Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk? (részlet)

Van Kiút Alapítvány

A klinika nem olyan volt, mint a filmben, semmi festői környezet, semmi szaunás wellness vagy luxusétterem az utolsó vacsorához. Ez a klinika sem volt több semmilyen más klinikánál: fehér falak, műanyagszékek, recepció és hozzá a kötelező, unott recepciós. Röviden ismertették vele a folyamat lényegét, de hát hosszabban nem is nagyon lehetett volna: egy rutinvizsgálat után az orvos jelenlétében aláír egy nyilatkozatot a szabad akaratról és a többiről, majd az orvos bead neki egy injekciót, és az majd mindent elintéz. Több kérdése neki sem volt. Mégis mit kérdezhetett volna?

Azt gondolta, biztos kap majd valamilyen kórházi ruhát, mégiscsak úgy szokás a sterilség és hasonlók miatt, de megint rá kellett jönnie, hogy ennek sincs jelentősége. Az a világ, ahová az Alapítvány révén becsöppent, nagyon beszűkült volt: a legtöbb dolog elveszítette a jelentőségét. És ez végtelenül szimpatikus volt neki. Épp olyan volt, mint az a világ, mint amiben ő élt már jó ideje.

Mert elege volt. Végleg.

De sehogy sem tudott véget vetni az egésznek. Gyenge volt hozzá, vagy gyáva, vagy cselekvőképtelen, vagy megbénította a gyűlölt, paradox módon mégis túlfejlett életösztöne, vagy egyszerűen csak félt, nem a haláltól, hanem az odáig vezető tettektől. Az nem igaz, hogy a haláltól még az életnél is jobban félt volna: sokkal inkább dühös volt. Dühös, mert minden halálos baleset másokkal történt. Mert mindig másokról, ártatlan, életerős emberekről derült ki, hogy gyógyíthatatlan, végzetes betegségük van. Mert hiába került a repülőgépe turbulenciába, sosem lett baj, még egy narancsleves doboz sem esett le soha a padlóra, nemhogy az egész gép lezuhanjon. Vágyott rá, de nem tudott mit tenni érte. Képtelen volt rá.

Aztán pont egy repülőjáraton látott egy dán filmet; csak azért kattintott rá, mert szerepelt benne valamelyik vérszomjas seggfej a Trónok harcából, meg mert hosszú volt az út. De nem tudta végignézni. Nem azért, mert annyira rossz lett volna a film – na, nem mintha olyan jó lett volna –, hanem mert háromnegyed óra után zsongani kezdett a feje attól, amiről szólt. Asszisztált öngyilkosság. Irányított eutanázia. A szavak úgy visszhangoztak a fejében, ahogyan azt az ókori tudósokról képzelte, amikor rájöttek életük és a tudománytörténet nagy felfedezéseire. Alig várta, hogy hazaérjen, internethez jusson, és utánajárhasson a dolognak.

És tényleg létezett, nem kitaláció volt. „Azoknak, akik súlyos fájdalommal járó betegségek miatt vagy más okból úgy döntenek, hogy orvosilag felügyelt körülmények között pontot tesznek szenvedéseik végére, és inkább a halált választják”, és így tovább. Azonnal rákeresett, hogy hol van lehetőség ilyesmire: meglépni az utolsó lépést, ami segítség nélkül mindig túl nagy volt neki.

Utolsó Remény Alapítvány, ez volt a neve. „Úgy érzi, hogy semmiféle remény nem áll már ön előtt? Meg van győződve róla, az élet nem tartogat már semmi jót az ön számára? Elvesztette minden motivációját a folytatásra? Úgy gondolja, nincs más kiút ön előtt, csak a halál? Mi megértjük a problémáját, és tudunk is segíteni rajta” – állt az alapítvány honlapján. Egy kicsit fellengzős, gondolta, de teljesen mindegy. A világon minden terméket el kell adni valahogy a vevőknek, még ezt is. És ami azt illeti, rendesen meg is kérték az árát, de hát ez már teljesen mindegy ilyenkor. Tárcsázta a számot, és kért egy időpontot.

Átfutott az agyán a gondolat, hogy még rengeteg mindent el kellene intéznie előtte: felmondani a munkahelyén, hagyni valami üzenetet legalább a hatóságoknak, és minden ilyesmi, de még végig se gondolta az egészet, amikor rájött, mennyire abszurd felvetés ez.

Nem mindegy? Ugyan kit érdekel?

