Pokolra szállni újra meg újra | Dr. Rita Santos: Pánik

Fazekas Erzsébet |

Mindenekelőtt nézzük meg alaposan (itt jobbra) a címlapot. Vajon a szerző milyen jelentőséget tulajdonítva adott az alcímben kiemelt hangsúlyt a nagybetűknek? A könyv végére érve bizonyára megkapjuk a választ. De akár előre is vetíthetjük, hogy a kiemelt négy szó hordozza a fő üzenetet.

Rémisztő és egyben kimerítő egy pánikroham – szögezi le dr. Rita Santos klinikai szakpszichológus. A megállapítását látatlanban elfogadjuk, azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy „szorongással járó helyzetet élete során mindenki átélt már”. A kiváltó ok mindenkinél más és más: vizsga, fogorvosi kezelés, injekció, nyilvánosan előadandó beszéd (esetleg nagyobb közönség előtt), vagy fizetésemelés kérése, lehetőleg négyszemközt a szigorú, rideg (vagy csak hatalmi pozícióban lévő) főnöktől. Az ok jellege, a gyomorszorítás erőssége igen eltérő lehet. Az említett és a hasonló esetekben természetes állapot az idegesség. Vagyis ez normális érzés, amit az egyébként egészséges egyén elég hamar megtanul kezelni.

„Ha a szorongást más érzelmekkel együtt éljük át, ez arra utal, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak vagyunk.” Baj akkor van, figyelmeztet a pszichológus, ha a szorongás minden más érzést kiszorít. A pánikroham pedig ennél is rosszabb. Maga a szó is riasztó. A terápián több érintett is úgy fogalmazta meg, hogy olyan élmény volt, mint „újra és újra pokolra szállni”. Olykor ok nélkül tör ki, tör elő a roham – s emiatt az érintett erőtlennek, tehetetlennek érzi magát. Jó esetben túlélő üzemmódra kapcsol.

Lelkesen olvasom és heves bólogatással követem Santos doktor szövegét. (Milyen jó szerkesztési elv grafikai kiemeléssel külön hangsúlyt adni adott oldal fő gondolatának!). Nem győzött ugyan meg a kiemelési keret sormintájába illesztett stopper vagy vekkeróra, bár lehet, hogy arra figyelmeztet: Ébresztő, itt fontos üzenet következik!

Santos doktor megállapítja: „sokan élnek át az életben legalább egy rohamot, sokan többet is.” Majd folytatja: a rohammal kapcsolatos „tapasztalatainknak köszönhetően, önmagunk jobb megismerése mellett érzelmileg is megerősödünk.” A könyv célja, hogy az olvasó, pontosabban a téma által érintett egyén megértse önmagát, szorongását, s ezzel párhuzamosan építsen ki új kapcsolatot e különös érzelmével.

A húsz éve klinikai szakpszichológusként dolgozó szerző ezt a művét írástudatlan nagyszüleinek ajánlja, akik keményen dolgoztak azért, hogy ő írástudó legyen. Az lett. Tanulmányai, majd működése során (praxisában) a szorongással összefüggő problémákra fókuszált. Az agy működését kutatta a funkcionális mágneses rezonancia (fMRI) segítségével is – munkásságát, főként a ’figyelmi kontroll’ elméletét, kollégái úttörőnek mondják.

„Fontosak az érzelmek, ám sok kárt is tudnak okozni egyesek életében” – vallja a kognitív viselkedésterápia (CBT) szakembere, egyben az olvasó figyelmét is e felismerésre irányítva megjegyzi, ugyanakkor milyen hatalmas erőt adhat az, ha kihívások elé állítjuk magunkat. „Amikor félünk, mintha harcban állna egymással (irracionális, nehezen érthető, rémisztő) érzelmeink világa és tudásunk (benne az ismeretek, tapasztalatok, a racionális döntéshozó elme).”

A fentiek ismeretében jogos a kérdés, hová álljunk tehát, ha lenyomnak az érzelmek? E költői kérdésre nem költői, hanem szakmai választ kapunk: építsünk ki jobb kapcsolatot tudásunk és érzéseink között, hiszen nincs itt szó semmiféle harcról. Sokkal inkább „próbáljuk elfogadni érzéseinket, a megküzdési stratégiák számát minimálisra csökkentve.”

