Fazekas Erzsébet: Kiterítenek úgyis (részlet)

Tempó

Öngyilkossági kísérlet után…

Hátrafeküdtem a vízen, és úszni kezdtem. Kimért mozdulatokkal egyenletesen tempóztam. Az futott át rajtam, milyen jó, hogy egyedül vagyok. Sehol egy másik úszó. Közel és távol csak a víz. Végre egyszer sikerül úgy úsznom, hogy nem kell másokat kerülgetni. Hogy nem fröcskölik a vizet a szemembe. Hogy nem fütyülnek rám, amiért elfelejtettem fürdősapkát húzni. Most itt úszik utánam a hajam… Úszósapka. No hiszen, hogy jut ilyesmi az eszembe, ilyenkor? Mintha erre volna a legnagyobb szükségem. – Majdnem elnevettem magam. Ha nem lett volna most a világon talán ez a legképtelenebb dolog. Mármint ebben a helyzetben nevetni. Nem nevettem. Természetesen. Valamiért nagyon lekötött az úszás.

Lassú, lusta karlendítéssel tempóztam. Egyik karomat tettem a másik után, puhán, magam mögé a vízre, a fejem mellett hátranyúlva. Talán meg se próbáltam mellen. Mintha előre tudtam volna, hogy a lábaim csak jönnek utánam, hogy önálló életre, izommunkára, hajlító mozdulatokra most úgyis képtelenek lennének.

Nem gondoltam rá. Azon se csodálkoztam, hogy a karjaim mitől bírják ilyen jól. Csak úsztam. Háton fekve, lefele. Amerre könnyebb. Vitettem magam a vízzel. Élveztem.

Halálos nyugalom szállt meg. No, nem, ezt azért nem mondhatnám. Nem halálos. Éppen, hogy nem halálos! Csak nagy nyugalom és béke töltött el. Ami azért nagyon furcsa. Tisztára olyan, mintha fürödni indultam volna. Képtelen időben. Mintha a bezárt kapukon át sikerült volna bejutnom a strandra. Éjszaka.

De én a Dunában voltam. Éjszaka. Úsztam az éjszakában. Kánikulai éj volt, augusztus 13. Éjfélre járt. Fölöttem éles fénnyel, sárgán ragyogtak a csillagpöttyök. Ki volt világítva az Országház. Nyilván a többi látványosság is, de azokra nem emlékszem. Azokat a vízből nem láttam. Az Országház viszont épp mellettem volt, csak egy picit kellett a fejem jobbra fordítani, ami könnyen sikerült. Nem is ment a számba víz. Néztem a kupolát, de alig bírta a szemem. Hunyorognom kellett a nagy sötétség után. Lenn a mélyben nagyon sötét volt. Talán a híd árnyéka miatt. Úgy mondják, áthatolhatatlan. Akkor ez a szó nem jutott az eszembe. Hiszen én éppen hatoltam át rajta. Sokáig. Azt hittem, már úgyse látok semmi mást, csak azt a nedves sötétséget. Aztán mintha elértem volna a meder alját. Vagy csak elmúlt a zuhanás lendülete, lelassult a testem, s a lábaim akaratom ellenére mozogni, kapálódzni kezdtek. Ha tudtak. Nagy sokára mindenesetre följutottam a felszínre. És akkor hátrafeküdtem a vízen, és úszni kezdtem.
Lendítettem a karomat, egyiket a másik után.

Nem volt hideg a víz, inkább kellemesen hűvös. Arra gondoltam, miként van az, hogy eddig sose sikerült olyan vizet, strandot, napszakot kifognom, amikor nem kell másokat kerülgetni. Nyaraltam egyszer a Balatonnál, ott viszont nem volt bátorságom, hogy kimenjek éjjel a tóra. Csak másoktól hallottam, milyen nagyszerű dolog meztelenül, egyedül a vízben, éjszaka. Azt mondják, olyankor minden csöndes, csak a víz csobog. Most is éjszaka volt, de nem volt csönd. Jobbról a kettes villamos csattogott a sínen, balról a tizennyolcas zötyögését erősítette föl a víz. Hátulról meg a híd forgalma morajlott. Csak annyi volt, hogy most végre tényleg megadatott az egyedüllét a vízben.

Úsztam a vízben.
Éjszaka volt. Éjfél körül.
Kánikulai éj.

Magányosan úsztam a csillagok alatt, de nem meztelenül. Szűk szoknyában, kimenő blúzban és magas sarkú szandálban úsztam. A szoknya nagyon zavart. Még előbb. Amikor át akartam tenni a lábam a korláton. Félig se tudtam fölemelni a lábam. Föláll tam az alsó peremre, a korlátbordák közé, de úgy se ment. Azt hittem, a csomag is útban van. Kettő is volt nálam. Az elmaradhatatlan szatyor, a holnapra bevásárolt, de most már fölösleges dolgokkal. Meg a táska, az ezentúl szintén fölösleges iratokkal. Valamennyi pénz is volt, de azért se fájt a fejem. Először a táska röpült, aztán a szatyor. Utánuk is néztem. Még a hangot is hallot tam, ahogy csattantak a vízben. Szétnyílt előttük a víz és azonnal elsüllyedtek. Nem sajnáltam őket. Magamat se. Hogy fájni fog. Azt beszélik, a víz olyan, mint a beton. Agyoncsapja azt, aki ráesik. Nem gondoltam most erre, vagy csak épp erre gondoltam: csak csapjon már, minél előbb. De ez a szoknya! Csak ez a szoknya ne lenne. Fölhúztam a derekamig, ne akadályozzon. Épp nem jött arra senki. Nem szeretem mások előtt húzgálni a szoknyámat.

