Vörös Szilvia (Judit), Bretz Gábor (Kékszakállú)
D. Magyari Imre ǀ
Egy tetőtéri műteremlakásban vagyunk. A herceg (Bretz Gábor) kisgatyában és trikóban van, Judit (Vörös Szilvia) pizsiben. Nem most érkeznek: most ébrednek, kortyolgatják a reggeli kávéjukat. A férfi később felvesz egy farmert meg egy pólót, dolgozna, de Judit, aki pizsiben marad, makacsul nyaggatja a kérdéseivel. A kékszakállú, akinek nincs is szakálla, festő. Ajtók sehol. A zene szerencsére a „megszokott” és nagyon jól szól (a karmester Kocsár Balázs).
Háborodjunk fel?
Balázs Béla még ezt írta a helyszín megjelöléseként: „Hatalmas kerek gótikus csarnok. Balra meredek lépcső vezet fel egy kis vasajtóhoz. A lépcsőtől jobbra hét nagy ajtó van a falban…” Az 1912-ben elkészült, de csak hat évvel később, 1918-ban bemutatott operához (a drámaíró a művét misztériumnak nevezte) ennek megfelelően hatalmas várbelső épült gróf Bánffy Miklós tervei alapján. (Bánffy akkoriban a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa volt.) Ebben a várban énekelt Kálmán Oszkár és Haselbeck Olga. Gondolom, ha az utóbbitól azt kéri Zádor Dezső rendező, hogy ugyan, mászkáljon már hálóingben, felháborodottan utasítja vissza a perverz ötletet. Bár ki tudja…
Kapott az opera így is rendesen. Béldi Izor például ezt írta a Pesti Hírlapban, tehát egy színvonalas, jó újságban: „Ez a szöveg egy hagymázas vízió hangulatát kelti, a »végre egyedül!«-nek idegrázó, kínzókamrákkal és vérpatakokkal és sóhajzúgásokkal súlyosbított rémes torzképe, a szadizmus apológiája. Bartók zenéje még rálicitál Balázs patologikus szövegére: afféle megzenésített psychopathia sexualis. Lehet, hogy ez a »jövő zenéje«, de semmi esetre sem a jelené…” A Színházi Életben viszont maga Bródy Sándor így nyilatkozott: „Nemcsak zenei szenzációim között a legnagyobb A kékszakállú herceg vára, hanem amióta élek és a művészet iránt érdeklődöm, a Bartók darabja gyakorolta rám a legnagyobb hatást.” Pedig már majdnem ötvenöt éves volt! (Egy ilyen korú ember akkoriban öregnek számított…) A bírálatokat, mert született belőlük néhány, Molnár Antal tekintette át még azon melegében a Zenei Szemle hasábjain, Kodály Zoltán pedig a Nyugatba írt cikket.*
Meggyőződésem, hogy akadtak, akik kiakadtak ezen a tetőtéri lakáson, az alsógatyáról nem is beszélve. (Bartókon, ugye, már nem illik. Nyilvánosan nem.) Ez nem korfüggő, sem az évszámot, sem az életkort tekintve. És persze, általában a nyitottságnak is megvannak a határai. Az újat még elfogadjuk, hisz, ugye, nyitottak vagyunk, mint egy jobb ajtó, de a vadonatújat már nem is olyan könnyű (főleg nem, ha szándékosan provokál is, ami szokása)…
Magam egyébként még szinte gyerekként találkoztam Balázs Béla szövegével. A Malatinszky Lajos tervezte szép kis könyvecskét édesanyám kapta ajándéka megjelenésekor, 1960-ban, ott állt a polcon, levettem. Egy szót sem értettem belőle. Mi van? Ajtók, kulcsok, könnyek tava, régi asszonyok, miről énekelnek ezek? Ma már, a hetvenhez közeledve, kapiskálni vélem a történetet, illetve azt, hogy miről is akart Balázs Béla beszélni…
Bóka László utószava sokkal világosabb volt, főleg, hogy többször is elolvastam: tőle hallottam először Babits Mihály A második ének című mesedrámájáról, amiért ma is hálás vagyok neki. Akkor nyilván mindent elhittem Bókának, aki ráadásul személyesen ismerte Balázs Bélát, ma már nem fogadom el minden szavát. Azt megértem, hogy perel a mű önálló drámaként való értékeléséért, bár ez alighanem meddő küzdelem. De hogy miért nevezi a „tovatűnő ifjúságtól való… búcsúzkodás”-nak? „Egy gazdag ifjúkor ízeit idézi, az örök ifjúság ábrándfüstje gomolyog benne, s ott érzik sorai közt az első férfi-gond fanyar zamata is.” Sőt: „A Kékszakállú herceg dilemmája erkölcsi probléma: ha nem tárja fel múltja titkait asszonyának, akkor az mindig az őszintétlenség csukott ajtai között fog járni otthonában, ha felpattantja a múlt zárait, múltja megöli új asszonyát, megöli boldogságát.”
