Békében élni: alapjog | Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború

Fazekas Erzsébet |

De hát mindenki megérdemli, hogy békében éljen! És mégis:

„Február 24-ének reggelén nagy zajra ébredtem, olyan volt, mint egy robbanás. Azonnal kiugrottam az ágyból, és a szüleim hálószobájába rohantam. Ők is fenn voltak. Azt ismételgették: ’Minden rendben lesz szívecském’.
Aztán végignéztem, ahogy anyukám mindenfélét bedobál egy bőröndbe, míg apukám elviharzott a legközelebbi benzinkútra. Megcsörrent a telefon. A bátyám volt, azt kérdezte, hova megyünk. Úgy döntöttünk, nagymamámék házába. Mielőtt még elhagytuk volna a lakást, gyorsan magamhoz ragadtam a plüssmackóm – a családi kabalánkat. Az utcán csak kiabálást hallottam és síró embereket láttam. Aztán a családomra néztem, és azonnal jobban éreztem magam. (…)
Végre megérkeztünk a nagymamám házához!… A férfiak lementek a pincébe és nekiálltak rendbe hozni. Anyu és a nagynéném pedig boltba mentek ennivalóért. Azt hittem, a dolgok elcsendesedtek, de aztán megcsörrent a telefon: nagybátyámat hívták, aki határőr. Besorozták. A nagynéném zokogott. A bátyám pedig, aki nemrég teljesítette a katonai szolgálatát, félrehívta nagybátyámat, hogy ő is megy vele. Nagybátyám azt felelte, maradnia kell, hogy a családját megvédje. A bátyám arcán könnyek gördültek le. Ez az erős, robusztus férfi úgy sírt, mint egy kisgyerek. Én is sírni kezdtem. Nagybátyám odalépett hozzám, megölelt, és azt ígérte, vissza fog térni. Bezárta maga mögött az ajtót, és a szoba hirtelen nagyon üressé vált.” (…)
Reggel, amikor megébredtem, arra gondoltam, ez csak egy rossz álom volt. De amint meghallottam a bátyám kiabálását, hogy megint robbantanak, azonnal kijózanodtam. És ez ment napról napra. Életem legborzalmasabb napjáig. (…)
Az egész családom és a plüssmackóm a pincében bujkál. Láttam, ahogy az apukám és bátyám kimegy, és reméltem, ez azt jelenti, hamarosan visszamehetünk a házba, ahol folytathatom kedvenc Harry Potter-könyvem olvasását. Aztán lövést hallottam, s egy férfihangot. Azt parancsolta, adják meg magukat. Egy percük van. Bátyámék visszarohantak és azt mondták, nyissuk ki a szánkat, hajtsuk le fejünket. E pillanatban robbanásokat hallottunk. Apukám iskoláját robbantották fel, ahova gyerekkorában járt. Az iskola túlélte a második világháborút, de 2022. február 26-át nem. (…) Amikor végre kimehettem, azt hittem, a pokolban vagyok: körülöttünk minden vörös, hamulepte volt. Az iskola lángokban állt… Egyébként egyik nap se különbözött a másiktól: rossz hírek és robbanások, mindig. De nem adtam fel a reményt, mert velem volt a mackóm…
Aztán egy nap bátyám és apukám úgy határozott, elhagyjuk Harkivot. Elindultunk, de a bajok ezzel még nem szűntek meg. Az egyik robbanástól betört bátyám kocsijának szélvédője – esőben és hóban hajtottunk… Nagybátyám barátjának a városon kívüli házához. Több mint 20 ember zsúfolódott össze a picike házban. Az este csendes volt: napok óta először átaludtam az éjszakát. Másnap reggel egészen Dnyipróig mentünk. (…) Nagyon szeretnék hazamenni a barátaimhoz – de mindennél jobban szeretném megölelni a nagybátyámat! Egy ukrán gyerek vagyok, a nevem Alena. 12 éves. Az egyetlen vágyam, hogy béke legyen, és hogy otthon lehessek.”

