A legismertebb alig ismert költőnk | Berényi Anna: Petőfi

Laczkó Ilona Adél |

Kétszáz éve született Petőfi Sándor, a szabadságharc ezerféle patetikus jelzővel illetett költője. Mindössze 26 évet élt, de népies lírája már életében tananyaggá vált, verseit, mint a népdalokat, szavalták, énekelték a kortársai. Számos monográfia született azóta erről a rövid, ám annál termékenyebb életpályáról. (A címbéli képzavart Harsányi Zsolt Petőfi-életrajzának alcíme – A legismertebb magyar költő alig ismert élete – ihlette.)

Lehet-e vajon még valami újat, valami mást hozzátenni a korábbi életrajzokhoz? Lehetséges-e a balsikerű és nevetségessé vált barguzini kutatóexpedíció után még érdeklődést kelteni − nem kötelező tananyagként − Petőfi élete iránt? Bizony lehet! Berényi Anna regényes életrajza egy új elemre fókuszál: nem a legendává lett költőt mutatja be, hanem Petőfi Sándor emberi portréját rajzolja meg.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez csak reklámfogás annak érdekében, hogy része lehessen a Petőfi 200 projektjeinek, ki kell ábrándítanom: nem az. Berényi Anna megközelítésében forradalmian új a személyiségelemzés és az eljárás eredményeinek használata. Furcsának hangzik? A szerző maga is idegenkedett az efféle analízisektől, míg meg nem ismerte John Plumpton: CLAN – Human Nature And Its Strategies című (egyelőre csak angol nyelven elérhető) könyvét a személyiségelemzés egy új módszeréről. Ennek lényege az, hogy nem néhány sablonba próbálja különféle kritériumok alapján belegyömöszölni az egyént, hanem mindenkire egyéni személyiségrajzot készít.

Berényi Anna kitöltötte a kérdőíveket Petőfi ismert adataival. A kapott eredményt, és az ezt ábrázoló diagramokat pedig közösen elemezték ki John Plumptonnal. Így kirajzolódott számára Petőfi olyan személyiségképe, ami sok esetben megerősítette a költőről addig kialakult elképzelését, míg más esetekben kizárt bizonyos feltételezéseket. A szerző elmondta, úgy érezte, hogy Petőfi narcisztikus jellem lehetett. A CLAN elemzés azonban ezt teljes mértékben kizárta, mert a költő nem volt manipulatív, ami pedig egyik fő jellemzője a narcisztikus embernek.

Egy életrajz hitelessége mindig kényes kérdés. Berényi számára ez (is) alapvetően fontos. Ahogy korábbi regényes életrajzainál – Kossuth Zsuzsa, Richter – megtapasztalhattuk, honlapján most is fejezetről fejezetre, valamennyi fontos esemény leírásakor jelzi, melyik valóságos, azt milyen tények igazolják, és melyeket egészítette ki általa kitalált epizódokkal. Érdemes és érdekes végigolvasni ezeket a jegyzeteket is, nem csupán azért, hogy megismerjük a fantázia szülte elemeket, hanem mert nagyon sok kiegészítő információt adnak a korról, Petőfi életútjáról, költészetéről.

De ne ijedjünk meg: a könyv nem irodalomtörténeti ismeretterjesztő mű, hanem olvasmányos regényes életrajz. Megírását azonban alapos, tudományos igényű gyűjtőmunka előzte meg. Éppen ezért olyan kedves momentum, amikor egy jelenetből kiderül a szerző személyes érintettsége. 1828-ban Petrovics István (A jó öreg kocsmáros) a kecskeméti evangélikusok iskolájába íratta be az alig öt és fél éves Petőfit. Úgy tudtuk, a gyermek rokonoknál, a Viczián családnál lakott. Bár Petőfi édesanyjának rokonságában volt egy Viczián-lány, a valóságban a szintén rokon Hábelék fogadták be a kisfiút. E névcsere magyarázata pedig az, hogy Berényi Anna nagymamája Viczián-lány volt, bár az ő családja nagy valószínűséggel nem a Hrúz rokonság Viczián-ágához tartozott. A honlapján még egy személyes részletet is említ a szerző, miszerint tót kérdésekben az édesanyja, Svecz Anna volt segítségére, aki csak az iskolában tanult meg magyarul, addig tótul beszélt. A szerző „érintettsége” ily módon csak erősítette regénye hitelességét. (A Viczián, Hábel és Svecz családnevekkel ma is sűrűn találkozom palóc barátaim, ismerőseim vezetéknevei közt.)

Milyen ember lehetett Petőfi? Ha csak nagy vonalakban ismerjük az életútját, és csak a legismertebb költeményeit olvastuk, s elvonatkoztatunk a heroikus jelzőktől, akkor is egy rendkívül ellentmondásos, összetett jellemnek tűnik. Egy tanárom – igaz, csak zárójeles megjegyzésként − izgága dalnoknak nevezte őt, manapság alighanem a hiperaktív jelzővel illetné. (Ez is jelzi, mennyire nehéz a máz mögött megtalálni az embert.) Kitűnő megoldást talált erre Berényi Anna: a regény narrátora a költő édesanyja, Hrúz Mária. Hisz leginkább egy fiús anya magasztalja egekig a fiát, de ugyanakkor csak ő lehet az egyetlen, aki kritizálhatja is. Így a leghitelesebb (legalábbis annak elfogadott) személy követi végig az Ő életútját. (Talán patetikus ez a nagy Ő, de az édesanya a regényben végig így nevezi a fiát, és ezáltal észre sem vesszük, amikor a történet már az ő narrációja nélkül halad tovább.) Kíváncsi voltam, miként alakította az író a végkifejletet, hisz Hrúz Mária előbb halt meg Sándor fiánál. A túlvilági narráció számomra kicsit idegen, de a regény egésze szempontjából nem zavaró.

