A zakatolás az élet | Karl Ove Knausgård: Tavasz (Évszakok)

Posted on 2022. szeptember 14. szerda Szerző:

0


Fazekas Erzsébet |

Ez az Évszakok sorozat legmegrendítőbb kötete – olvasom egy értékelésben. – Az ötgyerekes apa őszinte kitárulkozásában benne van a mindennapok szépsége és a remény – folytatja a szöveg, amire felkapom a fejem. Öt gyerek? Lemaradtam valamiről? Átugrottunk pár évet? A kezemben tartott könyvben a szerző az éppen negyedikként világra érkezettnek mutatja be a családban zajló eseményeket, és a körülöttük lévő világot: a csendes, bukolikus, farmokkal egyhangúan pöttyözött norvég vidéki tájat, és a tengerparti régió drámaian izgalmas sziklaformációit (a vízben álló oszlopok neve: rauk).

Nem szeretnék pontatlan lenni, ezért egy tavalyi interjúból megtudom, hogy Knausgård jelenleg hét gyerekével és harmadik feleségével él Londonban. A közös kicsi mellett velük a korábbi házasságokból származó 4+2 gyerek is. A Tavasz idején (2016 novemberéig, a válásig) Knausgård második feleségével, az író Linda Boströmmel és négy gyerekükkel Svédországban élt. Ma közösen látják el a szülői felügyeletet, ezért a család nagy része kétlaki, hol ide, hol oda költöznek.

A sokgyerekes szerző magánéletében nincs semmi titok. Tudatosan teregeti ki műveiben személyes küzdelmeit, családja ügyeit – utalunk a Harcom (Min Kamp) életrajzi sorozatra. Meg is lett ebből a maga baja (most nem arra gondolunk, hogy a cím zavaróan emlékeztet a hírhedett Mein Kampf-ra). Maga nyilatkozta, hogy bár elhidegült első feleségétől (Tonje Aurslandtól), de sokat szerepeltette a Min Kamp több kötetében, saját szavaival: fausti alku nyomán. Olyan paktumot kötött, amelyben valamilyen világi (tudás, hatalom, hívság), gazdasági haszon fejében vagy legalább reményében, az ember erkölcsi, spirituális jelentőségű személyes értékekkel kereskedik, vagyis eladja a lelkét. A fausti alku természeténél fogva tragikus, mert az, amit átad, végül sokkal értékesebb, mint amit megszerez/hetett vele.

Knausgård beismeri, nagy (irodalmi) sikert ért el azáltal, hogy a nyilvánosság kedvéért feláldozta barátokkal, családtagokkal való kapcsolatát. Az említett Tonje egy rádióinterjúban elmondta, akaratán kívül került az önéletrajz szereplői közé. Knausgård egyik nagybátyja is így járt, el is ítéli a teljes Harcom vállalkozást. A norvég „irodalmi szupersztár” Karl Ove bevallja, hogy az alkoholistaként mélyre süllyedő apja ábrázolását követően a családja csak a kiadón, illetve ügyvéden keresztül áll vele szóba, immár 12 éve. Arról még nem olvastam, hogy a Tavaszban szinte néma anya, Linda mit szól ahhoz, hogy depressziója lett a kötet egyik vezérmotívuma. Az író ennek történetét akarja örökül hagyni a pár hónapos Annénak. Bár, megjegyzi, maga se biztos benne, hogy a kislány akár 16 évesen elolvassa majd a neki szánt sorokat.