*

Miután szólították, felfeküdt az ágyra, váltott néhány jelentéktelen mondatot az orvossal, aki elvégezte a megfelelő vizsgálatokat, majd elővette az injekciós tűt. Azt gondolta, ettől a látványtól most biztosan éreznie kellene valamit. Valami súlyosat. Valami komolyat. De csak némi izgatottságot tudott azonosítani magában. Eszébe jutott, hogy legalább valami teátrális módon meg kéne adnia a módját, az ég, vagy legalábbis a plafon felé fordítania a fejét, nagyot sóhajtani, mondani egy jelentős utolsó mondatot, de semmi kedve nem volt az ilyesfajta bohóckodáshoz. Egyszerűen csak odatartotta a karját, és kész.

Egy-két percig nem történt semmi, már egy kicsit ideges is lett, hogy valami baj lehet, de aztán kezdett elhomályosulni a világ; először, mint valami kis szédülés, aztán beszippantotta és elnyelte egy sötét hasadék. Előtte azt gondolta, majd az élete filmje fog leperegni előtte, de nem így lett. Egész mást érzett abban a másodpercben vagy tizedmásodpercben, amíg a szédülésből átkerült a fekete lyukba.

Azt érezte, hogy leoldódik a kezéről egy szoros kötelék, ami annyira az élete része volt, hogy már rég nem is érezte, már teljesen megszokta a szorítását és azt, hogy valami gúzsba köti: az egészet csak most vette észre, amikor megszűnt az állandó szorítás. Azt érezte, hogy ugyanilyen kötelek oldódnak le a lábairól, a torkáról, a fejéről, a derekáról: egyszerre érezte mindenütt a felszabadulást. Azt érezte, hogy a szíve fele olyan gyorsan ver, mint máskor, és ez nemhogy nem probléma, de ez lenne a normális, ez a kellemes nyugalom. Azt érezte, hogy most először nem fél.

Nem fél attól, hogy emberek között kell lennie, hogy napról napra, percről percre újra meg kell találnia a hangot az őt körülvevő tömeggel, ami viszont soha, soha nem fog sikerülni. Hogy végre nem kell rettegnie attól, hogyan néznek rá mások, mi lehet a szemükben, és főleg miért. Nem kell attól félnie, hogy lebukik előttük valami olyasmivel, amiről azt sem tudja, hogy elkövette, mert egyáltalán nem állt szándékában elkövetni, de valahogy, önhibáján kívül mégis megtette. Nem kell többet pengeélen egyensúlyozva tennie meg minden lépést, összeszorult gyomorral, egyetlen apró lépésnyire a pániktól, attól tartva, hogy valami helyrehozhatatlan dolgot csinál, valami olyat, amivel letörölhetetlen foltot ejt saját magán. Ehelyett érezte, ahogyan a hasizmai is kilazulnak, és a gyomrából végre eltűnik az a görcs, ami nélkül nem is tudta, hogy lehetséges élni. Hogy nem kell többet rettegnie annak a felelősségétől, hogy valamit a saját kezébe vegyen, és vállalja a kockázatot, hogy amit csinál, az a lehető legrosszabbul fog elsülni. Életében először azt érezte, hogy nem fenyegeti semmi.

Aztán elnyelte az üresség.

*

Amikor felébredt, egy negédes mosolyú, fiatal, jólfésült férfi ült az ágya mellett fehér köpenyben, de bármilyen más kórházi kiegészítő nélkül. Összekulcsolt kezeit a keresztbe tett lábain, az egyik térdén nyugtatta, és összességében volt benne valami modorosság már azelőtt is, hogy megszólalt volna. Megnyugtatónak szánt mosoly ült az arcán, de a szándék ellenére a végeredmény inkább lekezelőre sikerült.

– Ön mikor jött rá? – kérdezte.

Nem értette, hogy mire céloz ezzel, és nem tudta eldönteni, hogy azért nem érti, mert még kába, vagy akkor se értené, ha egy vacsoraasztal mellett kérdeznék tőle ugyanezt. Az orvos mindenesetre nem törődött különösebben az értetlenségével, és szinte rögtön folytatta.

– A pácienseink legtöbbször röviddel az altató beadása után jönnek rá, hogy hibáztak. Van, aki már egyenesen a szúrás pillanatában megérzi, hogy így van! – mondta, olyan hangsúllyal, amivel az ember valami igazán nagyszerű és hasznos felfedezést oszt meg a másikkal. – Ennyi idő épp elég is, hogy rájöjjünk, mindent rosszul láttunk – folytatta atyáskodó hangon. – Olyan ez, mint a pénzfeldobás, amikor valójában nem az a lényeg, hogy melyik oldalán landol az érme, hanem az a másodperc, amíg a levegőben van, és amíg rájövünk, hogy valójában mit szeretnénk, fejjel vagy írással felül essen-e vissza a tenyerünkbe. Csak itt az érme a saját életünk.