• Olvass bele!

A regényből leginkább az ellentmondások embereként ismerjük meg Petőfit. Az író igen jól ragadja meg élettörténetében a legfontosabb érzelmi szálakat, egymás mellett futó, majd egymást metsző sorsokat. Petőfinek kivételes szerencséje volt, hogy apja fontosnak tartotta gyermekei taníttatását, és amíg anyagi lehetőségei engedték, a legjobb iskolákba járatta őket. Később azonban talán éppen a fiú műveltsége, idegenkedése a fizikai munkától, majd különösen a színészi pálya iránti rajongása éket vert közéjük. Édesanyja csak törve beszélte a magyart, s ez alakította ki benne az abszolút magyarságtudatot, noha négy nyelven értett tökéletesen. Családja fokozatos elszegényedése pedig kiváltotta a gazdagság iránti megvetését, ugyanakkor szinte folyamatosan szorult a jobb módú barátok támogatására – mégsem tisztelt sem embert, sem istent.

Leghívebb támogatóit is kíméletlenül megbántotta, megsértette. Óvatos stílusa miatt öregesnek tartotta Vörösmartyt, aki többször segítette anyagilag, sőt gyermeke születése után az egész családját befogadta debreceni otthonukba. Jókait, akinek lakhatást, állást, megjelenési lehetőségeket köszönhetett, pellengérre állította Laborfalvi Róza iránt érzett szerelme miatt, holott maga is rajongva szeretett egy férjes színésznőt. Önfejűsége, meggondolatlansága többször sodorta bajba, még életveszélybe is.

A költészetére féltékeny Petőfi összeomlik, ha kritika éri, magabiztossága ellenére vívódik, kétségek gyötrik. Játszi könnyedséggel alkalmaz mindenféle verseléstechnikát, rímet, stílust, legnagyobbrészt mégis annál marad meg, amelyet az egyszerű nép is ért. Az öntörvényű, szabadelvű ember komoly gondokat okoz a katonaságnál (egyenruhát nem hajlandó viselni, nem tiszteli a rangokat), még Bem tábornok is igyekszik távol tartani a fizikai küzdelmektől: ő inkább csak írjon, verseivel buzdítson, de ne harcoljon. Sem habitusa, sem fizikuma nem tette alkalmassá a katonaságra, tizennyolc évesen már rokkant, obsitos (vagyis leszerelhető). A segesvári csatát egy távolabbi dombról figyeli, jegyzetel, majd a vereséget követően gyalogosan, fegyvertelenül, civil ruhában menekül. Nem csoda, hogy a holttestét nem ismerhették fel. Valamelyik tömegsírba temethették.

Berényi Anna kétséget sem hagy afelől, hogy Petőfi ragyogó tehetségű poéta volt, aki saját maga adta ki összegyűjtött verseit, halála előtt nem sokkal előre eladta a következő kötetre való költeményeit. Az élete során több száz verse nyomtalanul eltűnt. A sors nem volt kegyes hozzá, nélkülözéssel teli életét a saját rossz döntései, csökönyössége még tovább nehezítette. Hogyan volt lehetséges, hogy ez az apró termetű, meglehetősen gyenge szervezetű ember mindezek ellenére folyamatosan izzott, lázított, harcolt?

Ahogy a regényből megismerjük, nyilvánvalóvá válik: egyszerre volt szerelmes a hazába, a szabadságba, a színészi pályába, a költészetbe – és a szerelembe is.

Berényi Anna: Petőfi
Scolar Kiadó, Budapest, 2022
416 oldal, teljes bolti ár 5096 Ft,
online ár a kiadónál 5995 Ft,
e-könyv változat 4195 Ft
ISBN 978 963 509 6138 (papír)
ISBN 978 963 509 6480 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Petőfi – mindenki tudja, ki volt ő: csinos bajusz, divatos szakállka, zsinóros mente, számos tivornya legendás bordallá, magyar tájak gyönyörű költeményekké énekelve, még számosabb szerelem még legendásabb versekben megőrizve. És persze a szabadságharc! (…)
Hol gátlásos volt, hol pökhendi, hol visszafogott, hol feltűnősködő, hol repült a boldogságtól, hol mély elkeseredettség ülte meg lelkét. Egyszerre volt hű és hűtlen barát, aki képes volt mindenét odaadni valakinek, majd egy pillanat múlva múlhatatlan harag gerjedt a szívében. Végletes zseni, hol istenített, hol letaszított óriás. Érzelmei örökösen pattanásig feszültek: rajongva szeretett és hevesen, hangosan gyűlölt. Ám örök szerelme igazából talán csak egy volt: imádta választott nemzetét, a magyarságot! (…)
Ma másképp lennénk magyarok, ha nem lett volna nekünk ez a „Vicskó”, ez a szenvedélyes tót fiúcska, aki tán szeszélyből, tán szíve vagy örökké ostorozott Istene parancsára magyarrá lett, s verseivel nemesebbé tett bennünket is. (…)
Berényi Anna a valóság színeivel festi ki a jól ismert dagerrotípiát Petőfiről.