Hajjaj: próbálom megérteni a szerzőt. Eddig nagyon jól követtem, de itt értelmezésem másfelé kanyarodna. A megküzdési stratégia negatív tartalmú lenne? A jó stratéga – mondja a szótár – „a cselekvések és a végrehajtásukhoz szükséges erőforrások biztosítását időben kiterjedten gondolkodva tervezi meg.” Ez nyilvánvalóan igen hasznos, okos technika az életben, főként ha a stratégia a megküzdést szolgálja. De továbbra sem hagy azért nyugton a kérdés, dr. Santos miért mutatja olyan kényszerként a stratégiát, aminek hatására cselekszünk – mi, akiket a szerző mindvégig tegez. (Tudom, hogy ez mind gyakoribb szokás, de a való életben a bolti eladók legalább az idősebb vásárlót megkímélik ettől az ál-barátságos közvetlenkedéstől.)

Tehát tegezve akarja nekem is megtanítani a szerző – bár nem vagyok, és korom miatt már bizonyára nem is leszek pánikrohamot átélő –, hogyan küzdjek meg önmagammal, és e küzdelem menetét miként dokumentáljam naplómban. Ami engem illet, az olvasónaplómban én egészen másféle dolgokat dokumentálok: például történeti visszatekintést. Nevezetesen azt, hogy a pánikra már 16. századi beszámolókban is utaltak, de a „bepánikolás” jelenségére – értőn, azaz a szerző szerint szakmailag megfelelő módon –, csak mostanában figyelnek. A tudomány és a gyógyászat 1980 körül kezdett ismerkedni a pánikrohamokkal, foglalkozni a szorongással, ami újabban intenzív félelem vagy diszkomfort érzés néhány perc alatt tetőző váratlan hulláma (írja ezt A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve).

Sok további hasznos részletet ismerhetünk meg. Például hogy milyen tünetek (legalább négy) esetén lehet rohamról beszélni. Mi okozza, mi jellemzi a rohamokat. Kinél, mikor törhet ki. Egyeseknél speciális helyzetben: autóvezetéskor, magasban, mozgólépcsőn, állattal találkozva, rossz hírek hallatán, heves vita közben indul be, esetleg mások nehéz helyzetét, vagy fontos változást átélve. Stresszes szituációban: sorállás, várakozás, zsúfoltság, egyedüllét során, amikor megjelenik a csapdába esettség érzete.

Eddig is sejtettük, hogy amiről itt olvasunk, teljességgel egyéni. Van, aki nyugtalan éjszakáról számol be, alvás közben él át rohamot. Más akkor, ha figyelmét leköti valami (tévé, ivás, drog). Idáig érve ismét feltámad bennem a vágy, hogy interjút kellene kérnem a szerzőtől. Ugyan magyarázza már el: mitől volna azonos jellegű – figyelmet lekötő – agyi/szellemi tevékenység, elfoglaltság a tévézés meg a drogozás?

De lenne még más megbeszélni valónk, és akkor ezennel a szerző mellett át is térhetünk a fordító, a szerkesztő megszólítására. A könyvvel hivatásszerűen foglalkozó kedves szakemberektől kérdem, nem kellene-e kerülni vagy árnyaltabban kontextusba helyezni a beszabályozás szót? Itt: „Érzelmeid beszabályozásához először meg kell tapasztalnod őket, szembe kell nézned avval, amitől a legjobban félsz.”

• Olvass bele!