Ez a kiemelt szöveg Jeva Szkaliecka könyvéből való, csak nem a szerzőtől. Alena, az osztálytárs foglalta itt össze, miként érte családját a háború. Jeva érdeme az, hogy felajánlotta pár gyereknek, hogy beszámolójukat könyvébe illeszti. Néhányan (szerencsére!) éltek a lehetőséggel, és így a függelékbe jutottak. Holott kiérdemelték volna a főszerepet. Mert az ő 12 éves tudatukon átszűrt őszinte szavak hitelesen jelenítik meg a drámai eseményeket, a háború rémségét. Alena beszámolója Jeva egész naplójánál átélhetőbben mutatja be az ukránokkal történt tragédiát…

A könyv a nagymama kérdését ismételve indul: „Putyin valóban háborúba kezd Ukrajnával? Igen, úgy tűnik, megteszi… Úgy nőttem fel, hogy hallottam a háborúról, de sosem volt még részem benne. Rettegtem.” Majd szemrehányással folytatódik: „Senki nem mondta, mit kéne tennünk, ha háború tör ki.” Ezután szólal meg személyesen a szerző, Jeva: „Éreztem, a félelem szinte agyonnyom. Rájöttem, pánikrohamom van.”

„A világ megváltozott számomra: minden új színekben játszik. A kék ég, a ragyogó nap, a friss levegő mind olyan szép. Most már tudom, mindannyiunknak ünnepelnie kéne ezt” – hangzik felismerése. Mondatainak nagy része mintha a felnőttek szavait ismételné: „Mi lesz a cuccainkkal?” „Itt kell hagynunk mindent. Az életünk fontosabb.”

A háború harmadik napja már biztonságosabb helyen találja őket. Jeva mintha fellélegezne? „Állítólag egy háború első két napja a legnehezebb.” Vendéglátójuk jár vásárolni, panaszkodva tér vissza: „az élelmiszerárak felszaladtak… van, ami nem kapható. Érkezett a boltba friss kenyér, de nem volt elég mindenkinek. És mindenki vodkát vesz.” (Ezt követően vajon már a saját következtetéseit olvashatjuk?) „Minden nappal egyre jobban értem, az élet a háború alatt is megy tovább.” „Abba a reménybe kapaszkodunk, hogy előbb vagy utóbb vége lesz. A repteret is bombázták… hány évbe telik majd, hogy újraépítsék.”

Még mindig csak a 3. nap órái telnek, de már az ország újjá építése járna a fejében? „Két váratlan robbanás… A félelem bekebelez.” Eltöprengek: vajon tényleg így beszél egy 12 éves kislány, még ha koránál érettebb is? „Reménykedünk és imádkozunk – most csak ennyit tehetünk” – folytatja, majd hozzáteszi: „Békét akarunk. Többé nem emlékszünk régi álmainkra, és semmi másra, amit azelőtt fontosnak tartottunk. Nem emlékszünk a vitákra, problémákra. A múltbeli aggály (nem gyerekhez illő ez a megfogalmazás sem) …egyszerűen nem számít többé. Amikor háború van, az egyetlen célod, hogy életben maradj… Minden, ami a múltban nehéznek vagy rossznak tűnt, jelentéktelenné válik. Szeretteid életét félted és minden napod félbeszakítja a hang: BUMM!” Nem hangzik hitelesen egy kiskamasztól az ilyen filozofikus elmélkedés. Talán megint a nagymama gondolatai kerültek a lejegyzett szövegbe. Amúgy pedig meglepő gyorsan adaptálódnak a háborúhoz, és jönnek az újabb nagyon különös mondatok: „próbálod a szívedbe markoló rettegést elrejteni” // „életed minden percéhez, másodpercéhez ragaszkodni kezdesz” // „a hírekben azt mondják, teljes körű háború van. A kifejezés: teljes körű, rémisztő, félelmet töltenek a szívünkbe. A lelkem ordít.” (Ezt olvasva, az enyém is…)

Muszáj itt megállni egy technikai megjegyzés végett. Az angol The Guardian ezt írja: „Jeva közvetlen, dísztelen prózában ír – élvezte az angol nyelvtanulást az iskolában, nyelvének kiegyensúlyozottsága és pontossága pedig rendkívüli, tekintve korát és azt, hogy ezt a feljegyzést olyan szavakkal építette meg, amilyenekkel csak az osztályteremben vagy a televízióban találkozott.” Ez azt sejteti, hogy a mű ukránról angolra fordítója, Cindy Joseph-Pearson megőrizte Jeva stílusát. Azonban a közvetlenség és a dísztelen próza nem érzékelhető a magyarítást végző költő, Kustos Júlia munkájából. Vagyis neki kell tulajdonítanunk a magyar változat meglepő mondatait?

Költői képet olvasunk február 27-éről: „Nem akarom, hogy a nap alábukjon a horizonton, de sajnos ezt nem én döntöm el. Az esték megtelnek félelemmel és a félelem elnyel.” Másnapra a költőiség helyén a düh marad: „Mi a francért bombáznak olyanokat, akik a gyógyszerükért mennek az utcára?” – kérdi, tán ismét a Mami. De közös lehet a hatodik nap mantrája: „a békés napok hangjait akarom hallani – a madarak énekét, az esőt. Vissza akarom kapni a régi életem.”… „Az otthonom megtámadása ugyanolyan, mintha engem támadnának.”

