Afrika poroszai | Lukas Bärfuss: 100 nap

kistibi |

Lukas Bärfuss műve az 1994-es ruandai népirtás történetét járja körül. Rettenetes a téma, a regény azonban tartózkodik a borzalmak részletes bemutatásától, mégis hihetetlenül nehéz és elkeserítő olvasmány.

Először (emlékeztetőül) néhány szám. Nem hivatalos adatok szerint a kelet-afrikai Ruanda tuszi lakosságának 90 százalékát mészárolták le a hutuk, és a vérengzésben részt vett a hutu lakosság 90 százaléka. A gyilkosságok nemcsak a tuszik ellen irányultak, de a mérsékelt hutuknak is halniuk kellett. A regény nem a történteket meséli el elsősorban, hanem a főhős, David Hohl gondolatain, vívódásán keresztül próbálja értelmezni az értelmezhetetlent.

A tuszi és a hutu rokon nép, genetikai különbség nincs, azonos (bantu) nyelvet beszélnek. Gyakorlatilag nem nagyon lehet megkülönböztetni őket, talán csak egy módon: ez a vagyoni helyzet. A növénytermesztéssel foglalkozó hutuk szegényebbek, az állattartó tuszik gazdagabbak voltak (ld. Káin és Ábel), de a 19. század végi gyarmatosítás előtt a vagyoni és társadalmi pozíciók között volt átjárhatóság. A gyarmatosítás bebetonozta a különbségeket. A regény ezt így fogalmazza meg: „A belgák, akiké az első világháború után lett az ország, megtartották a régi rendet, de úgy, hogy eltávolították a hálót, és a helyén falat húztak fel. Az emberek személyi igazolványt kaptak tőlük, melyben véglegesen rögzítették, hogy ki hosszú és ki kurta. Hiába volt valaki kurta, ha tíznél több tehene volt, a hosszúak közé számították. Az új urak megosztottak és uralkodtak, és az áttetsző membrán bezárult.” A regény sajátosan távolságtartó, kicsit cinikus, néhol értetlen rácsodálkozással vizsgálja az eseményeket.

A főhős, David Hohl Ruandába utazik, ahol a Fejlesztési Együttműködés és Humanitárius Segítségnyújtás Igazgatóságának munkatársa lesz. Még Brüsszelben, a repülőtéren találkozik egy gyönyörű afrikai nővel, aki hóna alatt egy napernyőt visz, melynek nyele kacsafejet formáz. A hölgy irataival valami gond van, David megpróbál neki segíteni, sikertelenül: két biztonsági ember őt vonszolja egy cellába. Lekési gépét, csak egy hét múlva indulhat Ruandába. A nő alakja beleég retinájába, emlékétől nem tud szabadulni.

Ruanda fővárosában, Kigaliban David a hivatalnokok unalmas életét éli, nincs igazi kapcsolata a helyi lakossággal. Lassan ráébred, hogy az egész Fejlesztési Együttműködés intézménye csupán látszat, a gazdag Svájc lelkiismeretének megnyugtatása, pénzkidobás, nem más. Projekteket támogatnak, elszámolják, nyilvántartást vezetnek az elköltött pénzről… de mi a tartalom? „Évente két tucat erdészt képeztek, diplomás erdőgazdákat, akik azonban nem találtak munkát, egyszerűen azért, mert ebben az országban jóformán nem maradt erdő, és nem is akarták, hogy legyen, mert a parasztok főzőbanánt ültettek, a saját erjesztésű sörük alapanyagát.” És ez csak egy a számtalan, a hasonlóan értelmes, „nagyratörő” projekt közül.

Nem is sikerül a parasztokat meggyőzni, hogy legalább az erodálódó földterületeket telepítsék be erdővel: „De hogy magyarázza el az ember ezeket az összefüggéseket egy olyan parasztnak, akinek a nyelve egyetlen szót ismer a múlt és a jövő kifejezésére, vagyis aki nem tesz különbséget aközött, ami tegnap történt, és ami holnap történhet. Őket csak az érdekli, amit a mai nap nyújtani tud…”

Az európai segítség valódi arca akkor mutatkozik meg, amikor a vértenger már az egekig csap, az őrületnek körülbelül egymillió áldozata van: Európa és a világ riporterekkel képviselteti magát ebben a vérző pokolban. Az országban jelen lévő kisszámú békefenntartó nem avatkozik be, ők nézői az eseményeknek.

A regény nem a cselekményvezetéstől, a karakterek sokszínűségétől lesz igazán izgalmas, hanem attól, ahogy főhős megfogalmazza tapasztalatait. Van rá ideje bőven, mert a terror száz napját a szolgálati lakásában tölti. Amikor lelőtték az elnök különgépét, és a Fejlesztési Együttműködés teljes személyi állománya elmenekült, David marad. Éhezik, szomjazik, de marad. Folyamatosan életveszélyben. Kertésze látja el élelmiszerrel, innivalóval – és információkkal.

