Eposzba zárt tragédiák | Nino Haratisvili: A nyolcadik élet (Brilkának)

kistibi |

Letehetetlen és szívbemarkolóan fájdalmas Nino Haratisvili regénye. Hat nemzedék története. Elbeszélője Niza, az ötödik generáció tagja, címzettje a címbeli Brilka, a hatodiknak különös gyermeke, az ő lapjai még üresek. Családtörténet, de ott gomolyog mögötte a Szovjetunió felemelkedése és bukása, és el ne feledjük, talán az egész világ történelmében nem volt még olyan ország, melynek útját a halottak ilyen számban kövezték volna ki. Grúziából követhetjük végig a kegyetlenségnek, halálnak, nyomornak a történeteit, Grúziából, ahol ugyanúgy tombol a terror, mint a Szovjetunióban bárhol, mégis: Grúzia kívülről meleg, otthonos, napfényes csodának látszik, tele illatokkal, szerelemmel, vendégszeretettel.

Sajátos névmágia lengi át a hosszú elbeszélést. A több tízezer (százezer?) ember haláláért közvetlenül felelős Lavrentyij Berija csak „a kis Nagyember” néven jelenik meg, és közvetlen kapcsolatba kerül a Dzsasi család történetével. Sztálin nevét sem olvashatjuk sehol, a mesélő többnyire generalisszimuszként említi. Grúzok ők mindketten! Talán ez lehet az oka a furcsa szómágiának. Ne nevezzük meg közvetlenül a gonoszt, abból csak baj lehet.

A történet még 1917 előtt kezdődik, az elbeszélő ükapjának, a csokoládégyárosnak a lányával, Stasziával, aki táncolni szeretne. Feleségül megy Fehér Gárda főhadnagyához, Szimon Dzsasihoz. Az ő életüket követve élhetjük végig a Szovjetunió első éveit. Különösen olvad egybe a családtörténet és a történelem: az egymásra rakódó rétegek, életek, generációk értelmezik, kiegészítik egymást. Mi, itt Közép-Európában nem igazán tudjuk megérteni azt, ami a Szovjetunióban történt, legfeljebb úgy, hogy nem veszünk tudomást róla.

Tessék csak belegondolni, egy apró epizód mögött mi minden van: „Andro elől, aki az iskolájában a hazája himnuszát tanulta énekelni, és nem tudta, hogy az anyját ennek a hazának a nevében egy piszkos hátsó udvaron egy háromrubeles golyóval kivégezték, a hírt elhallgatták. Meg akarták kímélni, és fogalmuk sem volt, miként magyarázzák el neki az értelmetlen és rettenetes történetet. De attól jobban féltek, amit a hír hallatán a gyermekszemekből kiolvashatnának.”

Andro édesanyja ellenzékinek tartott művészember. Ezért a Gulágra hurcolják, majd kivégzik. Ezt a borzalmat a maga cinizmusával még többszörösére fokozza, hogy levélben értesítik a kivégzett családját arról, mennyibe került a golyó, amellyel tarkón lőtték.

• Olvass bele!

Ez a tragédia csak egy csepp a bánat óceánjában, amelyről így ír a szerző: „Ezek a sorok egy olyan évszázadnak köszönhetők, mely mindenkit becsapott és megcsalt, mindenkit, aki reménykedett. Egy hosszú, végeláthatatlan árulásnak köszönhetők ezek a sorok, ami, akár egy átok, végigkísérte a családomat.”

Majdnem az egész történet fontos szereplője Staszia és Simon Dzsasi fia, Kosztya. Apja nyomdokaiba lép, katona lesz. Hisz a rendszerben, nem hordoz olyan terheket, mint az édesapa, akinek sohasem bocsájtják meg, hogy a Fehér Gárda tisztje volt. Kosztya nappal kiváló diák, éjszaka meg barátaival mulat, habzsolja a nőket, aztán egyszer csak rátalál a szerelem. Rajongásának tárgya a negyven körüli Ida, Kosztya pedig csak tizenhét. Ida zongoraművész szeretett volna lenni, Párizsban élt, aztán búcsút mondott a karriernek, visszatért Szentpétervárra, amit akkor már Leningrádnak hívtak. Itt találja őket a valaha is följegyzett legkegyetlenebb, legpusztítóbb ostrom, Leningrád három évig tartó ostroma, több mint egymillió civil áldozattal, éhínséggel.

Kosztya az utánpótlásért felelős csapatoknál szolgál, Ida a városban éhezik. Kosztya nem akad Ida nyomára. A napi öt-hétezer civil halottról nem készülhettek pontos feljegyzések. Csak évtizedekkel később tudja meg, mi történt a szerelmével. Ida felkarolt egy elárvult, akkor tizennégy éves, vak zongorista kislányt. Kért és kapott evakuálási engedélyt, de hiába akart a kislánnyal együtt menekülni, a katonatiszt nem engedte, hogy ketten menjenek az egyszemélyes engedéllyel. Ida átadta az életet jelentő papírt, habár tudta, így az éhhalál vár rá. A lány megmenekült, világhírű zongoraművész lett. És a háború után megkereste a már öreg Kosztyát, és órákig mesélt az Idával töltött időről.

Megrendítő epizódból rengeteget találunk ebben az eposzi méretű regényben. Mert nem csak családtörténet, hanem a szovjet történelem pontos lenyomata is. Olyan részleteket mond el, amelyekről a történelemmel kevesebbet foglalkozó olvasóközönség szinte nem is tud. „1940 márciusában a generalisszimusz levelet kapott a kis Nagyembertől, melyben 25.700 lengyel tiszt, tisztviselő, földbirtokos, rendőr, kém, csendőr és börtönőr azonnali kivégzését javasolja. (…) A kalinini pincebörtönben és Harkovban egy rabot két ember tartott, míg a harmadik agyonlőtte. Minden kivégzésre maximum két percük volt. Ezután a holttesteket teherautókon a környező erdőkbe vitték és ott elásták őket. (…) A kis Nagyember javaslatára a sikeresen lebonyolított akció után Blohin emberei egyhavi keresetükkel megegyező prémiumot kaptak.”