Bombákat szóró drón tűnik fel a ház fölött. „Életemben először azon gondolkodom, mennyire szeretnék élni.” „A szívem minden egyes bombarobbanáskor megáll. Soha nem voltam még ily közel a halálhoz. A drónhoz imádkozom: repüljön arrébb, bombái ne a házat találják el.”

Alig egy hete tart a háború. Jeva és Mami eldöntik, elhagyják Harkivot. Miért kettesben élnek, hol vannak a szülők, mit csinál az anya Törökországban? – ezekre a kérdésekre később sem kapunk választ. Ukrajna nyugat(abb)i területére készülnek. Hallják, a vonatokból kiszedik az üléseket, hogy több menekülő férjen fel. A 30-40 órás álldogálás híre megriasztja őket, de a talált taxi is csak két nap múlva ejtené útba a pályaudvart. Várnak hát. Jeva hangulata egyre nyomottabb, gondolatai csaponganak: „félek, halálra vagyunk ítélve… többé nem fogok tudni mosolyogni…” Majd gyors váltással eszébe jut terve: „folytatom az angyal megfestését. Nem veszítem el a reményt.” Imádkozik, hogy Lvivbe, majd nyugatra menjenek. Egy ismerős küld két segítőt, velük indulnak Dnyipróba. Esik, de ott épek az épületek, csend van. Elér hozzá Kirilo nevű osztálytársa üzenete: „holnap Lengyelországba utazom, és lengyel leszek.” Tömegek keltek útra: „Az évszázad leggyorsabb kivándorlása: több mint egy millió menekült hagyja el Ukrajnát.” (The Daily Telegraph, március 3.)

Megtudják, Mami barátnőjének 48 éves férje meghalt. Jeva megemlékezése így szól: „A forráshoz ment, s akkor: BUMM egy kazettás bomba. A repeszek egész testét szétkaszabolták. Az egyik lábát levitte. Jó ember, gondoskodó apa. Pár napja beszéltünk vele és ma halott. Borzalom. Döbbenet.” A két jajszó és a bomba hangja nélkül is pontosan érezzük a drámát.

Indulnak Nyugat-Ukrajnába. A taxis nem kér viteldíjat. A nagy tömeg ellenére, feljutnak a vonatra. „Az út hosszú volt, de jó is.” A kalauz kérésére Jeva a felső ágyra telepszik, ahol, mint írja, fél napon át boldogan nevetgélt a frissen szerzett barátnővel. Uzsgorod regisztrációs irodáján már azon töprengenek, a cél Anglia vagy más európai ország legyen? Önkéntesek egy iskolába kísérik őket. Brit tévés videózza Jevát, azt hiszi, németül szóltak hozzá. De akár szavak nélkül is menne a párbeszéd, hiszen Flavian megérti Mami orosz mondatát: „a kislány könyvet ír!” – Jeva felolvasást tart a 9. napja írt szövegből. Majd megpróbálja rávenni a riportert, vigye ki őket a tornateremből. Túl sokan zsúfolódtak össze a földre tett matracokon. (Előre szaladok: a Channel4 stábja végül kijuttatja őket az országból.)

„Több mint 1,5 millió ember menekül az ukrajnai háború elől” – a Kyiv Post arról is tudósít (március 7.), hogy szinte lehetetlen új útlevelet kapni. Ám Jeváék a következő napon már Magyarországon vannak. Maminak nincs útlevele, Jevának meg szülői engedélye az ország elhagyására. „A normális szabályok nem érvényesek háború idején” – intézkedik a tisztviselő, Jeva pedig így összegez: „Átengedtek, hála az imáknak és az Istenbe vetett megrendíthetetlen hitünknek.” Az olvasó sejti, leginkább az akcióba lendült sokaság, meg a brit forgatócsoport jelenléte segíthetett. A stáb Záhonyban várta őket. A regisztrációs ponton Mami három hónapos vízumot kap. Jeva mégis csupa kritika: „Magyarországon se angolul, se oroszul nem beszél senki. Talán néhány rendőr s önkéntes.” „Először a vonatablakból úgy láttam, a város elég átlagos és egyszerű.” Budapestre értett kritikáját később módosítja: „Minden olyan európai!” Kifogásai azért mégis csak maradtak: „A mentők, tűzoltók, rendőrök is nagyon hangosan szirénáznak. Kicsit halkabbra vehetnétek!”

