltam, mert nem tudtam nélküle meglenni.

Visszabaktattam az útra, felültem a kocsi végébe, és Jesperre mosolyogtam. Nagyapám csapott egyet az ostorral, Lucifer megindult, és Jesper visszamosolygott rám.

Ugyanazon az úton ballagok az apámmal. Karácsony van. Kilencéves vagyok. Szokatlanul hideg ez a nap, zúzmarás, meztelen jegenyék sorakoznak az úton a szántóföldek mentén. Az erdő szürke szélén mozog valami, vékony lábakon, merev léptekkel, puha pofáján löketekben árad ki a pára, onnan is látni, ahol én haladok. A levegőt szinte meg lehet fogni, mintha üvegből lenne, és minden közelibbnek tűnik, mint máskor. Sapka és sál van rajtam, a kezemet mélyen a kabátom zsebébe dugom. Az egyik zsebem lyukas, belül érzem a bélést. Időnként felpillantok apámra. A hátán duzzanat van, majdnem, mint egy púp. Odakint a földeken szerezte, és kijelentette, hogy soha többé nem megy oda vissza. Apám asztalos a városban. Amikor elhagyta a tanyát, kapott egy műhelyt a nagyapámtól.

Összeszorítja az állkapcsát. Hajadonfőtt baktat, kipirosodott szemével egyenesen előre néz, a füle fehér a fagytól, és nem állom meg, hogy ne azt nézzem. Olyan, mint a porcelán.

A karja emelkedni kezd, de megáll, mielőtt a magasba érne, és szinte kényszeríti vissza. Félúton kihúzom a kezemet a zsebemből, hogy megfogjam az övét, le sem pillant, úgy veszi a tenyerébe, és megdörzsöli egy kicsit, pedig azért tettem, mert ő fázik.

Miután elhaladtunk az oroszlánok előtt, nem fordulunk hátra, ő azért nem, mert csak az orra elé néz, én pedig azért, mert nem akarok. Kimegyünk a tanyára. Anyám már ott van, a nagybátyáimmal és Jesperrel együtt. Apám mereven és lassan jár. A várostól három kilométert kell menni. December 24-e van. Aztán mégis visszafordulok. Az oroszlánok szürkésfehér burokban fénylenek a talapzatukon. Előző nap esett, aztán fagyott, és most be vannak zárva, úgy néznek ki, mint apám füle – két porcelánoroszlán őrködik a Bangsbo tanyához vezető fasor előtt, ahol H. C. Andersen is megszállt azon alkalmakkor, amikor eljött ennyire északra – magas cilinderével fekete vonalnak tetszett, és ahogy ki-be járkált az alacsony szobákban, mindig le kellett hajolnia.

Próbálok gyorsabban lépkedni – féltem apám fülét, hallottam, hogy le is eshet –, de ő ugyanabban az ütemben megy tovább. Meghúzom a karját, mire dühbe gurul.

– Hagyjál már! – szól rám éles hangon, és keményen visszaránt maga mellé. Most szólalt meg először azóta, hogy kiléptünk az Asylgadén lévő ház ajtaján. Apám szereti Jespert. Én szeretem apámat. Jesper szeret engem, de szeret évődni velem, kísértetekkel ijesztgetni a sötétben, nyáron pedig lenyomni a víz alá. Elviselem, ettől leszek olyan, mint ő.

Egyedül ballagok az apámmal karácsonykor, és apám füle porcelánból van. Attól tartok, hogy le fog esni, de ő a tanyára vezető öt kilométeres úton hozzá sem ér.

