»Mens sana in corpore sano« | Bátonyiné Nádori Viola: A szelíd harcos

Pál Attila |

Gyerekként imádtam a tornaórákat. Szerettem az irodalmat, a történelmet, földrajzot is, olykor még a matek és a fizika is el tudott bűvölni, sőt élveztem a nyelvtanórákat is. Mégis fellélegeztem, amikor láttam, hogy a következő órát a tornateremben vagy az udvaron töltjük. Nem voltam örökmozgó, olykor egész délutánokat el tudtam tölteni egy könyvvel vagy a gombfocival. Ám ha labda került elém, a végtelenségig, de legalábbis koromsötétedésig fociztam a barátaimmal. Tulajdonképpen nem is tudtam róla, de hiányzott a mozgás, az élettel teli játék, a versengés. Még az sem esett rosszul, ha előtte gimnasztikával töltöttünk legalább húsz percet.

A mozgás, a testnevelés, testedzés sokáig sokadrangú kérdés volt az iskolákban. Még a múlt század középső harmadában is csupán heti két órát szántak rá, hogy a több mint fél napon át a padokban görnyedő gyerekek mozoghassanak egy kicsit. Persze akkor sem kedvükre. Nemzedékek sora utálta meg egy életre a bordásfalat, a svédszekrényt és/vagy a kötelet, különösen azok, akik termetük vagy alkatuk miatt nehezen boldogultak a feladatokkal, s el kellett viselniük szerető osztálytársaik gúnyos megjegyzéseit vagy kacagását (Olykor még a tornatanárét is.)

De a tornaóra is lehetett élvezetes mindenki számára! Ha például kifogott egy jó tanárt, aki nem centikben és másodpercekben mérte fel a diákjait, hanem arra törekedett, hogy mindenki kapjon kedvet a mozgáshoz, és ne élje meg kudarcként azt se, ha csak feleakkorát ugrik távolba, mint a legjobbak. A játékban meg találja meg mindenki az örömét.

Ilyen lehetett valaha a fiatal Nádori László. Nem ragadt le a tornaórák és az esetleges iskolai sportfoglalkozások levezénylésénél, hanem egész életét áldozta a sport, a testnevelés, az edzések módszertanának kutatására és oktatására. Megtestesítője volt az „ép testben ép lélek” szólás igazának.

Pedig nem volt könnyű gyermekkora, a család bizonytalan anyagi helyzete megnehezítette számára a tanulást, gyakran kellett munkát vállalnia, hogy diákéletének anyagi alapjait megteremtse. Képességeinek köszönhetően azonban mindig a legjobb tanulók közé tartozott, pedig nem kevés akadályt kellett ezért leküzdenie. És ha gyorsan utánaszámolunk: egész nemzedékének törte derékba legszebb éveit a világháború. Ám a hadseregben is, a hadifogságban is megtalálta a módját, hogy magán és társain segítsen, ahogy csak lehet, miközben derűlátását, vállalkozó kedvét soha nem veszítette el. Ez pedig sok-sok kalandos fordulatot hozott az életébe, s mindig átsegítette a viszontagságokon. A hadifogolytáborban magyar–osztrák labdarúgó-mérkőzéseket is szerveztek. Az egyik ilyen találkozón látta meg őt az angol hadsereg egyik főhadnagya, aki történetesen lengyel volt. Megbeszélték, hogy másnap jön is érte. A dzsip meg is érkezett. Míg a tiszt az őrsön beszélgetett, ő az autó után ment, messze hátra. Itt a sofőr kidobott neki egy csomagot, amelyben angol katonai egyenruha volt. „Gyorsan elrejtőztem, levettem magamról a saját ruhámat, az angol katonaruhát fölhúztam magamra, elég jól passzolt rám. A ruhaméret nem volt érdekes, angol sapka volt a fejemen. Még valami rangjelzésem is volt. Fölszálltam a dzsipre, tisztelgett a hadifogolytábor őre, és elmentünk. Ez volt csütörtökön, pénteken már Antwerpenben futballoztam a lengyel válogatott csapat tagjaként, az igazolványomban az állt, hogy Władysław Ciszewski zászlós.” Anélkül, hogy egy kukkot is beszélt volna Bem apó anyanyelvén. Később persze megtanult, mint ahogy németül és angolul is.