A bal lábammal fölléptem a peremre, a jobbot raktam át előbb a korláton. Kivártam, míg mindkettő kívül van, akkor löktem el magam – kézzel, fenékkel. Hamar leértem. Nem a vizet, a Parlamentet láttam. A fényeket. Aztán ráhúzódott a szememre a sötét, nedves függöny. Nem éreztem semmit. Pedig végig magamnál voltam.

Azt mondják, talpra estem. De kék-zöld volt mindkét lábszáram, combom, hónapokig csomós volt utána a fenekem. Fölrepedt a szám, véraláfutásos lett a szemeim körül, a pofacsontnál is erősen megcsapott. Mint a beton. De nem éreztem. Semmit nem éreztem. Amikor fölértem, elkezdtem úszni.
Úsztam a sötét vízben és boldog voltam. Nem tudom, miért. Pedig kudarc, színtiszta kudarc volt ez is. Már megint nem sikerült. Itt vagyok, és csendesen úszom, tempózok boldogan. Pedig nem erre készültem.
Ezért kár volt ugorni.

De azért a víz nagyon jó volt. Lehűsített. Jólesett. Rám tapasztotta az átizzadt blúzt. Most már biztos elment az izzadtság meg a dezodor szaga. De csak a vízre gondoltam. Hogy milyen kellemesen megtart. Nem nyelt el.

Talán gyógyszert kellett volna nyelnem, jutott eszembe. Többet, mint legutóbb. Legelőször kialudtam magamból. Mert akkor még tapasztalatlan voltam. A járatlanokkal sokszor megesik az ilyen. Másodszor is gyáva voltam, még mindig nem mertem túlbiztosítani magam. Nem is tudtam volna többet lenyelni. Összeszorult a torkom.

Legutóbb viszont megtaláltak. Rám törték az ajtót. Kimosták a gyomrom. Aztán 2-3 hét után hazaeresztettek. Csináljam tovább, ahogy tudom. Én viszont nem akartam továbbcsinálni. Elment a fiam. Levelet se hagyott hátra. Hónapok múlva írt kintről, hogy ne várjam többé vissza. Egyedül neveltem. Tizenhat éve voltam egyedül. Mindig csak egyedül. A partnereim linkek, megbízhatatlanok voltak. A végén már féltem a férfiaktól.

Jobb is volt egyedül. A munkahelyemen a lányok néha meghívtak névnapra, bulizni. Ilyenkor ittam. Mindig csak domoszlói muskotályt. Ha nem volt, akkor inkább nem ittam. De hát mindig volt muskotály, a lányok gondoskodni akartak rólam. Ittam a bort, és minden pohár után egyre nagyobb lett bennem a keserűség. Mondtam is nekik, meglátjátok, nem csinálom ezt így sokáig. Sose hitték el. Vagy csak úgy csináltak. Hiszen tudtak a kórházi kezeléseimről. Most is mondtam nekik és sírtam. Legyintettek. Csak hülyéskedek megint, mondták. Aztán inkább nem beszéltem erről többet. Korán el akartam jönni, ne rontsam a hangulatukat. Bár ők se voltak valami boldogok. De nem keseredtek neki annyira, mint amennyire én. Nem marasztalt egyik se. Gyalog indultam neki az éjszakának. A Margit híd felé vettem az irányt. Nem volt előre kigondolt tervem. Csak eszembe jutott, azt mondják, az olyan jó magas ott a közepénél. Gondoltam, ez kell éppen nekem. Nekem éppen ez kell. Ez most már akkor legalább biztos lesz. Nem fog ki rajtam még egyszer. Aztán tessék.

Úsztam az éjféli éjszakában, lágynak és hűsnek éreztem a vizet. Kényelmesen tempóztam. Nem éreztem fáradtságot, se fájdalmat. Lehet, hogy nem is úsztam semmit, csak utólag képzelődök? Lehet, hogy csak annyi ideig voltam a vízben, ameddig a sodrás ki tudott tolni a partra? Hiszen olyan messzire igazán nem jutottam! Egyszer csak azt vettem észre, a Batthyány térnél vagyok. A part mellett. Úgy éreztem, elég volt! Ki kell másznom. Valami elkezdett hajtani. Nagyon fontos lett, hogy végre kinn legyek a vízből. De nem ment. Pedig nagyon közel volt a perem. Mégsem tudtam magam felhúzni. Talán a nedves szoknya tapadhatott annyira rám, hogy nem eresztette a lábaimat. Vagy a sérülés miatt nem tudtam felhúzni a térdem.

