T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél (részlet)

~~ Egy ~~

– Ó, te jóságos… – mormolta Linus Baker, és letörölte a verejtéket a homlokáról. – Ez felettébb szokatlan.
Ami még egy visszafogott, szépítő kifejezés volt a részéről. Az imént elragadtatással figyelt, mialatt a Daisy nevű, tizenegy éves kislány fakockákat lebegtetett magasan a feje felett. A kockák koncentrikus körökben, lassan forogtak a középpont körül. Daisy a homlokát ráncolva összpontosított, még a nyelve hegyét is kidugta nagy igyekezetében. Jó egy percig tartott ez, aztán a kockák lassan a padlóra ereszkedtek. A lány bámulatos szintű, különleges képességről tett tanúbizonyságot.

– Értem – mondta Linus, és dühödt lendülettel írt a jegyzettömbjére. A nevelő irodájában ültek, egy régi bútorokkal berendezett, takaros helyiségben, amelynek padlóját a kormányzat által biztosított, barna egyenszőnyeg borította. A falakon különböző pózokba merevedett lemurokat ábrázoló, borzalmas festmények sorakoztak. A nevelő büszkén mutogatta ezeket. Közölte Linusszal, hogy a festés a szenvedélye, és ha nem ennek a különleges árvaháznak a nevelője lenne, akkor egy cirkusszal utazgatna lemuridomárként, vagy talán nyitna egy galériát, hogy megmutassa a művészetét a nagyvilágnak. Linus szilárdan hitte, hogy a nagyvilág sokkal jobban jár így, hogy a festmények ebben a helyiségben maradnak, de ezt a gondolatát megtartotta magának. Nem azért jött ide, hogy amatőr művészek műveit bírálja. – És Daisy milyen gyakran… ööö, tudja? Lebegtet tárgyakat?

Az árvaház nevelője, egy bodros hajú, zömök asszony, tett egy lépést előre.

– Ó, nem gyakran – felelte kissé hadarva, közben a kezét tördelte, és ide-oda villantotta a szemét. – Talán egyszer-kétszer… évente?

Linus köhécselt néhányat.

– Havonta – módosította az asszony a kijelentését. – Ó, de buta vagyok! Fogalmam sincs, miért mondtam azt, hogy évente. Nyelvbotlás volt. Igen, havonta egyszer-kétszer. Tudja, hogy megy ez. Minél idősebbek a gyerekek, annál többször… csinálnak dolgokat.

– Ez igaz? – kérdezte Linus a kislánytól.

– Ó, igen! – felelte Daisy. – Havonta egyszer-kétszer, és nem többször. – Káprázatos mosollyal nézett a felnőttekre, és Linusban feltámadt a gyanú, hogy a megérkezése előtt betanították a lánynak a válaszokat. Nem ez lett volna az első ilyen eset, és bizonyosan nem is az utolsó.

– Hogyne – dörmögte végül Linus, és megint lekörmölt valamit, az asszony és a kislány pedig vártak. Érezte magán a tekintetüket, de a leírandó szavakra koncentrált. A pontosság figyelmet követelt. És sok mindent lehetett mondani rá, de azt nem, hogy nem alapos, és az ebben a bizonyos árvaházban tett látogatása értékes adatokat termett, finoman szólva. Le kellett körmölnie minden részletet, amit csak tudott, hogy összeállítsa a végső jelentését, amint visszatér a központba.

A nevelő ezalatt Daisy körül szorgoskodott: hátrahúzta és elrendezte rakoncátlan, fekete haját, és rögzítette néhány, lepkés műanyag csattal. A kislány eközben letörten bámulta a fakockákat, mintha azt kívánta volna, hogy bárcsak megint levitálnának, és sűrű, vastag szemöldöke meg-megrándult.

– Tudod uralni ezt a képességedet? – kérdezte Linus.
Mielőtt Daisy kinyitotta volna a száját, a nevelő gyorsan kijelentette:
– Hát persze hogy tudja. Sosem engedjük meg neki, hogy…
Linus feltartotta a kezét, és közbeszólt:
– Nagyra értékelném, asszonyom, ha magától Daisytől hallhatnám. Mialatt nem kételkedem abban, hogy ön szem előtt tartja gondozottja érdekeit, rendszerint úgy találom, hogy az olyan gyermekek, mint Daisy, hajlamosak… őszintébbnek lenni.