Vrangbækben négy tanya van, és mindegyiket Vrangbæknek hívják, egész kis falut alkotnak. Több gyerek is lakik ott, az understedi Vangen iskolába járnak. Én is közéjük tartozhatnék, de nem tartozom – örülj neki, szokta mondani Jesper. Balra fordulunk az elágazásnál, ahonnan a középső út a gærumi földeken át kanyarog tovább, a jobb kéz felőli pedig Nørre Vrangbækbe vezet. Elhaladunk az első, kőből és téglából épített pajta mellett; apám, ha lehet, még lassabban és merevebben lépked, és szorosan fogja a kezem. Az út szűken tekereg, egyik oldalán meredek domboldal, amelynek alját kerek kövekkel rakták ki, úgy néz ki, mint egy kőkerítés, pedig csak azért készítették, hogy eső után ne omoljon le a föld, és ne zárja el az utat. Mi az utolsó tanyára igyekszünk. A tanyák szorosan egymás mellett állnak, közvetlenül az út mentén, így csak be kell lépni a kikövezett, tágas udvarra, amelynek közepén emelkedik a trágyadomb. Minden megfagyott, a világot fényes máz borítja. Az ajtóhoz vezető kockakövek is síkosak.

Először Jespert veszem észre, aki az ablakból leste, mikor érkezünk. A nappali ajtajában vár ránk. Mögötte a karácsonyfát látom, és a szemközti ablakot, amelynek tábláját alul félig jégvirágok borítják. Gyönyörű. Meghallom anyám hangját. Anyám keresztény, a hangja is az. Egyik lábával a földön, a másikkal az égben áll. Jesper mosolyog, mintha lenne egy közös titkunk. Talán van is, nem emlékszem. Apám egyenesen a cserépkályhához lép. Az morajló hangot ad, látom, hogy meleg, mivel reszket körülötte a levegő, és az arcomon is érzem, és apám annyira közel megy hozzá, hogy már-már attól tartok, a cserepeknek nyomja a homlokát. Leveszem a kabátomat, ő pedig felemeli a karját, mint valami marionettbábu, és tenyerét a füléhez szorítja. Anyám a Szóljatok, harangokat énekli a nappaliban, Jesper pedig csak mered rám és a cserépkályha előtt álló férfira. Kabátommal a kezemben nézem görbe hátát és kiugró állkapcsát, meg az ujjai közül felszálló sűrű, fehér gőzt.

A tanyán a padlásszoba jéghideg volt, és többnyire félhomályban úszott, egyetlen olajlámpa világított benne, amelyet azonnal el kellett oltanom, amint felértem a lépcsőn. Egy apró ablak nézett kelet felé, az ágy az ablak alatt állt. Jesperrel nyáron esténként arra feltérdelve beszélgettünk, télen pedig néztük a csillagokat, a fenyőkből álló sövényt, meg a szinte nem e világi kínai kertet, amelyen túl csak hullámzó szántóföldek látszottak egészen a tengerig. Éjszakánként néha felébredtem a nehéz, durva paplan alatt, és hallani véltem, hogy a tenger megtölti a szobát, kinyitottam a szemem, és ugyanolyan koromfekete volt minden, mint amikor behunytam. A sötétség szorosan az arcomra borult, és arra gondoltam, hogy nem számít, látok-e, vagy sem. Pedig számított, és néha nagyon féltem, mert a sötétség nagy és súlyos volt, teli hangokkal, és tudtam, hogy ha nem hunyom le gyorsan a szememet, megfulladok. Amikor viszont nem féltem, olyan volt, mintha a mellkasomban fújna a szél, felemelne, és csak lebegnék a szobában.

Az ágyban fekszem, bámulok bele a sötétségbe, minden fekete, aztán szürke lesz, mert odakint feljött a hold. A tengert nem hallom. Megfagyott, mint minden más, és csendes. Azt hiszem, már nem álmodom.

Kopognak. Ezért ébredtem fel, már emlékszem.

Várok, megint kopognak, majd kimászom a paplan alól, pedig már épp bemelegedett, és hálóingben lépkedek a hideg padlón arrafelé, ahol az ajtót sejtem. Ismét kopognak. De nem az ajtón, hanem az ablakon. Megfordulok, és a holddal szemben az üveg mögött egy árnyat látok mozogni. Jesper az. Tudom, hogy Jesper.