Ez az a Szovjetunió, melynek szellemi és történelmi örököse, Oroszország jelenleg is civileket gyilkol, s azon dolgozik, hogy Ukrajna fűtés és áram nélküli túlélhetetlen pusztaság legyen. Megismétlem: a szovjet-orosz történelem európai ésszel értelmezhetetlen.

Ennek a világnak a kettősségét a regényben talán leginkább Giorgi Alania története mutatja meg. Giorgi Kosztya iskolatársa Leningrádban. Alkatánál fogva nem igazán való katonának, de penge az agya, szervezési feladatokat kap. A háború után Nyugatra küldik azzal a feladattal, hogy kutassa fel a szovjet emigránsokat, és juttassa vissza őket a Szovjetunióba – szép szóval, ígérettel, csellel. Aztán kiderül számára, hogy ezeket az embereket vagy azonnal kivégzik, vagy a Gulágra küldik, ahol csak idő kérdése a halál. Giorgi évekig kutat apja után, akinek nevét az édesanyja nem volt hajlandó elárulni. Giorgi nem nyugszik, utánajár a múltnak. Kiderül, hogy nagyon tehetséges édesanyja tanítónak készült. Egy főiskolai kirándulás alkalmával Berija kiszemelte magának és megerőszakolta. Nem mondhatta el, mi történt, ezért még a családja leringyózta, megvetette. Megszülte Giorgit, és mindent megtett azért, hogy gyermeke tanulhasson. Giorgi nagyon szereti, tiszteli Kosztyát, és segít a testvérének, Kittynek Nyugatra jutni. Sokáig fedezi is, hogy Kitty – aki híres énekes lett – ne jusson a többi emigráns sorsára. Giorgi nem tud megbékélni múltjával, a hazajuttatott és kivégzett emberek árnyai kísértik. És végül az önkéntes halált választja.

Okvetlenül fontos megemlíteni, hogy magyar vonatkozása is van a műnek: elmeséli, hogyan bízták meg a grúzok Zichy Mihályt korai eposzuk, a Tigrisbőrös lovag illusztrálásával. A festő hírének utóélete is belekerült a könyvbe: nemzeti festőjükként tisztelik, utca van róla elnevezve Tbilisziben, és szobrot is állítottak neki.

A regényt Fekete Ágnes nem grúzból ültette át magyarra, ugyanis a mű németül jelent meg 2014-ben, Frankfurtban. Nino Haratisvili Grúziában született, ahol német tannyelvű iskolába járt, majd a Szovjetunió felbomlása után az egész család – menekülve a polgárháborús káosz elől – kiköltözött Németországba. Amikor elcsendesedtek Grúziában a harcok, visszatértek, de Nino visszament Németországba, színházi rendező lett. 2010-ben jelent meg első regénye, a Juja, amit a kritika ígéretes első könyvnek tart.

A színházi rendezés is történetmesélés, igaz, hogy más eszközökkel, más technikákkal. Ez adhatott megfelelő gyakorlatot és technikákat a kezébe a hatalmas munkához, amely a Brilkának szóló regényhez kellett. Hat generáció, rengeteg kiválóan megrajzolt figura, egy évszázadnyi történelem, szerelmek, könnyek, sarkukból kifordult, tönkrement életek – és minden fonal végigszőve és lezárva. Nem marad elvarratlanul egyetlen szál sem.

Ha huszadik századi megfeleléseket keresek, Akszjonov monumentális regénye, a Moszkvai történet (Európa Könyvkiadó, 2003, 2018) ehhez hasonló széles tabló a Szovjetunióról. Érdemes a kettőt egymás után olvasni.

A fordító, Fekete Ágnes azt írja magáról, hogy amatőr műfordító. Haratisvili regényét lefordítani sok minden, csak nem amatőr tevékenység. Egyrészt a mennyiség miatt, másrészt a szöveg zeneiségét, érzékenységét olyan pontosan adta át, hogy az olvasó szinte érzi a helyszínek jellegzetes illatát, a virágoskertek felől lengő szellőket, a Dzsasi család lakását belengő mennyei csokoládéillatot.

Nino Haratisvili: A nyolcadik élet (Brilkának)
Fordította: Fekete Ágnes
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022
966 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 4499 Ft
ISBN 978 963 504 5143

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az életben maradásért, a boldogságért és a szerelemért küzdenek egy grúz család tagjai a polgárháború, forradalom, világháborúk és önkényuralmi terror alakította orosz–grúz és szovjet 20. századi történelem viharaiban, hol egymásba kapaszkodva, hol messze elszakítva és eltaszítva egymástól.
A rendkívüli tragédiák és a rettegés évszázadában – Tbilisziben, Szentpétervárott, Moszkvában, Londonban, Berlinben és Bécsben – a csokoládégyáros ükapa titkos receptje alapján sorsfordító forró csokoládék készülnek, annak reményében, hogy megváltoztassák mind a történelem, mind az egyéni sorsok menetét… beteljesítve az álmokat.
A nyolcadik élet (Brilkának) lenyűgöző, líraian megírt, eposznak is beillő, felkavaró és megindító családregény sűrű szövésű, történelmi léptékű, nagyszabású mű, tele félelmetes, ugyanakkor lélekmelengető történetekkel – igazi nagyepikai alkotás, évezredfordulós Háború és béke.