Pusztító megújulás | Fábián Janka: Árvízi napló

Laczkó Ilona Adél |

Ki ne ismerné Várkonyi Zoltán filmjének ikonikus jelenetét, amikor az ifjú Kárpáthy Zoltán betöri Kőcserepy Dánielék Duna-parti palotájának az ablakát, hogy kimenekítse a megáradt folyó által elöntött épületből a betegen magára maradt Vilma kisasszonyt. Fábián Janka történelmi kisregénye, az Árvízi napló, pontosan ennek az 1838-as pesti árvíznek az eseményeit tárja elénk. Kevésbé heroikusan, inkább úgy, ahogy azt a valóságban a pestiek átélték: ki hitetlenkedve, más rettegve, ki önzetlen segítőkészséggel, míg más a bajban is a hasznot lesve.

Az elmúlt években, a klímaváltozás következményeként, a folyóinkon nem tapasztalhattunk rendkívül magas vízszintet, egyes tavaink inkább kiszáradás közeli állapotba kerültek. Magyarországon utoljára 2006-ban volt szükség árvízvédelmi készültségre, ráadásul akkor – ami egyébként nagyon ritka – egyszerre áradt a Duna és a Tisza, a mellékfolyóikkal együtt. Tizenhat éve, ami nagyon sok idő ahhoz, hogy elfelejthessük, milyen erővel képes rombolni a természet. Mégsem ez a pusztító erő jutott eszembe, amikor olvasni kezdtem Fábián Janka könyvét, hanem az emberi ostobaság, amely nem képes kellően érzékelni a veszélyt, és időben cselekedni. Akinek van valamilyen „árvízi élménye”, az másképpen fogja olvasni ezt a történetet, mint az, aki csak a híradásokban látott tomboló folyókat.

Jómagam egy mátrai faluban tapasztaltam meg – öt éven belül kétszer is –, hogy a sok esőtől megduzzadt horgásztavak átszakadt gátjain keresztül meginduló víztömeg rövid idő alatt mekkora pusztításra képes. Az első alkalommal a mi falunk halastavának vize zúdult az erdőn keresztül lefelé, míg a szomszéd falu határában – tőlünk alig tíz 10 kilométerre – el nem fogyott a lendülete. Útvonalán pár napig gomba helyett pontyokat, keszegeket, teknősöket találtak az erdőjárók, de ennél nagyobb baj nem történt. A másik eset vadabb volt: a feljebb fekvő település horgásztava zúdult ránk a falut átszelő patakban. Ha a magával sodort hordalék nem akadt volna fent a házakhoz vezető alacsony hidakban, akkor a víz gond nélkül lefut. Így viszont a hegyi falu egyik utcája vált fél órára csónakázhatóvá, és árvízkár ért jó pár lakóházat, pincét. Mindkétszer azt mondták az emberek: elképzelhetetlen, hihetetlen.

Az 1838-as pesti árvíz kapcsán Fábián Janka is ezt hangsúlyozza a könyvében: a pestiek elképzelhetetlennek tartották, hogy a Duna kiléphet a medréből. Holott azon a télen rendkívül hideg volt, hatalmas mennyiségű hó esett (emiatt bezártak az iskolák), és szokatlanul hosszú időre teljesen befagyott a folyó. Jegén gyalog át lehetett kelni Pestről Budára (kőhíd nem volt, a hajóhidat meg éppen a jég miatt kellett elbontani). A nagy többség még akkor sem aggódott, amikor az alacsonyabban fekvő budai utcákban már csónakkal közlekedtek, sőt látványosságként szemlélték az akkor még száraz pesti oldalról. Ennek az abszurd és felelőtlenül kezelt helyzetnek a megrajzolására a szerző a naplóregény kézenfekvő formáját választotta. Krónikása egy fiatal lány, Gruber Vilma, ő követi az eseményeket.

• Olvass bele!

Vilma vőlegénye tüdőgyulladásban meghalt, a mély gyászba merült fiatal lányt Pesten a nővére, Lujzi és családja fogadja be vendégként, hogy a környezetváltozás enyhítsen fájdalmán. Másik nővére, Zsini napló írására biztatja, ám a folyamatos havazás miatt napokig ki sem mozdulnak otthonról, így nincs, amiről írhatna. Így hát ír a színházi előadásról, ahol Déryné lép fel, a fiatalemberről, akit színházban ismert meg, és a könyvekről, amit a férfi ajánlott.