Két napra rá (március 11., a háború 16. napján) majd nem kell többet hallgatniuk a budapesti zajt: Dublinba repülnek. Az első naptól azzal nyúzta a tévéseket, juttassák ki őket Angliába. Ahhoz ott élő rokonokra lett volna szükség, ha nincs ilyen, marad Francia- vagy Írország. Az utóbbi lett a nyerő. A két riporter (Delara, Tom) intézkedett. Még a beszálláskor is kellett az idegen segítség. Az utaskísérőtől kapott maszkban ülhettek helyükre. Dublinban újra gond lett Mami papírjaival, de itt is átléptek a formaságokon – 90 napos vízumot kapott. A háború kezdete után 17 nappal tehát a nagymamát és unokáját egy ír család várja. Jeva kezében ott a ’könyv’ (Independent.ie) – vagyis az alig három hete vezetett napló. Aminek gyors közreadása a Bloomsbury, nálunk meg az Európa Kiadó érdeme.
*
Indul az új élet külföldön. Készülnek a fotók (a nagymama felvételei – némelyiken látni valamit, a többség rossz minőségű, semmitmondó – az illusztrálás elvesztegetett esély maradt). A képaláírásokon Jeva magát sorolja előre: „Én, Cathrine, a szállásadó és Mami”. A 18. napra jegyezte: „ír riporterek készítettek velem interjút. Ez lesz az első alkalom, hogy tévében látom magam, de nem igazán hoz lázba… Mélyen belül csak az otthonomra gondolok. És mélyen belül szenvedek.”

Még csak három hét telt el azóta, hogy legutóbb (Ukrajnában minden bizonnyal utoljára) tanórán ült, most a szállásadó tanár házaspár elviszi őt iskolájukba. „Egy könyvet próbáltam olvasgatni angolul a könyvtárban, de meggyűlt a bajom vele, nem értettem túl sok mindent, s egy fordítóalkalmazást kellett használnom hozzá. Muszáj az angolomon dolgozni!” – Szent Patrik napján (március 17.) összeakadtak egy ukrán családdal, de a naplóban nem említi, hogy a rövid beszélgetést követi-e újabb, kapcsolatban maradnak-e. Jeva a környékkel ismerkedik: „kocsiba ültünk és elgurultunk egy nagy parkhoz.” Immár a szerkesztőtől kérdezem: miért nem igazította helyre a fordító modoros szavait? Itt is: „Az ég a kék különféle árnyalataiban játszott, fehér felhők feküdtek rajta.” Akárcsak a kirándulásról szóló beszámolóban. A malahide-i kastély tornyát így idézi fel: „úgy festett, mintha igazán régi lenne, szinte középkori… Bár a 12. században épült, még mindig lélegzetelállítóan néz ki.”

Vajon miért titkolódzik Jeva a barátai előtt? Nem árulja el, hol van. „Nagyon-nagyon messze.” „Visszajössz valaha?” „Jól érzem magam itt” – pötyögi a válasz-sms-t. Március 23-án ezt jegyzi fel: „Már 1 hónapja tart… Mégis hány életet vett el eddig ez a háború? Minél kevesebb ember tudja, mit jelent a háború, annál jobb – a világ egy boldogabb hely lenne.”

A brit riporterek lassan lazítanak a mindennapos figyelmen, mert „eljött az idő, hogy más történetek után nézzenek” – jegyzi fel a 33. napon, s megköszöni, hogy jó irodalmi ügynököt találtak neki. (Így máris könnyebben érthetőek a megjelenés körülményei.) Ismét kirándulni viszi őket az ír család (úti cél Howth): „a tenger lélegzetelállító látványa terült el előttünk”. Első iskolai napjáról (április 1., a háború kitörése után 37 nappal) ezt írja: „Nagy volt a forgalom… a kis kocsik mindegyike úton a saját dolga után – mint egy méhkas.” Vagyis sem az osztálytársakkal való barátkozásról, sem a tananyag elsajátításáról nem esik szó. Arról meg végképp nem, hogy mivel tölti napjait nagymamája, aki két hónap elteltével elkezd a ’múlttal’ foglalkozni: „listát ír a kimenekítendő dolgokról.” A lakásban megmaradt holmi ügyében Trofim jár el. Minden ép tárgyat, még a kétméteres csillárt is elvitte egy barátjukhoz. Jevának csak rózsaszín plüsscicája, Csupapelja hiányzik. Miközben Ukrajnában biztonságosnak vélt új helyszínre kerültek tárgyaik, házbérlésre kapnak lehetőséget Dublinban (május 1., a háború 67. napján). Öt perc sétára az iskolától. Továbbra sem olvashatunk a segítő közösségről, a mindennapokról. Helyette megkapjuk a Harkiv melletti (Vovcsanszk), gyönyörű nagy ház emlékét. A dácsa és a sok gyümölcsfa képével zárul az a napló, amit pedig úgy kezdtem lapozni, hogy most majd megismerhetem a véres, pusztító háború rémségei elől menekülő kislány és nagymamája megindító történetét.

