Mark Forsyth: A részegség rövid története (részlet)

Az ivás evolúciója

A természet törvényei
nem véletlenül azok.
Hogy alkoholt rejt annyi minden,
példamutató dolog!

Bornemisszák mit koholnak?
Más a törvény ereje:
egynéhány korty alkoholnak
emberben is van helye.

A. P. Herbert (1956)

Előbb kezdtünk inni, mint hogy emberré váltunk, hiszen az alkohol előfordul a természetben, és mindig is előfordult. Amikor úgy négymilliárd évvel ezelőtt az élet kialakult a Földön, egysejtű mikrobák úszkáltak boldogan abban a bizonyos őslevesben, és egyszerű cukrokat fogyasztottak, majd etanolt és szén-dioxidot ürítettek. A szó szoros értelmében sört pisiltek.

Szerencsére azonban a fejlődés nem állt meg ezen a szinten, és kialakultak a fák, rajtuk pedig a gyümölcsök. Ha a gyümölcsöt hagyjuk megrohadni, az természetes módon erjedni kezd. Az erjedés során cukor és alkohol keletkezik, amit az ecetmuslica jól kiszagol, és lakmározik belőle. Azt nem tudjuk, hogy a muslica berúg-e bármi, az emberhez hasonlatos módon. Legnagyobb sajnálatunkra nem képesek (összefüggéstelenül és összevissza) beszélni, nem szoktak dalolászni, és még senki sem látott részegen autót vezető ecetmuslicát. Egy dolgot viszont biztosan tudunk róluk: ha a hím muslica romantikus közeledését egy kegyetlen és fennhéjázó nőstény visszautasítja, akkor a csalatkozott hím bizony ivásnak adja a fejét, és drámaian megnő az alkoholfogyasztása.

Az állatok legnagyobb bánatára sajnos a természetben ritkán fordul elő alkohol olyan nagy mennyiségben, amennyi elegendő lenne egy kiadós bulihoz. Persze kivételek akadnak. Van például egy sziget, nem messze Panama partjaitól, amelyen mellényes bőgőmajmok élnek. Na, ők önfeledten fogyasztják egy ott honos pálmafaj lehullott és erjedésnek indult gyümölcsét (4,5%-os alkoholtartalom), amitől aztán duhajkodnak és hangoskodnak, aztán dülöngélnek és elálmosodnak, és végül sokszor lepottyannak a fáról, és jól megütik magukat. Ha összevetjük az alkoholfogyasztásukat a testsúlyukkal, a hatás körülbelül azzal egyenértékű, mintha két liter bort innának meg félóra alatt. De ők a kivétel. Az állatok túlnyomó többségének nem jut elegendő szesz, hacsak le nem csap rájuk egy jótét tudós, el nem hurcolja őket a laboratóriumába, és beléjük nem diktálja – kísérleti célból – a cuccot.

A becsiccsentett állatok elég viccesek. Mindig az az érzésem, hogy azok a tudósok, akik időt és fáradságot nem kímélve kísérleteket végeznek, tanulmányozandó, hogyan hat az alkohol négylábú rokonaink agyára és viselkedésére, egész idő alatt vigyorognak, és nagyon jól szórakoznak. Mi történik, ha adunk egy patkánynak egy kupicányit? És mi lesz akkor, ha annyi alkoholt fogyaszthat, amennyit csak akar? Pláne mi van olyan esetben, amikor egy egész csoport patkány szabadon randalírozhat, mert nyitva hagyjuk a bárszekrényt?

Szögezzük le az elején: meglepően kulturáltan viselkednek. Jó, az első néhány napon még nem. Olyankor még hat az újdonság varázsa, és ettől egy kicsit elszabadulnak, de érdekes módon idővel megállapodnak a napi kétszeri ivásnál. Egyszer az etetés előtt (ezt a tudományos kutatók koktélidőszaknak nevezik), és egyszer lefekvés előtt, hogy úgy mondjam, jóízűen felhajtanak még egy búcsúpoharat. Három-négy naponta van egy kiugrás az alkoholfogyasztásukban, amikor az egész patkányközösség összegyűlik egy kis patkánybulira. Ha jobban belegondolunk, egészen idilli ez a patkánylét, lehet, hogy valakiben még esetleg az is felmerül, hogy jobb lett volna patkánynak születnie. Két dolgot azonban sohase feledjünk! Először is: nem minden patkány olyan szerencsés, hogy laboratóriumi kísérletek résztvevője lehet. Másodszor pedig: megvan azért a rágcsálók részegségének is a sötét oldala. A patkánycsoportokban mindig van egy domináns hím, a Patkánykirály. És a Patkánykirály egy igazi antialkoholista. Az alkoholfogyasztás azon hímek között a legmagasabb, akik a patkánytársadalom hierarchiájának a legalján tengődnek. Azért isznak, hogy ne legyenek olyan idegesek, hogy elfojtsák az aggodalmaikat. Úgy tűnik, így akarnak elfeledkezni arról, hogy sikertelenek, és az életük merő kudarc.