Hamarosan egyre aggasztóbb híreket hallanak a folyóról. Egyeseken pánik lesz úrrá, mások csak legyintenek rá. Vilma is megtapasztalja, a sógora hogyan igyekszik leplezni félelmeit, hogy ne keltsen pánikot a családjában. A nővére viselkedése is tipikus: eltitkolt rettegése a veszélyhelyzet tagadásába fordul át. Megszokott életük látszata akkor roppan meg, amikor a cselédjük félelmében elmenekül.

A napló folyamatosan rögzíti február 15-től március 13-ig (a gátszakadásig) az eseményeket, majd öt nap kihagyás után, március 18-án folytatódik tovább – immár az átélt (vagy inkább túlélt) katasztrófát felidéző bejegyzésekkel. Amikor az utcában megjelenik az ár, nem hagyták el az első emeleti lakásukat (hiszen „odáig úgysem érhet fel a víz”). Még akkor sem mozdultak, amikor a földszinti család lakása került víz alá, és hozzájuk menekültek. Mire nyilvánvalóvá válik, hogy nem maradhatnak, már a tetőn várták reménykedve egy csónak felbukkanását. E napok káoszát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az első gyűjtőhelyről az összeomló házak és a folyamatosan emelkedő vízszint miatt tovább kellett menniük a Ludovika környékére. Útközben látják azokat a haszonlesőket, akik omladozó házaikon hagyják a szerencsétleneket, ha nem fizetnek. De látják az önzetlen segítőket is: Wesselényi Miklóst, Landerer Lajost, István főherceget, meg az ismeretlen ladikosokat.

Amikor végre visszatérhetnek megroppant, de stabilan álló kőházukba, reménytelennek tűnik az újrakezdés. A dohos falak, a szennyel elöntött utcák – alig hét évvel a nagy kolera után – újra a járvány kitörésével fenyegetnek. Vilma megbetegszik, de mire meggyógyul, itt a nyár, és az élet visszatér a városba. A kisregény némiképp sűrítve mutatja meg a következő idők lendületét és változásait: új, erősebb kőházak épülnek, a pesti építkezéseken betiltják a vályog használatát, és immár egyértelmű a szándék, hogy állandó kőhíd kösse össze Pestet és Budát.

Fábián Janka a hétköznapi alakok szemszögéből pontosan, hitelesen mutatja be a pesti árvíz okozta sokkot, a küzdelmet, a túlélni akarás erejét, és a család összetartásának fontosságát. És persze az ostoba pökhendiség, a gyávaság és a kapzsiság ellenszenves figuráit is.

A reformkor – árvíz utáni – nagy építkezései, majd a század második felében bekövetkező gazdasági fellendülés és a millenniumi ünnepségek eredményei a mai napig meghatározzák Budapest belvárosi részének városképét. A Duna pedig csak hömpölyög tovább kiszámíthatatlanul, időnként kiülhetünk napozni az Ínség-sziklára, máskor pedig nézegethetjük, amint vize elborítja az alsó rakparti utat…

Fábián Janka: Árvízi napló
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
160 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a bookline.hu-n 3400 Ft,
e-könyv változat 2599 Ft
ISBN 978 963 433 9663 (papír)
ISBN 978 963 604 0161 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Alig hét esztendővel a pusztító kolerajárvány után, 1838 tavaszán minden idők legnagyobb árvize öntötte el az ekkor már rohamosan fejlődő, nyüzsgő és prosperáló várost, Pestet. Ennek a tragédiának állít emléket Fábián Janka új könyve, az Árvízi napló, amelyben a Cholera-naplóból megismert Gruber Vilma szemével láthatjuk, ahogyan az „árvízi hajós”, Wesselényi Miklós fáradhatatlanul segíti csónakján a bajbajutottakat. Mellette mások, például az ismert nyomdász, Landerer Lajos vagy István főherceg, József nádor fia is kiveszi a részét a mentésből. Vajon hogyan lehet egy ilyen mértékű katasztrófa után talpra állni és újrakezdeni az életet – akár egy fiatal lánynak, akár egy városnak?