– Nyisd ki – suttogja erőteljesen, és meleg levegőt lehel az üvegre. Az ágyhoz sietek, térddel felugrom rá, majd kinyitom az ablakot. Hideg fuvallat árad be, megdermeszti a mellemet és a gyomromat, gondolataim éles körvonalakat nyernek. Emlékszem mindenre, a porcelánoroszlánokra, a porcelánfülekre, nagyanyám egyenes nyakára, nagyapámra meg anyámnak a helyiségben lengedező vékony hangjára, amelyen, mint egy kecses fátylon, mindenki megtanult átlátni. Jesper fél kézzel a tető szélébe kapaszkodik, egyik lábát az ablakpárkánynak támasztja. A nyakában a csizmám, amelyet a cipőfűzőnél fogva kötött össze a feje mögött.

– Öltözz fel, és gyere – mondja.
– Jó – felelem.

Van saját akaratom, nem teszek meg mindent azonnal, amit mondanak nekem, de szeretnék Jesperrel menni. Olyan dolgokat csinál, amiket más nem, és ezt szeretem benne, és már teljesen éber vagyok. Belendül a szobába, leül az ágyra, vár, és közben egyfolytában mosolyog.

Magamra kapom a ruháimat. Egy széken fekszenek, és teljesen hidegek. A nyitott ablakon besüt a hold, és ezüst köröket rajzol az ágy támlájára, a bögrére, az ébresztőórára, amelynek a mutatói sohasem mozogtak.

– Hány óra van? – kérdezem.

– Fogalmam sincs – mosolyog Jesper, fogai világítanak a félhomályban. Elnevetem magam, de ekkor mutatóujját az ajkára helyezi. Bólintok és én is így teszek, majd fogom a gyapjú alsóneműt, belebújok, aztán felveszem a vastag inget és egy pulóvert. A kabátom is a szobában van, a szék támláján lóg. Jesper a kezembe adja a csizmát, és amint elkészülök, kimászunk.

– Ne félj, csak tedd, amit én – mondja.

Nem félek, csak teszem, amit ő, és ha ütemre csináljuk, nem nehéz, ő elöl, én meg utána – mint egy tánc, amit csak mi ismerünk –, és végigtáncolunk a tetőn, míg ki nem érünk a szélére, ahol egy nyírfa áll, annak erős ágain mászunk le. Jesper elöl, én utána.

Távol tartjuk magunkat az úttól meg a háznak attól az oldalától, ahol a felnőttek alszanak, és a holdfényben átvágunk a kínai kerten, hogy kiérjünk a földekre. A kertben keskeny ösvények, fagyott díszcserjék, elhervadt virágok és egy csörgedező mesterséges patak, amelynek vize megfagyott, a patak fölött több kis fahíd. A patakban nyáron pontyok úsznak, és talán most is ott vannak a jég alatt. Amikor áthaladunk valamelyik hídon, annyira nyikorog a faszerkezet, hogy attól tartok, felébrednek odabent a házban.

Amikor a hold egy felhő mögé rejtőzik, megállok és várok.

– Jesper, várj – kiáltom halkan, de ő csak akkor áll meg, amikor kiért a kertből az első szántóföldre. Ott hátrafordul, majd amikor előbújik a hold, utánasietek.

Nagy kanyart teszünk a földeken, először felfelé megyünk, majd a másik oldalon le, amíg meg nem pillantjuk a tengert, és miközben lépkedünk, árnyékot vetünk. Még sosem voltam idekint ilyenkor, még sosem volt éjszakai árnyékom. A kabátom elejére erős fény vetül, Jesper háta pedig egészen sötét. Amikor megállunk és végignézünk a jégen, először fehér, aztán fényes, utána meg ott a nyílt tenger.

Jesper előhúz valamit a zsebéből, a szájába dugja, és meggyújt egy gyufát. Aztán kifújja a levegőt. Szivarszagot érzek.
Megszólal:

– Nemsokára azt fogom csinálni, mint Ernst Bremer. Szerzek egy gyors hajót, elmegyek Svédországba, és annyi szesszel jövök vissza, amennyiből mindenki lerészegedhet, aki csak akar. Pénzt keresek és szivart szívok majd. De inni csak szombaton fogok. És mindig csak két pohárral.