Amúgy az állatok ivási szokásainak tudományos feltérképezése során ez okozza a legtöbb problémát. Gondoljunk csak bele, milyen stresszes: nem elég, hogy valaki ketrecbe van zárva, ráadásul közben állandóan fogdossák, tapogatják, ne adj’ isten, még injekciós tűvel bökdösik is. Érthető, ha a szerencsétlen pára boldogan fogad bármi búfelejtőt. Velünk, emberekkel se lenne más a helyzet. Ha engem fogságba ejtene egy csoport orangután, és magával ragadna fel, a borneói dzsungel lombsátorába, én sem állnék ellen, ha száraz Martinivel kínálnának. Annyit innék belőle, amennyit csak lehet, pláne mert tériszonyom is van.

A lényeg az, hogy a tudósoknak meg kell találniuk annak a finom módszerét, hogy úgy adjanak alkoholt az állatoknak, hogy közben ne hozzák rájuk a frászt. Különösen fontos ez elefántok esetében. Semmiképp se okozzunk pánikot részeg elefántok körében, mert akkor agresszívak és erőszakosak lesznek. Tudunk egy elrettentő indiai példát erre 1985-ből. Egy elefántcsorda behatolt egy falu szeszfőzdéjébe, és a látogatás balul sült el. Voltak vagy százötvenen, és részegen elég csúnyán összebalhéztak, dulakodtak, a végén meg hatalmas balhét csaptak. Ledózeroltak hét betonépületet és agyontapostak öt helybélit. Nézzünk szembe a dologgal: egy részeg elefánt társasága sem nagy öröm, de százötvené már elemi csapás.

Sokkal biztonságosabban kísérletezgethetünk ilyesmivel vadasparkokban, rezervátumokban és természetvédelmi területeken. Elég csak néhány söröshordót feldobni a pick-up platójára, odahajtani az elefántok közelébe, levenni a hordók tetejét, és hagyni, hogy beleszippantsanak a nedűbe. Lesz persze egy kis lökdösődés és tolakodás, és valamelyik nagy elefántbika biztosan jóval többet iszik majd a többieknél. Utána viszont biztonságos távolból lehet szemlélni, ahogy az ormányosok ide-oda dülöngélnek, majd a lehető legbizarrabb pozitúrákban elnyomja őket a buzgalom. De persze még ebből is lehet baj. Egyszer egy tudományos kutató hagyta, hogy egy domináns bika hullarészegre igya magát, aztán azzal a problémával szembesült, hogy kitört a balhé az elázott hím és egy rinocérosz között. Normális körülmények között az elefántok nem kezdenek ki az orrszarvúakkal, de ebből a bikából a sör kihozta az állatot.

Sokkal biztonságosabb, ha az ember megmarad a hangyáknál. Réges-régen volt valami elmélet arról, hogy a hangyáknak jelszavuk van. A hangyák bolyban élnek, és nem engedik be a más bolyhoz tartozó, azaz idegen hangyákat. Jogosan vetődött fel a kérdés: Honnan tudják a hangyák, hogy ki kicsoda? Bár első hallásra bizarr, a jelszóelmélet mégis meglehetősen népszerű volt a viktoriánus korszak bogaras természettudósai között, de persze csak addig, amíg Sir John Lubbock, Avebury első bárója a kísérletei révén alaposan meg nem cáfolta az 1870-es években.

Bizonyos vélekedések szerint az egyes bolyok hangyái rendelkeznek valaminő jellel vagy jelszóval, amelynek alapján felismerik egymást. Ellenőrizendő ezt néhány példányt elkábítottam. Először kloroformot használtam ehhez, de ez mindőjük esetében végzetesnek bizonyult… úgyhogy ezt a kísérletet az alanyok elhalálozása miatt nem tekintettem sikeresnek. Másodjára az intoxikációhoz folyamodtam, amely a várakozásommal szemben sokkal nehezebben volt megvalósítható. Kísérleti hangyáim egyike sem volt hajlandó önként megrészegülni. A nehézségen azonban felülkerekedtem, ugyanis kísérleti alanyaimat egy rövid időre whiskybe vetettem. Ötven egyedet, huszonötöt az egyik, huszonötöt pedig a másik bolyból részegítettem meg, majd mindegyiket megjelöltem egy festékpöttyel, és végül egy fatáblára helyeztem őket nem messze attól a helytől, ahol az egyik boly egyedei táplálkoztak. A falapot víz vette körül, megakadályozandó a hangyák elkóborolását. A táplálkozó hangyák hamarosan észlelték azokat, amelyeket megrészegítettem. Úgy tűnt, hogy nagyon megdöbbentette őket, hogy bajtársaikat ilyen szégyenletes állapotban találják, és legalább annyira tanácstalanok voltak, hogy mitévők legyenek az illumináltakkal, mint mi, emberek. Kis idő után azonban mindegyik részeg hangyáról gondoskodtak: az idegeneket a falap széléhez hurcolták, és belökték a vízbe, míg a sajátjaikat gondosan hazatrógerolták a saját bolyukba, ahol azok szép lassan kialudták a mámort. Ekképpen bebizonyosodott, hogy megismerik a társaikat még akkor is, ha azok képtelenek bármiféle jel vagy jelszó megadására.

