Egressy Zoltán: Jolka harangja (részlet)

(nem mertem mondani)

Fáj a lábom. Nem tudok már elmenni a templomba. Nem láttam misézni az új papot még, pedig igen megnézném. Az uram nem mindig szerette, mikor mentem. Aszondta, minek menek annyit a papokho? Aztán már nem mondta. De nem vót annyira féltékeny mégse. Én igen szerettem a papokho menni, beszélgetni velük.

A bérmakeresztapám miatt lett a Béla papa az uram. Mer a bérmakeresztapám átnősűt a szomszéd faluba, de sokszor járt haza, aztán egyszer meséli, hogy összeismerkedett ám valakivel. Egy asszonnyal, akivel igen jókat beszélgetnek. Az asszony feleséget keres a fiának. Erre mesélt neki rólam, hogy én ilyen kedves vagyok, meg olyan kedves. Hiába mondtam neki, hogy hagyjon engemet, nem akarok én férjhö menni.

Ez az asszony engem ismeretlenül megszeretett. A fia akkor még katona vót. Fogoly. Az asszony igen lelkes lett, azt mondogatta a bérmakeresztapámnak, hogy hát ez a lány igen jó lenne a fiamnak, amikor majd hazagyün. Mer igen bízott benne, hogy hazagyün. Így is lett, 47-be meggyütt a fogságbul, novemberbe meg már mentem vele a búcsúba.

Így történt, ahogy mondom. Mer ahogy meggyütt, az anyja mondta neki, hogy menjen el azt a lányt megnézni. Akkor még az öccse udvarolt nekem. Hozta nekem a tökmagot, mer magozták akkor a tököket, aztán egyszer aszondja, ha nem gyünne értem a bátyja, akinek hát szánva vagyok az anyjuk által, akkor majd ő vesz el. Aztán még ott vót a Somogyi, az is járt oda hozzám, hát, mondom, most a három közül ki lesz vajon, aztán a jóisten tudta, hogy legyen.

Abba az időbe nem úgy vót ám, hogy a lányokat megkérdezték. Az apám nem akart bálba se elengedni, még búcsúba se, visszafogták akkoriba a lányokat. De a bérmakeresztapám annyit beszélt a fejinek, hogy végül csak elmehettem. Hát ott mennyi ismeretség köll, semennyi, beszéltem, mennyit, pár szót az asszony fiával. Aztán vasárnap már el is gyütt hozzánk. Eszembe se vót a férjhö menés, de aszondták az Édesnek, a Jolika már húszéves is megvan, nem gondolja, hogy férjhö köllene adni? A falu így vót abba az időbe.

Az uram anyja igen kedves asszony vót, barátságos. Az uram is jó ember vót. A testvére más, az nem köllött vóna a világér se, mer igen szeretett inni, sokszor vót részeg. A Somogyi akkoriba lassan elmaradt. Az nem ivott, igen jó ember vót. Később megen idejárt, pedig már megvót a felesége, nekem meg a férjem. Milyen jó lenne, mondta, hogyha mi összeszállnánk. Akart vóna az mindent, de nem szerettem annyira, mer tette magát, hogy ő valaki. Mikor az uram nagybeteg lett, és itt haldokolt, a Somogyi mindennap elgyütt. Aztán mikor meghalt a Béla papa, utána is. Nem bántam végül is, lett kivel elbeszélgetnem.

Az uramnak vót valakije még a háborúba menése előtt. Sokáig, négy évig. De mikor elvitték őt katonának, az elkurvintotta magát. Egy ruszki föl is csinyálta. Elment valahova elvetetni a gyereket, aztán vérzett, úgy gyütt haza, látta az egész falu. Az uramnak, mikor meggyütt, szótak, hogy mondjon le róla. Elsőre nem akart. Pedig nem vót a menyasszonya, csak udvarolgatott neki. De négy évig. Aztán üzente neki a nő, hogy férjhö ment, de abba a pillanatba elválik, ha az uram mégis vele akar lenni. Az anyósom elzavarta. Erre az meg elátkozott minket. Tudott ilyen praktikákat, mer az anyja valóságos boszorkány vót. Idegyütt egyszer a kisajtóhoz, mikor benn feküdtünk a Béla papával, kukoricát potyogtatott az ajtóhoz. Hogy az majd rosszat hoz ránk. Így is lett, meghaltak reggelre a tyúkok. Az uram összeszedte a kukoricákat, én meg a paptul kértem segítséget. Aszondta, imádkozik értünk. Meg mi is imádkozzunk sokat. Aztán abbamaradt az egész, a nő eltűnt.

Én nem hoztam elő őt az uramnak többet. Nem akartam haragot gyújtani. Elég vót nekem a leégett házban meghalt ember szelleme. Az azér lett szellem, mer szeretett engem. Megjelent majdnem mindennap. Hogy valóságosan benn vót a szobába vagy sem, én azt nem tudom. De az uram is látta elsuhanni. Suhant befelé a szobába.

Nem ez a ház égett le, hanem az, amibe fölnőttem. Vót egy zsuppos istálló a szomszédba, onnan gyütt a baj. Épp a fátyolt igazgatták a fejemre, hogy jó lesz-e úgy, vagy amúgy lesz jó, mer az esküvőm gyütt nemsokára. Akkor kezdtek kiabálni, hogy ég a ház, ég a ház, kifelé, kifelé! Jaj, jézusmária, szaladtunk, mindenki rohant, pakolták ki, amit tudtak, szekrények, ruhák, ki az utcára mindent, rakták a dógokat az árokba amilyen gyorsan csak tudták, mentettek mindent, pakoltak ki. A Jolika dógait mentsétek, mondták, mindenki a Jolika dógait, azt cipelték főleg.

Később a kedves plébános találta meg az árokba a nyakláncomat meg a gyűrűimet, ő adta vissza. A szomszédba, a zsuppos tetős istállónál disznót akartak pörkölni, de olyan igen alacsony vót, hogy valahogy begyulladt, és pont úgy hozta a szél, hogy a mi házunkra hordta a szikrát. Azér halt meg a Pista bácsi. Hordott ki az is mindent, amit ért, hiába kiabáltak neki, hogy gyüjjön ki, ne menjen már vissza, az csak mondta, hogy a Jolika kelengyéjét meg köll menteni. Egy égő gerenda ráesett. Elvitték a kórházba, de meghalt.

Egressy Zoltán: Jolka harangja
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
240 oldal, teljes bolti ár 2999 Ft,
kedvezményes online ár 2055 Ft