De vajon mennyiben szánta neki a könyv sorait az immáron hét gyerekkel Londonban élő Knausgård? A legkisebb alig három-, a következő kicsi már csaknem nyolcéves. Neki az író készíti a reggelit, s kíséri el minden nap az iskolába. Ő lehet Anne, aki a Tavasz címzettje? Vagy olvasóként inkább én volnék az? Ám engem alig talált meg vele – mert sok minden taszít a szövegben – ha végiglapozom jegyzeteimet, leginkább az író székelésének igen részletekbe menő ábrázolása. A leírás se irodalmi, se tudományos értelemben nem közül számomra különleges megfigyelést. Nincs benne revelatív felismerés, bezzeg, ha egy boncterembe látogatva vetette volna papírra az ott látottakat – a közvetlen tapasztalat megszerzésére, gyávábbak okulására. S mily különös véletlen, az interjú következő bekezdése épp a halálig jut el: Knausgård a maga 52 éve alatt egyetlen halott embert látott. Az apját – s ez a pillanat meghatározó, hatalmas jelentőségű volt számára. Még onnan nézve is, hogy apja családja megszakította vele a kapcsolatot. Pedig itt is érvényes lenne a szerző megjegyzése: „Csak az élők számítanak. Az élet az élőkben zakatol…. amikor az öregek meghalnak és elhal bennük a zakatolás, a gyerekeikben folytatódik, megértjük, hogy a zakatolás a lényeg, az ad a dolgoknak értelmet, a zakatolás az élet.”

Korábban reggelente a vidéki tájba lépett ki a szerző, most meg egy nyüzsgő nagyvárosba, s ez, mint mondja, biztosan meg fogja változtatni regényei közegét. Kiállításra, koncertre, meccsekre jár, s tán nem ír le többé effélét: „… a növényzet éles zöldje szinte mesterségesnek tűnt a búzamezők szárazon aranyló, napszítta porsárga és szürkésbarna árnyalatai mellett”.

Karl Ove korábban azt is közhírré tette, ritkán érezte magát boldognak, kevés dologban talált örömöt. Talán ezért is akart sok gyereket, mert ők adnak az életnek értelmet, és vidámsággal töltik el az embert. Úgy érezte, valódi irodalmat alkot, ha leírja küzdelmeit, szerelmeit, ivászatait, önrombolását, házasodását, apává válását. Kényszeres aprólékossággal, minden részletet följegyezve, futurista kiáltványként kiöntve magából a szavakat, tömérdek apró, lényegtelen eseményt ábrázolva, sokszor az ideges kapkodásban át se nézve utólag a leírt szövegeket – így készült a Tavasz is. „Minthogy annyian reagáltak privát történéseimre, rájöttem, valójában mindnyájan egyformák vagyunk, hasonló hétköznapi gondokkal.” Mivel ma kisebb az érdeklődés az önéletírások iránt, sőt negatívan fogadják, jegyzi meg Karl Ove, ezért elhatározza, másképpen, a jövőben másról fog írni…

De vissza az Évszakok sorozat harmadik részéhez. A Tavaszban Knausgard egyetlen nap történetét recitálja a három hónapos Annénak. Felesége kórházban, ő meg egyensúlyt próbál találni otthon a házimunka, az apai és az írói feladatok közt. A könyv az Őszre emlékeztető szellemben íródott. Látszólag mély filozófiai megállapításokkal: „Nem tudod, mi a levegő, mégis lélegzel. Nem tudod mi az alvás, mégis alszol….” – ami persze tiszta átverés. Az említett tevékenységek tudattalanul történnek velünk. (Karl Ove ne tudná ezt?)

Habár az alábbi okfejtés az emberi fejlődésről talán másnak is érdekes: „Olyan lassan cseperedsz, hogy a növekedést senki nem veszi észre.” (Persze „leginkább te magad nem”, de ez megint közhely!) „Először kifelé nősz, megfogod a tárgyakat a kezeddel… a közben születő gondolataiddal, majd eltelik jó néhány év, s amikor már kiformálódik számodra a világ, befelé, magad felé is kezdesz nőni.”

Nagy teret foglal el az apa monológja feladatairól, kötelességeiről „az élet történések sora, amelyeket ki kell védeni” – no, itt megint meg kell állnom. Miért és hogyan kell a történést kivédeni? „A kivédés ellentéte az alkotás, létrehozni valamit, ami korábban nem volt.” Mint például a baba. Az apa ezután hirtelen váltással a szeretetről beszél, bár magát a szót ki se ejtené, mert olyan kultúrában nőtt fel, „ahol óvatosan bánnak a szavakkal. Ha azt mondanám az anyámnak vagy a bátyámnak, hogy szeretem, elszörnyednének. Terhet raknék a vállukra, erősen megbillenteném a köztünk beállt egyensúlyt.” „A feltétel nélküli szeretet állandó, halványan pislákol egy életen át…. ebbe születtél bele, körbeölel, bármi történik is, ameddig anyád és én élünk.” „Ami gúzsba köt, az a szeretet más formája, nem annyira tiszta, belevegyül a személy, aki szeret… de mindent tönkre is tehet. Akkor ki kell védeni.”