Hosszú hatásszünetet tartott.

– Ezért ez az alapítványunk neve: Utolsó Remény. Azoknak, akiknek ilyen radikális módszer kell ahhoz, hogy rájöjjenek, nem éri meg eldobni maguktól az életet, és abban a pillanatban, amíg az életük pénzérméje a levegőben van, meglássák, hogy igenis van remény a számukra is.

Amíg az orvos beszélt hozzá, neki egyre szorosabban ökölbe szorult a keze, már a tenyerébe fúródtak a körmei. Legszívesebben felkelt volna, hogy megüsse a köpenyest, de amint erre gondolt, rögtön megjelent a képzeletében, mihez vezetne ez, mekkora felfordulást okozna ezzel, hány és hány nővérnek vagy akár rendőrnek kéne megfelelnie a tettéért, és mind milyen szemekkel néznének rá, teljesen jogosan. Úgyhogy kiengedte az öklét, amely mozdulattól valahogy mintha az egész teste is összezsugorodott volna egy kicsit, és megvárta, amíg véget ér a monológ, aztán feltápászkodott és hazament.

*

Miután másnap visszatért nemcsak az életébe, de a hétköznapjaiba és a munkájába is, minden ugyanott folytatódott, ahol egy röpke, hamis pillanatra úgy tűnt, hogy véget ér. Annyi volt csak a különbség, hogy a folyamatos rettegés és pánik mellé két új érzés társult: a szégyen és a harag. A szégyen, amiért ezt sem tudta megtenni; a szégyen már előre azért, ha valaki rájönne, kiolvasná a szeméből, vagy bárhogyan máshogy, hogy mi történt, és hogy kudarcot vallott. És a harag az alapítvány miatt; jó ideig gondolkodott és kutatott a jogszabályok között, be tudná-e perelni őket, de amikor komolyabban belegondolt, és elképzelt egy hosszú tárgyalássorozatot az ő főszereplésével, azonnal letett a tervről.

Ehelyett inkább újra rákeresett az asszisztált öngyilkosságra a neten, amíg nem talált egy új, ezúttal nem átverésnek tűnő lehetőséget: Van Kiút Alapítvány. Az isten verje már meg ezeket az alapítványokat az idióta neveikkel, gondolta magában, és ezúttal tüzetesen elolvasta a honlapon szereplő utolsó szót is, de amikor látta, hogy többször is szerepel az „eutanázia” szó, sőt egyszer még az „öngyilkosság” is, megnyugodott. Felírta az összes elérhetőségüket egy cédulára, és zsebre vágta, mint egy névjegykártyát.

Innentől mindig ott volt a farzsebében ez a cetli, és ez jót tett. Ha bármikor, amikor igazán rosszul érezte magát, amikor igazán közel került egy pánikrohamhoz, amikor igazán sötéten látott a külvilágtól való rettegés miatt, amikor tényleg biztos volt benne, hogy valamit helyrehozhatatlanul elrontott, amikor elviselhetetlenné vált a beszűkült gyomor és a velejáró hányinger, csak a farzsebéhez nyúlt, vagy elővette a papírdarabot, és azt gondolta, bármikor felhívhatja az alapítványt. És akkor ez az egész végre véget ér.

Ez mindig lazított egy kicsit az izmain; épp csak annyira, hogy még elviselhető legyen, hogy újra kilásson a szemére ereszkedett köd mögül.

*

Néhány évvel később végül pontosan azért rúgták ki a munkahelyéről, mert rajtakapták egy hibán, amiről azt sem tudta, hogy elkövette, mert egyáltalán nem állt szándékában elkövetni, de valahogy, önhibáján kívül mégis megtette. Mindent összepakolt az íróasztaláról – egészen pontosan egy pendrive-ot, egy irattartó mappát és egy telefontöltőt –, a farzsebéhez nyúlt, hogy ellenőrizze, megvan még a cédula, leadta a belépőkártyáját, majd hazament.

Otthon újra elővette a cetlit, hogy tárcsázza a számot. De akárhogy nézegette a szakadozott, gyűrött papírdarabot, már semmi nem volt olvasható rajta. Nem baj, gondolta, mivel még úgyis emlékezett a névre, egyszerűen beírta a keresőbe, és valóban ott volt az alapítvány honlapja a találatok között – csak nem töltődött be az oldal. Nem értette, mi van, megpróbálta még legalább tizenötször, megnyitott más lapokat, hogy ellenőrizze, nem az internetkapcsolattal van-e probléma, de semmire sem jutott. Felállt az asztaltól, és vett húsz-harminc mély levegőt, mert érezte, hogy nagyon közel került a pánikrohamhoz.

