Prieger Zsolt: Kedves Teréz! (részletek)

annyi bajom volt mindig is az átkokkal, a próféták kardforgatásával. Mi is a Biblia? Kutatom évek óta, hol ellustulva, hol sarokba vágva. Mi is annak a könyvnek lényege, amit szerelemmel és haraggal végigcipel az ember a történelmen, és amely körülbelül arról szól, hogy mindent elrontottunk. A Biblia a realitás angyala, a valóság pallosa, nem egy lányregény. Mindenek felett való egyenesség. Ezt olyan lassan-óvatosan értjük meg, mint amilyen lassan-óvatosan lépegetnek felfelé a mászókán a gyerekek.

És a sokszor durva, máskor arcba mászó őszinteség, kegyetlenül radikális egyenesség, az nem más, mint Isten. Isten az, ami. Semmi sem az, ami. Mi mindannyian hazudunk, hízelgünk, egyedülő nem. Isten azzal a legkeményebb, akit a legjobban szeret. A „Hol volt Isten a háborúkban?” mondat nem kérdés, hanem álszent, humanista maszlag. Sehol se volt. Te voltál ott, ember, a legmocskosabb lény a Földön, állatok, növények, a föld, a vizek tönkretevője —nehogy az Istenre kend a bűzös mocskodat!

Tény, hogy Isten mindig választott népével a legkeményebb kezű. A kedveskedő majomszeretet az emberé, Isten megmarad a kíméletlen őszinteségben. Tudod, még miről szól a Biblia? Hogy árvák vagyunk, de megmaradunk, és jobb napokon az is a Biblia, hogy kertet gondozunk, hogy örökbe fogadunk, gyereket, macskát, kutyát és gondolatot, hogy kismadarakat kísérünk árnyékként, miként fejlődnek, tojásból hogy bújnak, miképp tollasodnak. De fészekbe bepillantani kicsit mintha kukkolnánk-leselkednénk: szégyenlem is, minek avatkozunk a természet isteni rendjébe, de a lelkifurdalásban azért a madáretetőből átalakított madárotthon alatt puha szőnyeget terítünk a földre Erikával, hogy arra essenek a pár hét után indulni akaró fiókák, és ne a kemény-kiszáradt földre. Legjobb lenn; mondom mindig, ha a tenyerembe érkeznének, de ebből nem lesz semmi, mert vagy éjszaka hullanak alá, és a kóbor macskák jóindulatára vannak bízva, vagy nappal, amikor éppen dolgozunk és távol vagyunk az otthontól.

És persze hogy most sem láttuk, amikor kiesett az egyik kismadár, ráadásul vasárnap volt, amikor a legnehezebb orvost találni, már tele volt a teste hangyával, amikor kiértünk a kertbe. Szerencsére a kikészített fehér szőnyegre esett a lampionok alá. Még nem volt teljesen tollas, rózsás bőre remegett, vert a szíve hevesen, amikor levegőztető résekkel ellátott dobozba raktuk, s rohanva vittük a sukorói állatkórházba, ahol beleraktuk a ház elé kitett inkubátorba. Több napos izgalom után megkaptuk tőlük az értesítést: »légykapó fiókájuk jól van, státusza árva, de megmarad”.

Arra gondoltam, kezemben a levéllel, hogy a mi státuszunk is árva, de megmaradunk, Teréz, és itt maradunk, mindörökre Martonvásáron.

Örök szerelemben, mert csak úgy érdemes.

annyira jó, hogy sokat írsz a sétáidról. Én is járom a parkot és a kiserdőt, megrészegülten. Sokszor álmomban is csak megyek, néha repülök az ágak között, zuhanóvágta közben belesek a bunkerekbe, beleszagolok a szirmokba, virágporos orral ugrálok az ágakon. Részeg vagyok az élettől, a zöld harsogásától, az aljnövényzet titkaitól.

Az erdő a legjobb drog. Főleg, mert a többi droggal ellentétben nem korlátozza a képességeidet, hanem hatványra emeli. Az erdő okosít, nevel, gatyába ráz. Az erdő a tanácsadó, aki Marcus Aurelius fülébe súgott, amikor a császárt túlságosan is ünnepelték, és csak ennyit mondott neki: „Csak egy ember vagy.”

Az én erdőm nem ezt súgja, hanem azt: föld vagy, gyökér vagy, talaj vagy, háromfázisú polidiszperz rendszer vagy, és pórustér vagy, és földigilisztáktól hemzsegő megafauna vagy, és baktériumok, algák, gombák szertelen válogatottjait gyűjtő mikroorganizmus-kiállítás is vagy, zsizsgő-hemzsegő-zajos csoda, a humusz is te vagy.

Megkötök, lebontok és átalakítok. Megkötnék, lebontanék, átalakítanék. Befogadnám a hulladékot, a szennyet, a vegyi mérgezést, a számtalan holttestet. Amíg bírtam, befogadtam. De nagyon úgy néz ki, hogy nem sokáig bírom. Én is bele fogok halni, nem csak az emberek. Vékonyodom, fogyok, terméketlenné válok, savasodom, erodálódom, elszikesedek. Eltűnök a Föld egykorvolt bársonyos-puha felszínéről, mint termőtalaj, mert ezzel a pusztulási sebességgel számolva száz évig sem maradok már termőképes a Földön. Mondom, a világ nyakán ott a fejsze, Teréz, én csak beleképzelem magam a helyébe. Minden élő helyébe.

Aki itt még ápol és simogat, és éltet-nevel, az például Heilmann Anna a fahíd mellől, aki annyit tud selyemtopánkákról és régi estélyekről, mint te, mert a te korod kutatója. Egy meseházban lakik a családjával, kertjükben kis tó halakkal, négy gyermeke, csoda-férj; tyúkok, fák, szeretet. És hogy tud beszélni Szent Anna-templomunkról, édes Istenem, ha hallanád, ahogy a formai bravúrok összhangjáról, a titokzatosság és vágy parádés bújócskájáról, a festményekkel kitágított terek játékáról, a fény-árnyék viszonyok erőteljes váltakoztatásáról, a szentek, bibliai alakok drámai gesztusairól beszél, mintha nem itt élne, hanem testvéred lenne. Igazi misztikus. Kiskorában szilárdan hitte, hogy templomunk boltozatzáró díszítésének hullámos díszköve a mennyország előszobájának apró, titkos ajtaja. Múltkoriban mesélte nekem, hogy amikor az igazán barokkos időutazásból visszatalál a jelenbe, mindig felmerül benne a kérdés: mi az, amiben egészen biztos? Például abban, hogy „Szent Anna, aki a főoltárképen oly gyengéden és türelmes gesztusokkal fordul lánya felé, a templomba betérő felé is nyúl: anyai ölelésében bármelyikünk, aki képes bízni, feloldódhat és megbékélhet”.

 

Prieger Zsolt: Kedves Teréz! – Martonvásári levelek
Corvina Kiadó, Budapest, 2023
184 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft