A fájdalmat csak a ló érti meg | Csehov: A szerelemről és más történetek

Fazekas Erzsébet |

A kortársak – vagy inkább az utókor – a novella orosz újrateremtőjének tartják Csehovot. De mindegy is, hogy a műfaj régi vagy új formájában ad-e korrajzot a 19. századi orosz társadalom jellemző képviselőiről, a néplélekről. A gyakran szívbemarkoló, könnyfacsaró, de mindig igen elgondolkodtató írásai a karakterábrázolás remekei. Egy filozófus és egy pszichológus vetélkedik Csehovban, hogy melyikük gondolatai jussanak előbb érvényre, néha háttérbe is szorítva az író gúnyolódó vénáját, költői alkatát. De utóbbi szerencsére mindig előre tolakszik, esélyt adva az olvasónak, hogy élvezze a lírai környezet- és helyzetrajzot.

A kötetet lezáró jegyzetben Morcsányi Géza köszönetnyilvánítása olvasható. Ő, aki a címoldal jelzése szerint válogatta és fordította a történeteket, 12 személynek hálás a közreműködésért: „nélkülük ezek a fordítások nem jöttek volna létre”. Ezek szerint itt a fiatalok újraértelmezett zenei átiratában olvashatjuk Csehovot, ám így nem tudni, kinek lehet (ha érdemes) címezni a fordítónak szánt kritikát. Akad ugyanis néhány furcsaság a szövegekben.

„Az ivóban, a pult előtt negyvenéves forma ember állt, piszkos, potom árú, de intelligenciára valló öltözékben.” Persze nem ártott volna tudnom (de utánanéztem!), hogy интеллигенция (intelligencija) oroszul a tanult emberek, értelmiségiek gyűjtőneve. És itt (Ősszel) tépelődik az inni vágyó – bár szinte mindegyik Csehov novellában nagyon sokan vágynak (nagyon sokat) inni: „Honnan vegyek pénzt? Mindent elittam! Egy szemig!” Mióta szem a pénz? Ilyesmi csak a 19. századi Oroszországban eshet meg. Mert ott főként nyomorúság, éhezés van. A helyszíneken pedig többnyire ősz és esőszitálás. Ráadásul (vagy éppen ezért?) szinte mindenkinek borongós a hangulata.

Éhes a gyerek, éhezik az apja. Kéregetne, de nem megy neki. Nem tanulta meg a módját. Túl szemérmes. A kisfiú, unalmában, felfedez egy éttermi táblát, „Osztriga” olvassa, ismételgetve a szót. Egy arra járó tehetős ember viccesnek találja, hogy ilyet enne ez a kéregető. Befizeti őt egy adagra. A fiú nekibuzdulva falja a „nyálkás, sós, víz- és penészszagú valamit”. Mohón, rágás nélkül, behunyt szemmel nyeli. Nem mer felnézni, attól tartva, hogy „csillogó szemeket, ollót, éles fogakat” látna. Ráharap valami keményre, a körülállók kinevetik „Haha! Eszi a héját.” Hatalmas szomjúság gyötri utána, nem tud aludni. Apja se, őt az éhség mellett az önvád tartja ébren – „milyen vagyok, egy hülye,… azok az urak kifizetnek 10 rubelt az osztrigáért, mért nem tudtam odamenni, és kérni tőlük… kölcsönbe? Biztos adtak volna.” Itt is, mint Csehov sok más novellájában felbukkan az iskolázatlan, olykor nehezen érthető tájszólásban beszélő muzsik (vagy a muzsik, paraszt gyermeke), akinek beszédmódját – ezekkel a mért-ekkel éppen csak érzékelteti a fordító. Amint azzal is, hogy leheletnyi archaizálásként a satöbbi (stb.) a szövegekben több helyen a 19. századi szövegstílushoz illeszkedve így jelenik meg ’s í. t’ (s így tovább).

