Tízig aludni (részlet)

Posted on 2023. február 5. vasárnap Szerző:

0


Biró Zsombor Aurél: Szalámi, sajt, üdítő

Amikor nagyapám meghalt, nem éreztem semmit, csak szégyent. Magyar ember megméri a szót, ezt mondta nekem mindig, sokszor napokig nem beszélt, csak morgott egyet, ha a jegyzetfüzetéből kiderült, hogy kevesebb bikavér ment el a negyedévben, mint tervezte, és az érzéseit sem úgy fejezte ki, mint mások, néha jól megszorongatta a nyakamat hátulról, így nézett ki nála a szeretet. Néhány nappal a halála előtt jelent meg a novella, amit belőle írtam, azokról a hónapokról, amikor végleg elvesztette önmagát. A végén már be kellett költöznöm hozzá, mert darált kávéval fűszerezte a gulyáslevest, megkóstolta a mangóillatú tusfürdőt vagy éppen a nappali sarkába pisilt, én pedig mindezt megírtam, és azzal nyugtattam a lelkiismeretem, hogy úgyse tud már olvasni. Komoly, sokrétű szöveg, amely a kegyetlenség és az együttérzés terrénumait igyekszik feltérképezni, ezt írta nagyapám megaláztatásáról az irodalmi folyóirat szerkesztője, tizenötezer forintot kaptam a publikációért, és abból a pénzből egy hétig írónak képzeltem magam. Kenyeret vettem, szalámit, sajtot, üdítőt, olyan dolgokat, amikre a fizetésüket elköltik az emberek.

Na és találtál valami melót?, kérdezte apám, amikor két héttel a temetés után beültem mellé az autóba. Aha, most nemrég, feleltem. Sóhajtott egyet, aztán beindította a motort, még arra sem véve a fáradságot, hogy visszakérdezzen. A pohártartóban ott gőzölgött a kávéja, korán indultunk Egerbe lederíteni a muskotályt, előző nap hiába mondtam neki, hogy nem kell jönnie, elintézem egyedül, nem akart rám bízni egy ilyen fontos feladatot. Pedig tényleg szívesen megcsináltam volna, már kiskoromban is azt szerettem a legjobban az egri nyaralásokban, amikor nagyapámmal lekéneztük a tölgyfa hordókat vagy szüret után a csömöszölővel nyomkodtuk a szőlőlé tetején sűrűsödő törkölykalapot. Szótlanul haladtunk a sztrádán, csak a rádió beszélt, okoskodtak valami idióták Messiről meg a Barçáról, de nem kapcsoltuk ki, kellett közénk valami zaj. Amióta apám elkezdte olvasni a novelláimat, nehezen találtuk a közös hangot, hiába mondtam neki, hogy a papíron minden szavam hazugság, meg hogy az irodalomban muszáj őszintének lenni, ő csak fintorgott, leszarom az irodalmadat, velem legyél már egyszer őszinte!

A földút két oldalán hosszú sorokban álltak a szőlőtőkék. Nagyapám a dűlőbe vájatta húsz évvel ezelőtt a pincét. Apám próbálta meggyőzni, hogy a felszínre építkezzünk, de az öreg hallani sem akart az új-zélandi technikai újításokról, ő a hagyományos megoldásokra esküdött, a bor, az a föld alatt érik, mondta, én sem szólok bele, hogyan dobjad a gólt. A traktor mellett parkoltunk az udvaron. Apám kiszállt, és átnézett rám az autó felett, van egy régi haverom, mondta, csinál most valami sportújságot, oda betolhatlak, ha akarod. Nem feleltem. Kinyitottam a pinceajtót, elindultam lefelé a lépcsőn. Hideg volt odalent, elnyelték a nyirkos falak a napfényt, felkattintottam a villanyt, és mintha egy kriptába érkeztem volna, olyan érzésem támadt, ahogy sorban gyulladtak ki előttem a hajólámpák. Az első járatban hatalmas fémtartályok csillogtak, a távolban alig lehetett látni a penésszel benőtt palackkupacokat, a hordókat.

Nagyapám sehol nem érezte otthon magát, csak idelent. Még az ünnepeket is utálta, karácsony harmadnapján már szidta az istent, ha nem engedtük el a pincébe, és soha nem volt elég jó neki semmi, ezerszer láttam, ahogy beledugja a lopó végét a hordóba, a szájába spricceli a bort, aztán csak ingatja a fejét. Néhány nappal a halála előtt kaptam meg a visszautasító levelet a szépirodalmi kiadótól, nagyszerű, hogy ilyen sokféle hangot meg tudsz szólaltatni, de a mindenki mástól különböző hang megtalálása lenne a legfontosabb, ezt írta a kéziratomról a főszerkesztő. Egyszer olvastam csak végig, aztán percekig bámultam a telefonom kijelzőjét. Apám felhívott aznap este, hosszan magyaráztam neki, mit főztem az öregnek, na mi van?, szólt közbe hirtelen, olyan bágyadt a hangod. Hazudtam valamit. Nagyapámnak viszont felolvastam a levelet, nyakig be volt takarva, úgy hallgatta végig, a kezemet gyűrögette közben. Ügyes vagy, kisfiam, bólintott a végén, az utolsó napokban már csak ezt hajtogatta. Ügyes, ügyes, ügyes.