A háború után folytathatta tanulmányait a Testnevelési Főiskolán, bár meg kellett birkóznia a negyvenes évek végének, ötvenesek elejének politikai gyanakvásaival – hiszen ő nyugaton volt hadifogoly! – de lassacskán kisimultak ezek a gyűrődések, még tanfolyamvezetést is bíztak rá. „Abaújszántóra 1948-ban mentem egy hónapra… nagyon sokat szórakoztunk, mulattunk. Én harmonikáztam, minden ház meghívott házibuliba harmonikázni. Egy politikai vezető, aki szintén ott volt, és a pénzt szerezte az egy hónapi kosztra, elmulatta a pénzt, majd meg is szökött. Ott maradtunk egy fillér nélkül, és én végigharmonikáztam azt az egy hónapot: a falusiak a plébánossal együtt adtak egy kis malacot, és a bíró is hozzátett valamit. Szakácsnő is volt, és nem mentek haza, talán 25-en voltunk ezen a tanfolyamon, végig kitartottunk és elvégeztük. Egyedül tanítottam őket mindenféle sport alapismeretre, sportszervezéssel kapcsolatos kérdésekre.”

Hamarosan az OTSB-nél [Országos Testnevelési és Sport Bizottság] kötött ki, és több rangos sporteseményen töltötte be a csapatvezetői tisztet. Ilyenként belelátott a sportolók, csapatok, sportágak életébe, de politika kulisszái mögé is, hiszen a hatalom mindig is fontosnak tartotta a sportsikereket, szeretett fürödni a fényükben. Szeret ma is.

Az 1949-es budapesti Világifjúsági Találkozó versenyein csak a szocialista és a semleges, valamint az úgynevezett haladó afrikai és ázsiai országok vettek részt. „Az igazság az, hogy a szovjetek jók voltak – ismeri el Nádori László –, viszont a javukra bíráskodtak teljesen indokolatlanul úgy, hogy még a szovjeteknek is gusztustalannak tűnt. Például magyar ökölvívóbíró megverette az akkori legjobb magyar nehézsúlyú magyar versenyzőt, lepontozta a szovjet versenyző javára, és a szovjet edző mondta, hogy hát ők ezt nem kérik, ez nekik nem kell.”

Nádori László elkísérte a magyar csapatot az 1956-os melbourne-i olimpiára is. Beszámol a kiutazás kalandos előzményeiről és körülményeiről. Mindenki tudta, hogy a négy évvel korábbi kimagasló teljesítményt nem lehet megismételni. Ráadásul mindenkit nyomasztottak az itthoni események. „Melbourne-be egy apatikus csapat érkezett, teljesen leengedett az egész társaság. Magyarországot nem lehetett fölhívni, a sporthivatalnak egyetlen vonala volt, amit kapcsoltak. Nyilván kint a tábori telefonközpontos megkapta az utasítást, hogy kinek kapcsolhat és hova. A sporthivatalban pedig Sebes Guszti bácsi, miután itthon maradt, és nem ő lett a csapatvezető, semmilyen üzenetet nem fogadott.”

Az olimpia után Nádori megjárta az Egyesült Államokat, ahol őt is marasztalták. Egy rádióműsorban nekiszegezték a kérdést: „Ön látta Amerika nyugati partját, San Franciscót, látta a keleti partját, New Yorkot, döntse el, hol szeretne letelepedni! Mondtam, hogy Magyarországon.” Nem tudták folytatni a beszélgetést…

Nádori László magánemberként humora és muzsikálni tudása révén hamar a társaságok középpontjába került. Örömmel mesélt mindig életének kalandos és olykor mulatságos fordulatairól. Történeteit most – mintha maga tárná elénk – egyik lánya gyűjtötte össze és szerkesztette végig élvezetes, egyben tanulságos könyvvé.

Bátonyiné Nádori Viola: A szelíd harcos
Dr. Nádori László (1923–2011) visszaemlékezései
Prae Kiadó, Budapest, 2022
144 oldal, a könyvre nyomtatott ár 3490 Ft,
online ár a lira.hu-n 2792 Ft
ISBN 978 615 619 9829

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Nádori László szívesen mesélt, anekdotázott fordulatos, sikerekkel és kudarcokkal teli életéről. Hosszú és végig egészséges életét mindig a jó géneknek tulajdonította, de ő is sokat tett érte: a testedzésnek nemcsak tudósa, de gyakorlója is volt. Sokféle tehetség találkozott benne: gyorsan tanult, szorgalmas volt, törekedett a kiválóságra. Kíváncsi volt az őt körülvevőkre, és mindenki felé a legjobb szándékkal, segíteni akarással közeledett. Nem volt olyan szeglete az országnak, ahova ne ment volna el előadni, beszélgetni a testnevelésről, edzésmódszerekről és az olimpiákról.
Mindig másként, máshogy közelítette meg a feladatot, mint ahogy elvárták tőle, folyamatosan szakmai megújulásra, innovációra, az elmélet és gyakorlat egységére törekedett, a legfrissebb kutatások, tapasztalatok, eredmények beépítésére a gyakorlatba. Életpályáján legfontosabbnak a szolgálatot tekintette: az állam, a kutatás, a közoktatás, a tanárképzés, a sport, az olimpia szolgálatát.