Vallomás következik: Anne születése előtt berendelték a gyermekvédelmi hivatalba. Nem mondja el miért, mi történt náluk, miről faggatták, csak gondolatait osztja meg: „A megrendülést az intézmény neve okozta, vagyis hogy a gyerekeknek védelemre van szükségük, mások védelmére szorulnak, nem a miénkre… talán egyenesen tőlünk kellett volna őket megvédeni. Attól kezdve a gyerekek érzelmi kitörései, a házunkban lévő felfordulás, a rendezetlen dolgaink a gyermekvédelmi hivatalt juttatták az eszembe.”

Tovább tágítja elméleti filozófiával a baba/olvasó agyát: „nem tudod mit jelent a személyiség. Különös jelenség az ember, összes jellemvonásának összege egy egész…. és amikor megismerünk valakit, vagy gondolunk rá, ezzel az egésszel szembesülünk. A személyiség az emberben belül lakik. Gondolatok, érzések és akarat formájában, amelyek eredetileg nem absztrakt elemek, sőt, valami hihetetlen konkrét alapjuk van, az agyban játszódó reakciók nyomai, amikor különböző sejtek kommunikálnak egymással…. A személyiség stabil egy életen át… Az emberek ritkán tesznek teljesen meglepő, tőlük váratlan dolgokat. Egyes személyiségek között kicsi a különbség, ha egy idegennel találkozunk, többé-kevésbé olyasmit tesz, mond, mint mi magunk. Hiszen egymás képére vagyunk teremtve.”

Újabb önvallomás arról, hogy kissé aszociális: „képtelen vagyok emberekkel úgy beszélgetni, hogy közeli barátokká váljunk, ezenkívül, minden időmet a saját dolgaimmal töltöm, amit az emberek észrevesznek, így az utolsó lépéseket senki nem teszi meg. Ha valaki megpróbálja, általában visszahúzódom. Egyedül ülni a billentyű és a képernyő előtt, egyszerűbb.”

A következő mondatával önmagának mond ellen, hiszen leszögezi, a világ szépsége nem jelent semmit, ha egyedül vagy benne. Igaz, nem a szomszédokra, hanem az utódokra gondol: „Egy új gyerek újabb szeretet forrás, és eldöntené, hogy soha más életet ne válasszak, csak a családot.” Még akkor is, ha ez mennyi fenyegetettséggel jár. Mert „életben lenni azt is jelenti, mindig közel lenni a halálhoz”. Minden szülőnek van tapasztalata, amikor valami rosszul is végződhetett volna. Nem kell hozzá több, csak a körülmények pici változása, egy hang, amire megfordul a létrára mászó kicsi, elengedi a fokot, s fejjel zuhan a betonpadlóra. Hiába rendelték be a gyermekvédelmi hivatalba, nem történt nagyobb dráma náluk. Sőt! „A gyerekeim közelsége tette, hogy egyenesbe kerültem magammal, ez volt az egyik nagy öröm, amit hoztak az életembe, és náluk jobban senkit nem szerettem.”

Végül néhány bekezdés, ami különösen megfogott: Annénak mesélve nagyon finoman utal felesége mély depressziójára: „A dolgok és az események önmagukban nem jelentenek semmit. Értelmüket a visszhang kelti, amit keltenek. A visszhang által kapcsolódunk a világhoz, és anyukáddal az történt, hogy a világ nem talált benne visszhangra. Megszűnt a kapcsolat és anyukád kívül maradt. A sötétben, amiben akkor élt, ő volt egyedül, és a fájdalma, amit érzett. Láttam, hogy maga a létezés is kibírhatatlan a számára. Egész nap ágyban feküdt…(…) az ágy az alváshoz kapcsolódott, a sötétséghez, ami után vágyott, mert az álom nem fájt.” (…) „azért írom le, mint valami neked szóló védőbeszédet, ha egyszer elolvasod, mert azt szeretném, hogy akkor szépeket gondolj rólam. És hogy szépeket gondolj rólunk, arról a nyárról, amelyik annyira nehéz volt.”