Jesper tizenkét éves. Ernst Bremer pedig csempész. A legnagyobb, és mindenki tudja róla, kicsoda. Egy alacsony férfi Göteborgból, akinek a háza a miénk mellett áll, ott lakik, amikor épp senki sem üldözi. Láttam már, ahogy elment előttünk szürke kabátban, svájcisapkában, középen elválasztott, sötét hajjal. Sokszor benne volt az újságban, egyszer Storm P. karikatúráján is, amelyen hosszú orrot mutat a vámosoknak, és a fiúk esténként odakint nem rabló-pandúrt játszanak, hanem Ernst Bremer-vámosost. Ő még Robin Hoodnál is jobb. Apám vett tőle egy üveggel az egyik nyáron, de amint anyám rájött, hogy honnan származik az ital, apámnak ki kellett öntenie a virágágyásra. Egy virág sem pusztult el, noha anyám azt mondta, méreg.

Jesper szürke füstöt fúj a tenger felé, aztán köhög és köp egyet.
– Pfüh! – mondja –, de ezt még gyakorolnom kell egy kicsit.

Anyám bársony, apám vas. Apám többnyire egy szót sem szól, és vacsoránál néha puszta kézzel fogja meg a tűzforró lábos vasfülét, miközben szedek magamnak, és amikor leteszi, látom a vörös nyomokat a tenyerén.

– Andersen Bangsbóban lakott – jegyzem meg, noha tisztában vagyok vele, hogy ezt Jesper is tudja, mire azt feleli:
– Tudom.

Aztán továbbsétálunk egy darabon a víz mentén, fel egy meredek dűnére, majd visszaindulunk a földeken át. A hold a hátunkat süti, az árnyékunk előttünk, ami még rosszabb. Nem tetszik a látvány, pedig fentről tisztán ki lehet venni a házakat. A lejtőn sötét van. Feltámad a szél, az arcom elé tartom a kezem, mert dermesztően hideg, aztán felhők jönnek, és alig látok valamit. Megkerüljük a kertet, nem vágunk át rajta, és a háznak ahhoz az oldalához érünk, ahol a pajta csatlakozik hozzá merőlegesen, és Jesper a fenyősövény mentén egészen a pajta mellé lép, arcát a legközelebbi ablakhoz tapasztja. A meszelt falak fakók, mint a köd, és Jesper az egyik kezét a szeme elé tartja, mintha sütne a nap, és az ablakon tükröződne a fény, pedig sötét van, és én nem látom, amit ő, aztán megszólal:

– Úristen, Nagyapa felakasztotta magát az istállóban!
– Nem! – kiáltom. Nem tudom, hogy jutott eszébe éppen ezt mondani, de gyakran gondoltam erre azóta.
– De – bizonygatja –, gyere és nézd meg.

Nem akarom látni, felfordul tőle a gyomrom, pedig tudom, hogy nem igaz, csak Jesper hülyéskedik, mint mindig, mégis odaszaladok, és odatapasztom az arcomat az övé mellé. Teljesen sötét van, nem látok semmit.

– Nem látok semmit. Te sem láttál semmit, hiszen teljesen sötét van. – Arcomat az ablaküvegnek nyomom, istállószag és hidegszag árad ki odabentről, Jesper fojtott hangon röhög. Egyszer csak rázni kezd a hideg.

– Fázom.
– Akkor menjünk be – feleli Jesper, és már nem nevet.
– Még nem akarok bemenni. Ott még hidegebb van. És aludni sem tudok.
– Úgy értem, az istállóba. Ott meleg van.

A kockaköveken át megkerüljük a pajtát, eljutunk az istálló ajtajáig. Nyikorogva nyílik ki, és arra gondolok, hogy Nagyapa talán tényleg odabent lóg, talán nekimegyek a lábának, talán ott himbálózik ide-oda. De nem lóg odabent, és máris melegebb van, és a szag is ismerős. Jesper bemegy az istállórekeszek közé. Nagyapáéknak sok tehenük van, huszonöt, nem kis tanya ez, szolgálók is segítenek nekik. Nagymama a konyhán dolgozott, mielőtt hozzáment Nagyapához. Akkoriban fehér kötényt viselt, azóta soha. Ő apám anyja, a bátyjaié viszont nem ő, és anyám mesélte, hogy amint Hedviget eltemették, hamar megtartották az esküvőt. Nagyanyámék szinte soha nem tartózkodnak egy szobában, és ha mégis, nagyanyám felszegi a fejét, és mereven tartja a nyakát. Mindenki látja.