Meggyőződésem, hogy az itt idézett figyelmeztetés a könyv talán legfontosabb üzenete: „ha pánikroham alatt védekező magatartásokkal próbálod kontrollálni a szorongásodat, megzavarod a test természetes képességét arra, hogy visszatérjen a normális kerékvágásba, és hogy magától elcsendesüljön a szorongásos folyamat. Beavatkozol az érzés természetes menetébe, s elveszed az agyadtól a lehetőséget, hogy megtanulja: a szituáció valójában nem volt veszélyes.” Hajlandó vagyok még a vekkerórás sormintával is ellátni ezt a mondatot, csak ne kelljen beszabályozásról olvasnom. De elkerülném a következő szóhasználatot is:

„Akárhány alkalommal éljük is át, a pánik ragadós, veled marad.” Bizonyára tudja a fordító, sőt a szerkesztő is, hogy elég nehéz elképzelni a pánik ’ragadós’ voltát. Ahogy az emlék sem az. Nem ragad bele a… hova is? Az agyunkba? A tudatunkba? Az idegsejtjeinkbe? Talán inkább megtapad, rögzül, bevésődik, majd vissza-visszatér, és sokáig gondolkodunk rajta. Nem csak azért, mert rossz érzést okozott, hanem mert kárt is.

„Jobban ismered az érzéseidet, s érzékenyebbé váltál az irányukba” – olvastán megint kérdezem a fordítótól és szerkesztőtől, hogy nem lehetett volna: érzékenyebb lettél irántuk? Zavar az is, hogy „a pánik bekorlátoz”… (Mintha a mai alulképzett médiatartalom-előállítók szavait olvasnám.) De rágódhatunk egy kicsit a következő mondaton is: „elkezdesz odafigyelni a testedre meg a fizikális érzeteidre.” Fizikális? Nem inkább testi érzetre gondolt? A lényeg persze az üzeneten van. Azon, hogy aki elkezdi lesni tüneteit, közben elmegy a többi élmény mellett, úgy él, „mintha állandóan egy sötét felhő lebegne fölötte, s minden nap(já)ra baljós hangulat nehezedik.” Márpedig ez a folyamatos éberség növeli a pánikroham visszatérésének esélyét.

Sajnálom, de kénytelen vagyok végleg ellendülni a tartalomtól, mert végezetül a könyv egy rendkívül gyakori hibájára kell utalnom. Szinte minden egyes esetben, ahol az ami névmás lett volna helyes, a szövegben amely szerepel. Pedig van különbség a használatban. Álljon itt a soktucatnyi felsorolás helyett egyetlen példa: „Oxigénre van szükségünk, melyet a vér szállít.”

De hogy ne negatív megjegyzéssel zárjam jegyzetemet, jelentős újdonságra hívnám fel az olvasók figyelmét. Dr. Rita Santos megvilágította számomra, hogy nyolc érzékünk van. Ezek az érintés (mellesleg helyesebbnek vélem azt, hogy tapintás), látás, hallás, szaglás, ízlelés, továbbá térérzékelés, testtudatosság, illetve az egyensúly megtartása. Emlékeim szerint az iskolai biológiaórán a felsorolásban még csak (az első) öt érzék szerepelt. Bevallom, nem követtem a tudomány ilyen irányú fejlődését. Eddig azt hittem, nem véletlenül mondjuk a különleges megérzésre: azt súgja a hatodik érzékem. Lehet, hogy ezentúl így kell mondanom: azt súgja a kilencedik érzékem…

Számos kifogásom ellenére mégsem ajánlom, hogy valaki úgy lapozza át e művet, hogy csak a kiemelt részeket olvassa el. Ennél azért jóval többet érdemel.

Dr. Rita Santos: Pánik.
Ismerd meg a félelmeidet
és szerezd vissza az életedet
Iránytű sorozat
Fordította: Mezősi Péter
Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2022
160 oldal, teljes bolti ár 3290 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2632 Ft,
e-könyv változat 2299 Ft
ISBN 978 615 605 8904 (papír)
ISBN 978 963 609 0166 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A pánikrohamok ijesztőnek tűnnek, különösen, ha nem tudod, mi is történik veled, és mit lehet tenni hasonló helyzetben. Ha azonban megtanulod felismerni, megérteni és kezelni a jelenséget, akkor máris nyertél: egy nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb életet.
Ebben a hasznos kézikönyvben dr. Rita Santos egyszerű stratégiákat ajánl a kiváltó okok felismeréséhez és érzelmeink jobb megértéséhez, melyek segítségével újszerű módon viszonyulhatunk a szorongásainkhoz. A cél többé nem a rohamok elkerülése, hanem önmagunk megerősítése.