Kis szórakoztató karcolat a Sötétben. A mindentől rémüldöző asszony férje, a magát bátornak mutató gazda egy gyanúsan zajos éjszakán még szakácsnőjük szeretőjét se tudja leleplezni, csak a feleségében kelt gyanút, hogy saját házikabátja helyett tűzoltóköpenyben tér vissza a hitvesi ágyhoz. E rövid novellácskában, szemben a válogatás többi darabjával, nincs semmi drámai, de a helyzet- és szereplőrajzokban itt is brillíroz a szerző.

Csehov irodalmi értékéről iskoláskoromban készségesen elfogadtam tanáraim magyarázatát, de nem volt személyes élményem. Darabjainak színházi feldolgozásait élvezettel néztem felnőttként, mindig ráérezve az orosz nemesek, gazdálkodók nyomasztó, belterjes világára. De a csehovi szöveget csak idős (megbölcsültebb) fejjel fedeztem fel magamnak. (Lám, mire jó egy ilyen írásra kötelező újraolvasás…) Nem értvén oroszul, a fordítást legfeljebb önmagában próbálom értékelni, nem az eredetinek megfeleltetve. Így az időről időre készült újrafordítások közötti különbségeket se veszem észre. Tehát az alábbiakban, benyomásaimat tudom csak rögzíteni, és olykor kritikus megjegyzéseket fűzni az elém került magyar szöveghez.

• Olvass bele!

Lehetnénk a ködös Albionban is akár, mert jóformán minden történet esti szürkületben és/vagy esőben játszódik. Még a hó is nedves, csak az emberek szíve (tapló)száraz. A fuvarra váró, átázott kocsis borongva, magába süppedve, gyászolva lesi, jön-e (olyan) utas, akinek elmondhatná, hogy meghalt a fia. „Fürkészi a… cikázó tömeget: nem akad-e ebben a sokaságban legalább egy, aki meghallgatná…. hogy meghasadna a szíve és kiömlene belőle a bánat, hát talán az egész világot elöntené…” – Mivel senkit nem talál, csak akkor nyugszik meg, amikor késő este végre, a szénát ropogtató lovának, félbeszakítások nélkül, kiöntheti szíve bánatát (1886).

Ha A 6-os kórterem mellett csak ez a megható történet volna a könyvben, engem már ez a kettő Csehov-rajongóvá tett volna – egy életre. Miközben Csehovért rajongok, legszívesebben már megint virtuális perlekedést folytatnék valamelyik fordítóval. A novella orosz újrateremtője a nagyszombaton látott csillagos égről ír – de talán nem egészen így, ahogyan én olvasom: „szó szerint egy gombostűt se lehetett volna elejteni köztük” – a csillagok között? Élek a gyanúperrel, Csehov másként fogalmazott, mert a szöveg ily költőien folytatódik: „az ünnepi parádé kedvéért egytől-egyig feljöttek az égre, kicsiktől a nagyokig, kimosakodva, megújhodva, derűsen és … mindegyiknek csöndesen vibrált a fénye. Az ég tükröződött a vízen, a csillagok fürdőztek a sötét mélységben és együtt reszkettek a könnyed fodrokkal.”

Itt viszont az orosz lélek fájdalma van, nem az ivás. Egy szerzetes panaszkodik: „Az Írás is világosan rámutat a bánat hiábavalóságra, az elmélkedés is – de a lélek mitől bánatos mégis, és miért nem hallgat az okos szóra? Mért szeretne az ember keservesen sírni?” De közben a kompon minden olyan lírai: „siklottunk, útközben szétzavartuk a lustán libbenő ködöt” Valaki közben a parton várva fázhatott „némán összehúzódzkodott a köd ölelése elől.”