Elvesztettem az időérzékemet. Nem tudom, meddig küszködtem, s hogy aztán miként jutottam ki mégis. Egy biztos, egyedül érkeztem föl a rakpartra. Már ott pihentem, amikor odajött egy fiatal teherautó-sofőr. Nem tudom, mit keresett éjfél után a rakparton. Vagy miért parkolt le. Nem tegezett. Nem mondta, te aztán jól elintézted magad. Csak berakott a fülkébe, és annyit mondott, jó vizes vagyok. Meg, hogy vegyek le mindent. És odaadta a dzsekijét. Háttal állt, amíg lassacskán leszedegettem magamról mindent. Nem éreztem, hogy fázom. Csak a dzseki volt rövid. Nem takart el szinte semmit. Addigra már ott voltak a rendőrök is. Nem tudom, ki hívhatta őket. A fiatalember nem ment el mellőlem, az biztos.
Az őrsön már pokrócban ültem. Meztelenül. Kinn hajnalodott, benn nagyon élesen szórta a fényt egy asztali lámpa. Fáradt voltam és borzasztóan dühös. Mindenfélét kérdeztek. Utáltam. Mi közük van hozzá? Nem is szégyenkeztem. A pokróc miatt se. Arra gondoltam, hol lehet most a vizes ruhám. Kiteríti-e valaki. Az ünneplő blúzom most volt rajtam először. Nem tudom, a cipőm hova lett. Azt nem is kerestem. Másért dühöngtem. Nekem ne adjanak ilyen flegmán tanácsot. Szájszélről lógó cigarettával könnyű azt mondani, villamos alá kellett volna. Az biztosabb. Dacosan visszakiabáltam. Próbálja meg ő azt, amit én. Tizenhat évig egyedül. Majd nem lenne neki se értelme. A másik csak integetett. Nyugodjak meg, ne is figyeljek oda, és ne szívjam mellre.

Aztán jöttek a mentők. Bevittek. Megröntgeneztek. Semmim nem tört el. De az egész testem összezúzódott. Az egyik ujjamat hónapokig alig tudtam mozgatni. Pedig az agyagozáshoz kellett volna a kórházban. Igaz, senki nem figyelt oda, hogy milyenre sikerült formáznom. Csak az érdekelte őket, hogy úgy tegyek, mintha mindig nagyon komolyan el lennék foglalva. Hogy szót fogadok, kedvében járok a gondozónak, csinálom, amit mond. Pedig nem érdekelt, hogy mi van a kezemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy sose hagynak aludni. Andaxinnal tömtek állandóan, de sose engedtek lepihenni ebéd után. Este is csak jó későn. Hogy sokáig legyünk a tudatunknál. Mert az gyógyít. Hetekig nem aludtam ki magam. Csak az alváson járt az eszem. Arra gondoltam, ha egyszer innen kiengednek, egy hétig ki se kelek az ágyból. Az is az eszembe jutott, legközelebb mit kellene csinálni, hogy ne kezdjék velem elölről. De ez most még olyan távolinak tűnt. Majd utána. Ha már sikerült magam kialudni.

Az alváson járt az eszem akkor is, amikor a szobatársamhoz megint jött a látogatója. Az a búzavirágkék szemű, mosolygós szájú, fiatal arcú, ősz férfi. A szobatársnőm sokat mesélt róla. Hogy az ország összes börtönét megjárta. Hogy a sör nem ment pálinka nélkül, és hogy sose rendelt pálinkát sör nélkül. Hogy mindig csak ivott, amíg rá nem ment a tüdeje meg a mája. Most már viszont csak ritkán iszik. Azt akarja, hogy a szobatársam se igyon.

Fogadalma van, hogy segíteni akar. Azért jár hozzá. Nem szerelemből. Csak a klubtársa. Azt is mondta, hogy rendes ember. De nekem ezt nem kellett mondania. Amikor odajött hozzám és azt kérdezte: hát te nyúzott csirke, mit keresel itt, hiszen te nem vagy dilis, akkor tudtam, holnaptól várni fogom. Elmondtam neki mindent. Hogy a Duna-víz még a hajamban van. Másnapra kértem csavarókat és megcsináltam a hajam. Akkor már hozzám jött. Eljött minden nap. Azt mondta, mi egyformák vagyunk. Én kívülről lettem nedves, ő viszont belül nem volt száraz soha. De már elmúlt.

Azóta együtt vagyunk. Fél éve összeházasodtunk. Minden héten eljárunk a klubba. Mindenhová együtt megyünk. Csak strandon nem voltunk még. Nem tudnék vele együtt a vízben lenni. Mintha ólomból lennének a tagjaim, ha az úszásra gondolok. Elfelejtettem tempózni.

Fazekas Erzsébet: Kiterítenek úgyis
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018
256 oldal, teljes bolti ár 3900 Ft