A nevelő olyan képet vágott, mintha ismét beszélni akarna, mígnem Linus felvonta a jobb szemöldökét, erre az asszony bólintott egyet, és elhátrált a kislánytól.

Linus lefirkantotta az utolsó jegyzetét, rátette a kupakot a tollára, amit a jegyzettömbbel együtt belecsúsztatott az aktatáskájába. Aztán felállt a székről, és leguggolt Daisy elé. A térde hangos ropogással fejezte ki nemtetszését.

A kislány a szemét tágra nyitva nézett, és idegesen rágcsálta az alsó ajkát.
– Daisy, tudod uralni ezt a képességedet? – kérdezte gyengéden Linus.
– Azt hiszem… – felelte Daisy, bizonytalanul bólogatva. – Nem ártottam senkinek, mióta ide hoztak. – Egy pillanatra legörbítette a száját, és hozzátette: – Amíg nem lett az a baj Marcusszal. Nem szeretek ártani másoknak.
Linus ezt majdnem el is hitte.
– Senki sem mondta, hogy szeretsz ártani – felelte megfontoltan. – De nem mindig tudjuk irányítani a képességeinket. És ez nem feltétlenül azok hibája, akik rendelkeznek a szóban forgó képességekkel.

A kislány nem úgy nézett ki, mint aki ettől jobban érzi magát.
– Hát akkor kinek a hibája? – kérdezte halkan.
Linus pislogott egyet, és magyarázni kezdett:
– Nos, ha minden igaz, egy sor tényezőtől függ ez a dolog. A modern kori kutatások eredményei azt sugallják, hogy a szélsőséges érzelmi állapotok előidézhetnek olyan eseteket, mint a tiéd. A szomorúság. A harag. Még az öröm is. Talán annyira örültél valaminek, hogy véletlenül hozzávágtál egy széket Marcus barátodhoz? – Ez volt az oka annak, hogy Linust ideküldték. Marcus kórházba került, hogy rendbe hozzák a farkát, ami majdnem derékszögben megtörve meredezett oldalra. A kórház az előírásoknak megfelelően jelentette az esetet közvetlenül a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztériumnak. A jelentés nyomán vizsgálat indult, Linus pedig utasítást kapott, hogy keresse fel ezt a bizonyos árvaházat.

– Igen, pontosan ez történt – jelentette ki Daisy. – Annyira örültem annak, hogy Marcus ellopta a színes ceruzáimat, hogy véletlenül hozzávágtam egy széket.

– Értem – válaszolta Linus. – És bocsánatot kértél tőle?
A kislány megint a kockákat nézte, és a talpával a padlót csiszatolva felelt:
– Igen. És ő azt mondta, hogy nem haragszik. Még a ceruzáimat is kihegyezte, mielőtt visszaadta. Ő jobb gyerek, mint én.

– Minő figyelmesség volt tőle – állapította meg Linus. Megfordult a fejében, hogy odanyúl, és megveregeti a lány vállát, de az nem lett volna helyénvaló. – És tudom, hogy nem akartál ártani neki… nem igazán. A jövőben talán megállunk, és elgondolkodunk, mielőtt hagyjuk, hogy az érzéseink átvegyék felettünk az uralmat. Ez hogy hangzik?

– Ó, igen! – vágta rá Daisy, lendületesen bólogatva. – Ígérem, hogy a jövőben megállok és gondolkodom, mielőtt hozzávágok valakihez egy széket csupán a gondolataim erejével.

Linus sóhajtott egyet, és megjegyezte:
– Nem pontosan így értettem…
Ebben a pillanatban, valahol az öreg épület mélyén, megszólalt egy csengő.
– Keksz… – lehelte Daisy, és máris az ajtó felé futott.
– Csak egyet! – kiáltott utána a nevelő. – Nemsokára ebédelünk! Ne edd tele magad!

– Nem eszem! – kiabálta Daisy, és bevágta maga mögött az ajtót. Linus a futó léptek egyre halkuló kopogását hallotta, mialatt a kislány a folyosón vágtatott a konyha felé.
– Úgyis teleeszi magát – dörmögte a nevelő, és belesüppedt az íróasztala mögött álló székbe. – Mindig ezt csinálja.
– Szerintem most megérdemli – jegyezte meg Linus.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél
Fordította: Szente Mihály
Metropolis Média, Budapest, 2021
428 oldal, a könyvre nyomtatott ár 3790 Ft,
online ár a galaktikabolt.hu-n 2843 Ft