Amikor újra tisztán tudott gondolkodni, nekiállt a keresgélésnek. És végül másfél órán belül már tudott mindent: az új, konzervatív kormány megváltoztatta a vonatkozó törvényeket, az eutanázia minden formáját nemcsak, hogy betiltották, de bűncselekménynek minősítették, és mindenkit, aki bármilyen formában részt vesz benne, súlyos börtönbüntetésekkel fenyegettek; még egy olyan esetet is talált, amikor bíróság elé kellett állnia valakinek, aki pusztán csak ivóvíz-gépet szerelt be az egyik ilyen klinikán, igaz, ő megúszta pár nap közmunkával. „Példát statuál a kormány” – magyarázták a hírt a lapok.

Ült a gép előtt, a keze lecsúszott az egérről, és úgy érezte, végre megértette azt a szólást, hogy „mintha fejbe kólintották volna”: tényleg épp olyan üres fejjel szédelgett még így, mozdulatlanul ülve is, mintha súlyos agyrázkódáson esett volna át. Legalább két órán keresztül ült így a székében, aztán felállt, és eltámolygott az ágyig. Ruhástul rádőlt, de az ütődés nem rázta helyre a fejét, ahhoz túl puha volt a matrac, de valószínűleg semmi se lett volna elég kemény hozzá.

Két napon keresztül feküdt így, és közben nem látott semmi mást, csak a fehér plafont maga fölött.

Amikor már annyira kiszáradt a szája, hogy nemhogy nyelni, de levegőt venni is csak nehezen tudott, végül feltápászkodott. Megivott több liter vizet, majd a nagy részét kihányta, akkor újra ivott. Most már megmaradt benne. Amikor már nemcsak a kiszáradt torkára tudott koncentrálni, rájött, hogy pokolian éhes. Kinyitotta a hűtőt, elővett pár sonkát és két tojást, és sütött egy ham and eggs-et. Ahogy szép lassan megette, hirtelen bevillant neki az a kép, ahogyan más reggeleken mindig csak belapátolta az ételt, mert sietnie kellett a munkába. Most pedig ilyen ráérősen tud enni, mint még soha, hétvégén sem: a stressz miatt akkor sem tudott ennyire révetegen falatozgatni.

Ha két napig és két óráig nem is, most hirtelen úgy érezte, mintha egy újabb fejbe kólintással visszatolulnának az agyába a gondolatok, de nem ugyanazok, amelyeknek a hiánya olyan tompává tette, hanem valami ismeretlenek. Az például, hogy ma végre nem kellett bemennie a munkahelyére, valójában nem is szomorúságot vagy kétségbeesést, hanem megkönnyebbülést hozott magával, ahogy az is, hogy így nem kellett a kollégáival sem találkoznia – ismerte fel az érzést a fejében kavargó sokaság közepén. Pontosan ismerte a saját gyomra minden görcsét, mintha az valami megbízható mutató lett volna egy skálán, de a mutató ma nem ott állt, ahol csütörtök reggelente (három nap lement, még kettő van hátra) szokott. Ez furcsa és szokatlan, mert jó érzés volt.

Felemelte az egyik kezét, aztán visszaengedte az asztalra. Néhányszor megismételte a mozdulatot, mintha furcsállna valamit. Úgy érezte, mintha egy kicsit könnyebben mozogna a karja, mint korábban.

Félretolta a tányérját, felállt az asztaltól, és elbotorkált a kamráig. Elővett egy bontatlan üveg pálinkát. Letörölgette róla a port, majd keresett egy vizespoharat, letette maga elé, és töltött bele egy adag italt. Az első poharat egy kortyra lehúzta, a másodikat és a harmadikat már ráérősebben küldte utána.

Ledőlt a kanapéra, és lassan megérezte, ahogyan az alkohol, mint egy szelíden terjedő örvény, végigjárja a testét. Ez kellett ahhoz, hogy szép lassan ismerős, bár rég nem érzett érzés járja át: mintha kötelek oldódnának le a kezéről, a lábairól, a derekáról, a nyakáról és a fejéről. Mintha szabadon engednék.

Kezdetnek így is jó lesz, gondolta. Aztán majd meglátjuk.

Kovács Bálint: Lehetne, hogy csak aludjunk?
Kalligram Kiadó, Budapest, 2021
272 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a bookline.hu-n 3392 Ft