Csak állok, és szoktatom magam a súlyos sötétséghez. Hallom odabentről Jesper lépteit meg az állásokban fészkelődő teheneket, és noha nem látom őket, tudom, hogy a többségük fekszik, alszik, kérődzik, szarvuk bele-beleütközik az alacsony válaszfalba, és mély hangokkal töltik meg a sötétséget.

– Gyere már – szól rám Jesper a félhomályból, mire lassan elindulok befelé az állások között, óvatosan, nehogy a trágyába lépjek, amely a középső folyosó két oldalán hever. Jesper kacarászik, és azokról kezd énekelni, akik nem a széles úton, hanem a keskeny ösvényen mennek, hogy megnyíljanak kapui a kék mennynek, és anyám hangját utánozza, annyira élethűen, hogy nevetnem kell, de nem merek itt, ahol ennyi állat van.

– Gyere már, Hugicám – biztat Jesper, és megteszem az utolsó lépéseket, és amikor odaérek hozzá, megfogja a kabátom szárát. – Fázol még?
– Igen, egy kicsit.

– Akkor csináld ezt – mondja, majd kiválasztja az egyik állást, és befurakszik a fal és bent fekvő tehén közé. Leguggol, megsimogatja az állat hátát, és olyan halkan beszél hozzá, ahogyan ritkán szokott; a tehén először csak a fejét fordítja el, és nyugtalanul a túloldali falhoz húzódik, de aztán megnyugszik. Jesper egyre erősebben és erősebben simogatja, majd amint úgy érzi, hogy lehet, óvatosan, de egészen mereven felfekszik a hátára, aztán ellazul, és úgy hever a tehén hátán, mintha csak az egyik nagy, fekete foltja lenne.

– A nagy állatok sok meleget adnak – magyarázza –, mint egy kályha, próbáld csak ki.

Jesper hangja álmatag, és nem tudom, nekem sikerülni fog-e, de én is álmos vagyok, annyira, hogy ha nem fekszem le mindjárt, összeesem.

– Próbáld meg a szomszéd állást – mondja Jesper –, Dorit van benne, ő nagyon jámbor.

A középső folyosón állok, hallom, ahogy Jesper nyugodtan szuszog, belesek az állásba, Doritra, míg tisztán ki nem rajzolódik előttem a széles háta, aztán átlépek a trágyacsatornán, és kicsit megbotlom, de most nem számít, túlságosan álmos vagyok. Odahajolok Dorithoz, és megsimogatom a hátát.

– Mondj neki valamit, beszélj hozzá – szól át Jesper a válaszfalon, de nem tudom, mit mondjak, csak olyasmi jut eszembe, amit nem mondhatok ki hangosan. Kevés a hely az állásban, ha Dorit megfordul, nekiprésel a falnak. Megsimogatom a nyakát, és még inkább előrehajolok, a rendíthetetlen ólomkatonáról szóló mesét duruzsolom a fülébe, figyelmesen hallgatja, és tudom, hogy Jesper is hallgatózik a fal mögül. Amikor a végéhez érek, oda, ahol az ólomkatona ott áll a lángok között, és elolvad, előrenyújtózom, és hátulról átölelem Dorit nyakát, úgy mesélem tovább, hogy a szellő belibben az ablakon, felkapja a táncosnőt, és beröppenti a tűzbe, ahol fellobban, mint egy hullócsillag, majd kialszik, és amikor befejezem a mesét, nem merek levegőt sem venni. De Dorit jámbor jószág, alig moccan, csak kérődzik, a testéből áradó meleg áthatol a kabátomon, érzem a hasamon, és lassan újra lélegezni kezdek. 1934 karácsony estéjén ott fekszünk Jesperrel egy istállóban, ahol minden lélegzik, ki-ki a maga tehenén, és talán elalszunk, mert utána nem mindenre emlékszem tisztán.

Fordította: Patat Bence

Per Petterson: Irány Szibéria
Scolar Kiadó, Budapest, 2018
238 oldal, teljes bolti ár 3750 Ft