A muskotály érési ideje három hónap, annak idején így tanította nekem, tizenkét hét, ami alatt ötkannányi söprő rakódik le a bor aljára, nyolcvan liter üledék. Apám felmászott a létrára, leemelte a fémtartály tetejét. Az ujjával megkavarta az aranysárga folyadékot. Én bedugtam a kábelt a konnektorba, a szivattyúcső egyik végét odadrótoztam a derítőkádhoz, a másikat meg feladtam neki a létrára, vagy felvehetlek ide is, szólalt meg, amikor összeért a kezünk, kelleni fog most ide valaki. Bekapcsoltam a motort, a zúgás elnyomta a hangom, állítólag nagyapám soha nem mondta neki, hogy szereti, ez jutott akkor eszembe. Nekidőltem a derítőkádnak, néztem a szivattyúból csorgó muskotályt. Szemcsés volt még a bor, apró darabkák úszkáltak benne.

Biró Benedek, borász, az öreg így mutatkozott be mindig, erős volt a kézfogása, de nem akart megalázni senkit. Megvártuk apámmal, amíg kiürül a tartály. Visszaszámolt, egynél megdöntöttük, óvatosan engedtük a földre. Nem volt már benne semmi, csak a borkő csillogott az oldalán, a fenekéről csorgott ki a sűrű, sárgás üledék. Néztük egy darabig a takonyszerű folyadékot, apám a hátam mögött zihált, pont úgy kapkodta a levegőt, mint nagyapa, nagyokat ugrott hozzá a válla. Aztán a kezembe nyomott egy rongyot, mire vársz? Letérdeltem, bemásztam a hengerbe, felszívta a nadrágom a nedvességet. Elkezdtem kitörölni a belsejét, és miközben nyikorgott a fém a rongy alatt, az öregre gondoltam, ahogy hetvenhat évesen is itt térdel a söprőben, a munka az, amit a kezeddel csinálsz, ezt mondta nekem mindig, és büszkeség volt olyankor az arcán, azt hiszem, úgy érezte, valami fontosat tanít az unokájának. Hátha legalább belőle borász lesz.

Benyomtam a szivattyút, köpte vissza a cső a muskotályt a derítőkádból a megtisztított tartályba. Apám a fémnek döntötte a fejét, csukott szemmel hallgatta a zúgást. Nyeltem egy nagyot a dohos levegőből, aztán elindultam kezet mosni nagyapám irodájába. Üres kannák, műanyag edények hevertek a földön az ajtó mögött, az íróasztalon kupacban álltak a lefóliázott papírok, a sarokban a jugoszláv szivattyú, aminek tízéves koromban leégettem a motorját. Soha nem dobott ki semmit az öreg. Szappant nem láttam sehol, a pólómba töröltem a kezem. Találomra nyitottam ki a felső fiókot az asztalon, ott volt benne a fantasyregényem kézirata, amit tizenkét évesen írtam, meg egy doboz, benne fekete bőrtárca, a fekete bőrtárcában nagy köteg húszezres. Hátranéztem a vállam felett, bámultam a pénzt. Arra gondoltam, vajon kétszáznyolcvanezer forintból hány hétig képzelhetném magam írónak.

Apám az udvaron várt. Rendeltem pizzát, biccentett felém, nincs nálad egy cigi? Csendben üldögéltünk a napon, úgy nyelte a füstöt, mint valami kiskamasz, látszott, hogy sportember. Az ereszen nyomta el a csikket, én csak aggódom érted, hogy mi lesz így veled, mondta, most már talán el kéne kezdeni valamit. Nem tudtam, mit feleljek. Szürkének tűnt az arcán a borosta, pedig a temetésen még barna volt neki, ha nem hagytad volna abba a pólót, folytatta, és közben már a szőlőt nézte, akkor most kint játszanál Kaliforniában valami egyetemi csapatnál. Zúgás hallatszott az út felől, felverte a port a robogó. A futár lefékezett a kapunál. Apám benyúlt a zsebébe, és elővette a tárcáját, de én megráztam a fejem, meghívlak, intettem neki, megjött az első fizu. Odamentem fizetni, jó hangosan mondtam, mennyi borravalót adok. Tömtem magamba a szeleteket, nem mertem felnézni, csak hallottam, hogy lassan mozog az állkapcsa. Az arcomat vizsgálta, de nem kérdezett semmit.

Este indultunk vissza Budapestre, sötét volt már, mire rákanyarodtunk a sztrádára. Száznegyvennel száguldottunk az M3-ason, most nem beszélt a rádió, csak apám fütyült halkan. Lazán fogta a kormányt, fél kézzel. Üres volt a város, félálomban néztem, ahogy az autó fényszórója keresztülvág az utcalámpák sárga csíkjain. Elvitt egészen a kollégiumig. A kapu előtt felhúzódott a padkára, és leállította a motort, halvány mosoly ült az arcán, úgy vet-te elő a kesztyűtartóból nagyapám karóráját.

Péczely Dóra szerkesztő (Fotó: konyvesblog.hu)

Beletartotta a fénybe a régi, fémszíjas Seikót, legalább negyven éve járt benne körbe-körbe a három mutató, de egyetlen karcolás volt csak az üveglapon. Büszke vagyok rád, mondta, és segített rácsatolni a csuklómra. Jó szorosra húzta, hogy ne lötyögjön.

Tízig aludni – 25 kortárs és kortalan novella.
Szerkesztette: Péczely Dóra

Tilos az Á Könyvek
Illusztrálta: Jásdi Juli
Pagony Kiadó, Budapest, 2022
328 oldal, a könyvön szereplő ár 4990 Ft