Tényleg: hány éves a herceg? És Judit?
Nekem sokat segített Kasper Holten dán rendező, nemkülönben Steffen Aarfing díszlettervező, hogy még közelebb kerüljek ehhez az operához, amit persze lemezről hallottam először, Székely Mihálytól és Palánkay Klárától, Ferencsik János vezényletével. Tetszik a díszlet, tetszik, hogy művész a férfi – hites könyvvizsgáló vagy adóellenőr mégsem lehet. Az előadás létrehozói profanizálják a történetet, a helyszínt, de ezzel közelítik is a nézőtéren ülőkhöz. Mit adjunk, mit adhatunk át egymásnak a múltunkból, sőt a jelenünkből egy új kapcsolatban? Ez létező kérdés. Egyáltalán, mit kezdjünk a múltunkkal? Tegyük hozzá: életünk helyszínei általában szintén hétköznapi terek, a lakásunk, egy presszó, az utca, egy váróterem, egy metrómegálló…
Balázs Béla szövege viszont ugyanakkor, mi tagadás, legalábbis problémásnak tűnik számomra. Benne van valami zavaros előfeltételezés a női és férfi princípiumról, ráadásul nagyon macsó a szemlélet: a pasi jót akar, de a csaj az örökös kérdezősködésével tönkreteszi a bulit. „Judit, Judit – Csókra várlak.” Menni kéne és minimum csókolni, nem okvetetlenkedni itt a kulcsokkal.
Mindennek megfelelően Bretz Gábor kénytelen macsót játszani. De szerencsére játékában ott a gyöngédség is: „Áldott a te kezed, áldott” – és meg is csókolja ezt e kezet. Amit Judit, hiába kéri a herceg, nem tesz a szívére. Ő csak a még zárt ajtókat látja.
Karinthy Ferenc 1970-ben látta az operát és naplójában azt állapította meg, hogy „a története hülyeség”. Nem fogalmaznék ilyen radikálisan, hisz Balázs Béla szövege sokat elmond arról, hogyan gondolkodott egy férfi a huszadik század elején a két nem viszonyáról, a szerelemről. Azt nem tudom, hogy az időtől függetlenül mond-e erről valami lényegeset. Azt hiszem, nem. De ez nem is érdekel különösebben. Ami érdekelne, hogy Bartókot, aki Illyés Gyula híres versében feltehetően joggal nevezett szigorúnak, miért foglalkoztatta annyira ez a téma, hogy három művet is írt róla, ezt az operát, A fából faragott királyfit, ami most előtte látható, és A csodálatos mandarint. Mindhárom mélyről jött, jelentős, nagy mű, a zsenialitás mellett a mélységet is érezni bennük, az operában is. Mi fogta meg, mi ihlette meg Balázs Béla szövegében és szinopszisában (A fából faragott királyfi) és Lengyel Menyhért szüzséjében (A csodálatos mandarin)? Bartók és a nők, ez érdekelne engem. Geyer Stefi, Ziegler Márta, Pásztory Ditta. Persze, Kroó György vagy Újfalussy József könyveiből sok ismeretet lehet szerezni. De bizonyos ajtók, ezt is meg kell tanulnunk, sosem nyitódnak…
Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház
* Az idézetek forrása Burda Zita, Kis Domokos Dániel (szerk.): Bartók a színpadon. Osiris Kiadó, 2006.
Bartók Béla, Balázs Béla: A kékszakállú herceg vára
Dramaturg: Kenesey Judit
Rendező: Kasper Holten
Karmester: Kocsár Balázs
Judit: Vörös Szilvia
Kékszakállú: Bretz Gábor
Díszlettervező: Steffen Aarfing
Világítástervező: Ulrik Gad
Magyar Állami Operaház
1061 Budapest, Andrássy út 22.
Olvass bele 
Posted on 2023. február 22. szerda Szerző: olvassbele.com
0