Akad még néhány fejtegetés, amit rendkívül figyelemre méltónak találtam. Az egyik: „az önámítás minden emberi tulajdonság közül a legemberibb. Az önámítás nem hazugság, hanem a túlélés mechanizmusa. Te is ámítani fogod majd magad, csak attól függ, milyen mértékben, és egyetlen dolgot tanácsolhatok, próbálj arra gondolni, hogy mások ugyanazt a helyzetet teljesen másképp látják és élik meg, mint te, és ez nekik teljesen természetes.” „De ez nem könnyű. Talán mindennél nehezebb. Mert ugyanakkor fontos, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, végezzük a saját dolgunkat és kövessük a saját gondolatainkat, nem másokét. Annyira könnyű megfesteni egy valóságképet, és érvényesnek elfogadni akkor is, ha néhány pontban ellenkezik azzal, amit valójában érzel, megélsz és gondolsz. Akkor mit teszel? A legegyszerűbb korrigálni az érzéseket, tapasztalatokat, gondolatokat, mert egy valóságképhez sokkal egyszerűbb és kellemesebb igazodni, mint a csupasz valósághoz. Ezzel vissza is kanyarodunk az önámításhoz, a legemberibb tulajdonsághoz.”„S talán a következő dolog sem más, mint önámítás: nem könnyű életre kell vágyakozni, a könnyű sohasem teljes értékű megoldás, csak a nehéz élet a teljes értékű élet.” (…) „ami ellene szól, hogy neked és a testvéreidnek könnyű, egyszerű, hosszú, boldog életet kívánok.”

Ebben a szellemben fogalmazta meg a könyv záró mondatát: „Néha fáj élni, de mindig van miért. Ezt, ugye nem felejted el?” És még tetszik ez is: egy régi íróasztal kapcsán leírta: „Szerettem a belé vésődött idő nyomait.”

Sajnos viszont beszélnem kell arról is, ami nem tetszett: Természetesen nem vagyok purista, noha akadt néhány mondat, melynek szórendjét másképp oldottam volna meg. De ennél fontosabbnak gondolom, hogy a könyv fordítója, szerkesztője sem tesz különbséget az ami és az amely között – biztos, ami biztos, szinte minden esetben az utóbbit használják. Fennköltebb lenne tőle a stíl? (Tessék csak figyelni, hogyan hangzana: biztos, amely biztos…)

A könyv legnagyobb tévedése pedig a borító. Taszító a címoldal a tengerből kimosott gyerekhulla (?) képével. A hátsón pedig olvadt csokifagylalt vagy hasmenés szétfolyt pacnija takarja el az olvasó elől a Madonna (a depressziós anya?) és részben gyermeke (az író kislánya?) arcát. Miért is?

Karl Ove Knausgård: Tavasz (Évszakok)
Anna Bjerger illusztrációival
Fordította: A. Dobos Éva
Magvető Kiadó, Budapest, 2022
190 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3439 Ft,
e-könyv változat 2999 Ft
ISBN 978 963 144 1574 (papír)
ISBN 978 963 143 1544 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Az Évszakok sorozat harmadik részében Knausgård egyetlen nap történetét meséli el lányának, az újszülött Annénak.
Miközben felesége, Linda a kórházban lábadozik, ő otthon zsonglőrködik a házimunkával, a négy különböző korú gyerek napi rutinjával és régi-új szorongásaival. Knausgård semmit sem hallgat el Anne elől, mesél neki Linda depressziójáról és nehéz terhességéről, saját egészségi állapotáról, és arról is, hogy meg kellett jelennie a gyermekvédelem előtt.
Az Anna Bjerger illusztrációival megjelenő Tavasz az Évszakok legmegrendítőbb kötete, Knausgård eddigi egyik legjobb könyve.