Pici mennyország, sok pokol | Bendl Vera: Majdnem negyven

Posted on 2023. január 11. szerda Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

„Szerető lettem, a kurva élet.” Ezzel az ütős mondattal indul Bendl Vera regénye, a Majdnem negyven. Ha volt már valaki szerető – akkor azért, ha meg nem – hát azért vágja mellbe a mondat primer jelentése. Mindenkinek megvan erről a véleménye. Elítéljük vagy ismerjük rémisztő mélységeit? Mennyire próbáljuk elkerülni ezt a szakadékot? Egyáltalán, hogyan lesz valakiből szerető?

Gyanítom, hogy – és most főként nőkről beszélek – aki ilyen helyzetbe sodródik sem vágyik erre a státuszra. Mert ez a kijelentés nem egyéjszakás kalandra, szerelmi balesetekre vonatkozik, hanem többnyire hosszan fenntartott, kétes értékű állapotokra. S az a helyzet főként a nők önbecsülését morzsolgatja. „Pici mennyország, sok pokol…”

Bendl Vera könyve azonban nem csak erről szól, bár kétségtelen, hogy a vezérmotívumot ez jelenti. Mindenekelőtt afféle önvizsgálat, kegyetlen és analizáló szembenézés életünk hétköznapiságával, közhelyességével, elrontottságával, kiúttalanságával. Többnyire ilyesmit érzek olvasás közben – mégis egészen más kérdések tolulnak fel bennem. Miért hisszük azt, általában negyven körül (túl az első nagy viharokon, szerelmeken, csalódásokon, örömökön és kudarcokon) – hogy valamit elrontottunk? Lehetett volna másként csinálni? Mit is? Hogyan kerültünk oda, ahol épp vagyunk, és miért látjuk, hogy mások talán jobb helyzetben vannak? Vagyis a regény sokkal inkább egy tágabb életérzés megfogalmazása, modern gondolatáramlás – amelynek olvasása során nyilvánvalóan kapunk egy szerelmi élet-történetet is.

Bendl Vera – akinek nevével még bizonyosan találkozni fogunk – filozófiát és hebraisztikát (a héber nyelvvel, a zsidó műveltséggel és irodalommal foglalkozó tudományág) tanult, újságíróként dolgozott, eddig megjelent egy novelláskötete és több gyermekkönyve. Talán az interjúkészítések során kidolgozott kérdezéstechnikáknak, talán a gyerekkönyvektől elvárt sallangmentes nyelvezetnek köszönhető, hogy írásában nyoma sincs se kékharisnyás keresettségnek, se finomkodó irodalmiaskodásnak. Stílusa könnyed, világos. Letisztult, ám korántsem egyszerű mondataiban – a beszélt nyelv rendkívül jó tempójú áradása mögött is – pontosan érződik a szerző kulturáltsága, ami ugyanakkor nem nyomja rá a bélyegét a beszélőre, vagyis nem lesz idegen annak személyiségétől. Így aztán Kati – a közeledő negyven döbbenetével összekoccanó elbeszélőnk – kellőképpen szókimondó is. Ez időnként kellemetlenül érintheti az olvasók egy részét, hiszen a történet meglehetősen sokszor kanyarodik a szexualitás kibeszélése felé – mégis, úgy gondolom, cseppet sem obszcén vagy durva, inkább vulgáris, mivelhogy nevén nevez mindent.

A sztoriról nagyon röviden: adott egy negyven-közeli nő, elvált, egyedül neveli a gyerekét. (Ez utóbbi nehézségeiről is keserű látleletet ad.) Ahogy mások ilyen helyzetben, Kati is a helyét keresi, a „boldogságot”, de tudjuk, nem olyan egyszerű ez. Hosszú és sok kínnal járó folyamat, hiszen vizsgálnia kell kamaszlányával kialakult kapcsolatát, környezetéhez – munkájához, barátaihoz való viszonyait. Különösképpen át kell gondolnia – s mindeközben az olvasónak is – mit tud elviselni egy boldogító szerelem reményében, mennyi önfeladást és mennyi hazugságot. Ebben a helyzetben, szeretőként, az ember reális önértékelése sérül. „Keresni kezdtem a bizonyítékokat a szerelmére, valami kézzel foghatót, és persze minél inkább kerestem, annál inkább pergett ki a kezemből az a kevés is, amit találhattam.” Ilyenkor jön a kérdés: lehet-e engem szeretni és tudok-e én szeretni igazán? (Éppen ezért minden valamire való önismereti kurzus fel is vehetné ajánlott irodalmai listájára a Majdnem negyvent.)

Az egyszerre szorongó és dühös önvizsgálat az olvasót is szembesíti saját vágyaival, elképzeléseivel, a „hol rontottam el”, „mi lehetett volna másként”, „ki a hibás mindezért” kérdéseivel. Banális, mégis nagyon hatásos és nagyon is „hús-vér” önmarcangolások ezek. A negyven felé közeledés ijesztő állapotában hihetetlennek tűnik, hogy szinte észrevétlenül hagytuk magunk mögött életünk első felét – miközben mintha még mindig a startpisztoly dörrenésére várnánk. (Pedig: „Jé, már benne vagyunk a sűrűjében!”) Joggal merülnek fel olyan kételyek is, hogy „jó anya vagyok-e?” – és a válasz nem mindig megnyugtató. Katinak ebben az önmagával szembesítő monológ-folyamban meg kell próbálni összeragasztgatni saját történetének cserepeit, de szinte megoldhatatlan, hogy a repedéseket más ne vegye észre. Bár kérdéses marad, valóban kisiklott-e tényleg valami, s hogy egyáltalán volt-e másik vágány. Hiszen olykor csak csalóka álmok okán érezzük úgy, hogy kevés napfény jutott nekünk. Életünk hétköznapiságára rádöbbenni, no meg arra, hogy már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk – félelmetes, talán több is annál. Mégis, a legtöbben mindig azt reméljük ilyenkor is, hogy lesz még pici mennyország, akkor is, ha vele jár a pokol.

A kellemes küllemű, könnyen és gyorsan elolvasható (és alig letehető) kötetből megtudjuk azt is hogy mi a köze a szerelemnek a Combino villamoshoz, és érdemes-e várni rá egy koszos megállóban. Szerintem… Önök mit gondolnak?

Bendl Vera (Fotó: Tillai Tamás)

Bendl Vera: Majdnem negyven
Kalligram Kiadó, Budapest, 2022
189 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3000 Ft,
e-könyv változat 2250 Ft
ISBN 978 963 468 3339 (papír)
ISBN 978 963 468 3520 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hol a határa a szerelemnek, és hol kezdődik a sötétség? Meddig lehet várni valakire, akinek az ingét egy másik nő mossa, és mi van, ha az élet hirtelen elmúlni látszik, csak nem tudjuk, mikor választottuk azt, hogy éppen így alakuljon? Hány férfi a sok, és hány a kevés, főleg pedig: hány gyerek? Jó lenne megkeresni a válaszokat, ha valaki már majdnem negyven.
A harmincas évei végén járó nő belső monológjában sajátosan keveredik a dolgok hétköznapisága a beszéd néhol költői ritmusával, így kerül egy helyre az Énekek éneke a Combino villamossal, az emésztő szerelem a felnőtt filmekkel és a lencsefőzelékkel.
„…körútnak gyermekei, ismeritek-e, láttátok-e az én szerelmemet, azt, aki szép, mint az almafa az erdőnek fái között, okos, mint a fény villanása téli délelőtt, tökéletes, mint a felújított pályán sikló Combino villamos, amely időben érkezik, és nem csukja be az ajtaját előtted?