Megcsillan Csehov humora, amikor a fogadóban vendégeskedő fura alakokról ír, akik franciául beszélnek, jólöltözöttek és felettébb nem szeretik, ha légy vagy svábbogár potyog az ételükbe (Bűnöző). Reggel kiülnek a főtérre, s kormos üvegen át nézik a fogyatkozó napot az égen. A bámész közönség szól a rendőrnek „te hogyhogy nem figyelsz oda a rendzavarásra?” „A nap nem az én körzetem” – felel a fakabát, aki legalább olyan ’bölcs’, mint a nép, mert a helybeliek a napfogyatkozásról jegyzeteket készítő külföldieket rögvest osztrák kémnek gondolták.

De az eddig olvasottak csak leterítették a vörös szőnyeget a kötet dísze, A 6-os kórterem (1892) elé. „..a kerítés és maga az épület is éppoly lehangoló, elátkozott látványt nyújt, amilyet minálunk csak a kórházak és a börtönépületek szoktak.” Minden pocsék, áporodott, rothadt – az őr, a volt katona, mint mondja, rendet tart, ezért veri ’ezeket’, ott, ahol éri őket. A tágas kórteremben „a bűztől olyan érzésük lesz, hogy állatok szálláshelyére lépnek be.” A padlóhoz csavarozott ágyakon emberek… pontosabban: őrültek, elmebetegek. Öten. Egyikük Gromov, aki korát (vagy nem csak saját társadalmát?!) jellemezve, így szónokol: „A csirkefogók mindenben dúskálnak a becsületeseknek meg morzsák jutnak. Iskolákra volna szükség, tisztességes hangvételű városi újságra, színházra. … az intelligencia összefogására, arra, hogy a társadalom meglássa önmagát, és elszörnyedjen.”

Csehov így jellemzi ezt a talán egyáltalán nem őrült Gromovot: „veleszületett finomsága, szolgálatkészsége, becsületessége, erkölcsi tisztasága… szomorkás szeretetet keltett az emberekben.” Jámbor volt, de egyszer csak arról kezdett képzelődni, hogy letartóztatják. „A jelenlegi bírósági ügymenetben igen könnyen előfordulhat bírói tévedés, nem is kell hozzá sok. Akinek a mások szenvedése hivatalos ügy vagy munka, például bíró, rendőr, orvos, egy idő után a megszokás erejénél fogva annyira megedződik, hogy bár szeretné, mégse tud másként bánni a klienssel, mint lélektelenül… semmiben nem különbözik a paraszttól, aki bárányt vág a hátsó udvarban és fel sem tűnik neki a vér.”

Ebben a kórházi közegben aztán terjedni kezdett a furcsa szóbeszéd, hogy Ragin doktor kezdett bejárogatni a 6-os kórterembe. Egyre több időt töltött ott Gromovval beszélgetve. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy „ez az intézmény tisztességtelen, és kirívóan károsan hat a lakosság egészségére. A legértelmesebb, amit tenni lehetne: szélnek ereszteni a betegeket és bezárni a kórházat.” Gondolatmenetéhez csatlakozva jegyzi meg a botcsinálta filozófus Gromov: „ha nem volna Isten, az emberek úgyis kitalálnák.” „Ha nincs halhatatlanság, a dicső emberi ész előbb vagy utóbb fel fogja találni.” Ragin annyit járt a kórterembe, hogy végül végleg ott fogták. (Mivel ezt a novellát, meg a színházi feldolgozását sokan ismerik, nem hinném, hogy spoilereztem volna!)