Ezek alapján a következő megállapításra jut: „…minden népirtás csak szabályos államigazgatás keretein belül lehetséges, ahol mindenki tudja, hol a helye, és ahol a legjelentéktelenebb bokor sem nőhet véletlenül éppen ott, ahol nő, és egyetlen fát sem vágnak ki önkényesen, hanem fakivágási rendelet alapján, a rendeletet pedig egy erre a célra rendszeresített nyomtatványon, az erre a célra létrehozott hivatal adja ki.” Milyen hajmeresztő ez az egész: a belga mintára megszervezett közigazgatás megfogalmazása egy svájci segélyszervezet alkalmazottjának a szájából a ruandai apokalipszis kellős közepén. Ez a regény legerősebb vonala: a tökéletes abszurditás mélyén megtalálni a racionálist. Normális ésszel nem lehet felfogni a háborút, a holokausztot, bármilyen ember ember elleni agressziót.

És miért pont Ruandában kerülhet sor minderre? A mű logikus és egyben cinikus válasza: „Missland szerint legfőképpen azért imádjuk ezt az országot, mert itt nincsenek négerek. Az emberek csak úgy néznek ki, mint a négerek, fekete a bőrük és göndör a hajuk, de valójában afrikai poroszok: pontosak, rendszeretők, választékosan udvariasak. Soha nem köpnek a földre, utálják a zenét, siralmasan táncolnak. És mindenekelőtt működik náluk a közigazgatás…”

És mint fentebb megtudtuk, hatékony népirtás csak rendes közigazgatás mellett elképzelhető.

• Olvass bele!

Nagy előd nyomán mondhatjuk, hogy ha egy kacsafejes napernyő előkerül valahol a történet elején, annak a történet végén is fontos szerepe lesz. E mű esetében azért nehéz lenne végigvinni ezt a párhuzamot, de nem is kell: pokol és mennyország választja el azt a két pillanatot, amikor a főhős meg az olvasó először és utoljára megpillantja a kacsafejes napernyőt. Agathe, a napernyő tulajdonosa a brüsszeli repülőtéren még elérhetetlen David számára, de aztán a vágyak teljesülnek: no, nem azért, hogy lágyabb és szerelmesebb legyen a történet, hanem azért, hogy az abszurditást még jobban kiemelje a „szerelmi” szál.

Agathe egyre jobban elsüllyed a hutu propagandában, és egy-egy gyűlölet-gyűlés után szinte önkívületben szeretkezik: „Vannak csótányok, David, és egy csótány nem tud pillangót nemzeni, mire két kézzel markoltam meg a seggét. Egy tuszi mindig is tuszi marad, folytatta, én pedig levettem a bugyiját. Nem változnak meg, soha nem is fognak – és máris lehullott a ruhája.”

A csótány szó a propagandából harsogott. Természetesen minden tuszi csótány. Nekünk, magyar olvasóknak talán az a mű legfontosabb üzenete, hogy mire képes a propaganda. Hiszen a közelmúlt történelmében többször is megszereztük a tapasztalatot, hogy mi történik, ha az újságírás helyébe a propaganda lép.

„…sikerült leleplezni a csótányok összeesküvését, amely vezető személyiségek ellen irányult: politikusok, hivatalnokok, üzletemberek [ellen]… (…) az ott élő parasztok azonnal az önvédelem eszközéhez nyúltak, ezt a kifejezést használták a rádióban, és agyonverték azokat, akikről azt feltételezték, hogy a lázadók cinkosai.”

A szólások, közmondások mutatják meg legerősebben, hogy az egyes népek mennyire másként gondolkoznak. Olvassanak bele ezekbe a bantu szólásokba, közmondásokba: „A nyak a bánat fedele. Nem a fájdalom öl, hanem az emlékezés. Ahol az asszony parancsol, ott a husáng parancsol. Aki az ellenségét kiengeszteli egy tehénnel, elveszíti az egész csordát.” A hasonlat másmilyen, de az észjárás ismerős.

Nincs evvel gond – mondjuk könnyedén –, Közép-Afrika messze van. Csakhogy ha beleolvasol a vértől fröcsögő politikai kommentekbe, rájössz, hogy tévedtél. És felteszed a kérdést magadnak: csak nem mi vagyunk Európa Ruandája?

A regény nehéz, de muszáj olvasni. Bärfuss regényét Nádori Lídia gyönyörűen adta vissza magyarul, a Scolar Kiadó (nagyon helyesen) a borítóra is rátette a nevét.

Lukas Bärfuss: 100 nap
Fordította: Nádori Lídia
Scolar Kiadó, Budapest, 2022
192 oldal, a könyvre nyomtatott ár 4995 Ft
online ár a kiadónál 4246 Ft
ISBN 978 963 509 5810

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1994 áprilisában járunk, a ruandai népirtás idején. David, egy svájci segélyszervezet munkatársa Kigaliban marad. Elrejtőzik a házában száz napra, és várja a híreket a gyönyörű Agathéról, egy helyi hivatalnok lányáról, aki a szeretője. Azután a keresésére indul, hogy testközelből átélje, hogyan válik pokollá az ország.
Lukas Bärfuss pontosan és részletgazdagon ábrázolja a ruandai történelem sötét fejezetét. Kíméletlen őszinteséggel szól azokról az emberekről, akik segítő szándékukkal hozzájárultak a földi pokol kibontakozásához, és szembesít bennünket azzal, hogy Afrika történetéhez több közük van az európaiaknak, mint szeretnénk.