„Ezzel lezárul a naplóm egy része. Nem tudom, hány napig, hónapig, vagy esetleg évekig fog tartani a háború. Hány életet követel, hány szívet tör ripityára, mi lesz az ára… A háború kezdete óta megtanultam, hogy igazán megbecsüljem az életem. Előbb vagy utóbb mindenki megtanulja ezt a leckét.” … „Talán pár év múlva újra látom az osztálytársaimat, rokonaimat. Most mindenesetre új életet kezdek. A legfontosabb, amit mondani szeretnék, hogy úgy hiszem, csak az Istenbe vetett erős hit hozhatja el a csodát” – fejezi be jegyzeteinek ismertetését Jeva, és még szükségesnek tartja ezt hozzátenni: „Ezzel a mondattal szeretnék zárni: mi csak gyerekek vagyunk és megérdemeljük, hogy békés és boldog életet éljünk!”

Végül átadja a szót (terepet) osztálytársainak. És ha nem lenne ott ez az Utószó (225. oldal), hatalmas hiányérzet maradt volna bennem. Így viszont Jeva helyett a barátok történetei végre hitelesen bemutatják az ukrajnai helyzetet (229.). Olha: „reggel összeszedtük a cuccainkat s elhagytuk a várost. Másnap bombatalálat érte a tömbházunkat.” Kosztyáék egy iskola nagy tornatermében húzódnak meg. „Úgy éltünk, mint egy nagy család, noha a háború előtt még csak nem is ismertük egymást. Az emberek elkezdték egymást támogatni. Haza akarok menni Harkivba, vissza az iskolába, látni akarom a tanáraimat! De mindennél jobban szeretnék szüleim arcán újra őszinte mosolyt látni.”

Az összes gyerek beszámolója közül Alena történetét találtam a leginkább megindítónak. Szavainak egy részét lezárásképpen megismétlem: „Egy ukrán gyerek vagyok, 12 éves. Az egyetlen vágyam, hogy béke legyen, és hogy otthon lehessek.”
– – – –
A könyvben szereplők nevét személyes biztonságuk érdekében és hozzátartozóik védelmében az angol kiadó megváltoztatta.

Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború.
Egy ukrán kislány naplója
Fordította: Kustos Júlia
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022
224 oldal, a könyvre nyomtatott ár 3499 Ft,
online ár a kiadónál 1750 Ft
ISBN 978 963 504 7116

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Fontos, megrázó, végső soron mégis reményt keltő kordokumentum a jelenleg is zajló orosz–ukrán háborúról, egy ukrán kislány naplóbejegyzéseiből. Jeva Szkaliecka története a tizenkettedik születésnapján kezdődik Harkivban, a városban, ahol kiskora óta a nagymamájával él.
Tíz nappal később a boldog, kiegyensúlyozott élet, amit addig ismert, bowlingozásokkal, festéssel és különórákkal, darabjaira hullik. 2022. február 24-én városát váratlanul támadás éri, amikor Oroszország megindítja invázióját Ukrajna ellen. Jeva a pincében kezdi írni naplóját: részletesen beszámol a bombatámadásokról, amelyeket a föld alatti bujkálás során éltek át, és kétségbeesett útjukról nyugatra, a körülöttük dúló konfliktus elől.
Jeva vissza akarja kapni a korábbi életét, madárcsicsergést, esőt szeretne hallani a bombázás helyett, de a lakásukat szétbombázzák, osztálytársaival csak rövid üzeneteket tud váltani, az új ismeretségek, barátságok pedig csak addig tarthatnak, amíg tovább nem menekülnek. A folyamatos veszteségek, a végtelen vonatozások és egy túlzsúfolt nyugat-ukrajnai menekültközpontban töltött idő után Jeva és szeretett nagymamája végül Dublinban talál menedéket.
Ott bátran kezd új életet, remélve, hogy egyszer hazatérhet.