A Rothschild hegedűje elején magam is filozofikus hangulatba zuhanok: vajon miként lehet ritkán meghalni? Mert a fordításban ezt olvassuk: „Kicsi volt a városka… majdnem csupa öreg lakott csak benne, akik olyan ritkán haltak meg, hogy az ember csak mérgelődött.” Értem persze a koporsókészítő gondolatmenetét. Jakob, a Bronzos a veszteségét számolgatja: hányan nem haltak még meg. Aztán egyszer csak mintha – javítandó a bevételi arányt – haldokolna a felesége, „és boldog volna, hogy végre örökre itt hagyja ezt a kunyhót, a koporsókat, boldogság ült az arcán, mintha látná a halált, a szabadítóját és vele sugdosna.” Jakov megértette, boldog az öregasszony, hiszen ő egyszer sem szeretgette, esküvőkről se hozott neki édességet, ököllel fenyegette. Jakov kicsit későn jön rá, mit rontott el: „Miért nem hagyják élni egymást az emberek?… Hiszen ebből is micsoda veszteségek vannak! Ha nem volna gyűlölködés és gonoszkodás, az embereknek óriási hasznuk volna egymásból.” Majd rájön, itt a vég, s megnyugodva szűri le a tanulságot: „a halálból csak a haszon lesz: nem kell se enni, se inni, adót fizetni, se másokat bántani, de mivel az ember nem egy évet, hanem több száz, meg ezer évet fekszik a sírban…. hatalmas lesz a haszon. Az embernek az életéből veszteség van, de a halálából haszna.”

Egyáltalán nem lélekemelő igazságokra jönnek rá Csehov szereplői. Sem haláluk előtt, sem az életre készülve. „Nekem, mint gondtalan, állandó tétlenségére igazolást kereső embernek ezek a nyári, ünnepi reggelek a kúriáinkon mindig kivételesen vonzók voltak… mindenki szép ruhában van és jókedvű, s amikor tudni lehet, hogy ezek az egészséges, jóllakott, szép emberek az egész hosszú nap folyamán mind semmit nem fognak csinálni, akkor azt szeretné az ember, hogy bár az egész élet ilyen lenne.” Mennyire hasonlít ez a Három nővér vagy a Ványa bácsi tehetetlen, döntésre és változtatásra képtelen alakjai világának csehovi kritikájához!

De kijut a városlakóknak is – például a Jonics című novellában. A városka nevezetessége egy polgárcsalád, Turkinéké. Az apa legfőbb jellemzője, hogy elménckedő nyelvtörőket gyárt: „Jó napot kínálunk”, „bonzsúrozzon” „meglehetősséges”, „abszolúte semmi római joga vacsora nélkül távozni. Felettébb merőleges lépés öntől” – itt esélyt kap a fordító, hogy megtornásztassa elméjét. Csehov másik orvos hősének meg akkor, amikor így elmélkedett a szövegeit felolvasó háziasszonyról: „Nem az a tehetségtelen, aki nem tud írni, hanem aki ír és nem képes titokban tartani.”

A helyzetek, jellemek szellemes ábrázolása és a megrázó, megható, nyomorúságos történetek érzékeny megjelenítése értékéből semmit nem von le, ha egyes szófordulatok (pl. „a kövér, behájasodott parasztra mutatott”) nem tűnnek túlzottan csehovi szelleműnek. Vajon mi minden került volna még ki a tolla alól, ha az orvosi praxis mellett még több ideje jutott volna az írásra élete rövid 44 éve alatt?

Anton Pavlovics Csehov:
A szerelemről és más történetek
Válogatta és fordította: Morcsányi Géza
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
336 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3599 Ft,
e-könyv változat 3099 Ft
ISBN 978 963 144 2281 (papír)
ISBN 978 963 143 4866 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Boldog és boldogtalan szerelmek, nosztalgiák, vágy az emberhez méltó életre – vajon miről beszél Csehov a mai olvasónak?
A világ megváltozott, de vajon változtak-e a szerelmek, a vágyak és a nosztalgiák az elmúlt több mint száz év óta, amikor ezek a történetek először megjelentek? A játékba hozott szereplők ismerősek: orvosok és pácienseik, egy komplett gimnáziumi tanári kar, uraságok és parasztok, cselédlányok és emancipált nők, úri kisasszonyok és úri szüleik… Az emberi kapcsolatok a maguk végtelen gazdagságában tárulnak itt elénk, a csehovi empátia humorból és lírából összeszőtt hangja pedig valamennyi történetet áthatja, így a bánat sohasem egészen keserű, s a nosztalgia sohasem teljesen reménytelen.