Talán megmosolyogtató ez a kissé naiv beszámoló, de a hasonlóság az emberi és az állati részegség között, és az, ahogy szőrös és bundás lények tükörképül szolgálnak a sima bőrűeknek, voltaképpen jelentős hatással volt a viktoriánus korszak biológiájára. Charles Darwin úgy vélte, hogy a részeg majmok viccesek. Azok is. De túl is ment ezen: úgy gondolta, hogy jelentőségteljesek. Az például teljesen lenyűgözte, amikor megtudta, hogyan lehet páviánt fogni:

(…) Északkelet-Afrika bennszülöttei úgy fognak páviánt, hogy erős sört tesznek ki mindenféle edényekben a vadonban, és megrészegítik a gyanútlan jószágokat. Egy német természettudós tanulmányozott ilyen ittas állapotban lévő – és ketrecben tartott – állatokat, és nagyon szórakoztató beszámolót írt a viselkedésükről, a vicces grimaszaikról. Másnap reggel a kijózanodófélben lévő páviánok rendkívül ingerlékenyek voltak és rosszkedvűek, a két kezükkel fogták hasogató fejüket, és egészen szánalomra méltó képet nyújtottak. Ha sörrel vagy borral kínálták őket, undorodva elfordultak, annál nagyobb élvezettel vetették magukat a citrom levére. Egy amerikai pókmajomféle, azt követően, hogy konyakot ivott, és berúgott, soha többet bele nem kortyolt efféle italba, és ily módon bölcsebbnek bizonyult sok embernél. Az ilyen aprócska tények jól bizonyítják, hogy milyen hasonló kell hogy legyen az ízlelés a majmok és az emberek esetében.

Hogyha az ember és a majom hasonlóképpen reagál a másnaposságra, gondolta Darwin, akkor biztos, hogy valami közük van egymáshoz. Nem ez volt erre az egyetlen bizonyítéka, de valahol itt kezdődhetett annak a bebizonyítása, hogy még a püspököknek is közük van a főemlősökhöz.

Ezek a gondolatok korai előfutárai voltak egy viszonylag új elképzelésnek, amely a szőrös és bundás rokonsággal kapcsolatos.

A részeg majom hipotézis

Az ember arra van kitalálva, hogy igyon. Ebben valóban rohadt jók vagyunk. Jobbak, mint bármelyik másik emlős, kivéve talán a malajziai mókuscickányt. Egy jó tanács: soha ne álljunk ki ivóversenyre egy malajziai mókuscickánnyal, de ha véletlenül mégis erre kényszerülnénk, semmiképp se menjünk bele abba, hogy a testtömeghez arányosítsák az elfogyasztott alkoholt. Kilenc pohár bor meg se kottyan nekik. Ennek az a magyarázata, hogy az evolúciós túlélésük záloga az volt, hogy rendszeresen erjedő pálmanektárt fogyasztottak. Az évmilliók alatt, a természetes kiválasztódás során mindig a legjobban ivó cickányok maradtak fenn, nem csoda, hogy ma ebben ők a bajnokok.

Azért nekünk sem kell szégyenkeznünk. A mi ivókánk is átment egyfajta evolúción. Valamikor tízmillió évvel ezelőtt az őseink lemásztak a fáról. Hogy erre mi vette rá őket, az máig nem világos, még akár az is meglehet, hogy a fákról lehullott, túlérett gyümölcsök édes illata vonzotta őket. Mert a lepottyant gyümölcsökben több volt a cukor és több volt az alkohol. Ki is fejlesztettünk gyorsan egy olyan orrot magunknak, amely már nagy távolságból képes kiszagolni az alkoholt. Az alkohol illata ugyanis elvezetett bennünket a cukorhoz.

És ezzel el is jutottunk ahhoz, amit a tudósok csak úgy neveznek, az aperitifeffektus. Az alkohol íze, az alkohol illata ugyanis táplálkozásra ösztönöz bennünket. Azért ez, ha egy kicsit jobban belegondolunk, elég furcsa. Az alkohol maga is elég sok kalóriát tartalmaz – miért késztet bennünket némi kalória bevitele további kalóriák elfogyasztására?

Az emberek azt szokták mondani, hogy egy gin-tonik beindítja az ember emésztőszerveit. Ez azonban nem igaz. Bejuttathatjuk azt a gin-tonikot intravénásan is a szervezetünkbe, és a hatása ugyanaz lesz. Ahogy az sem igaz, hogy spiccesen az ember elveszíti az önkontrollját, és mindent befal. Nem, az alkohol bizonyos idegsejtjeinkre van hatással az agyunkban, amelyek rettenetesen éhessé tesznek bennünket. Ezek egyébként pont ugyanazok az idegsejtek, amelyek akkor lépnek működésbe, amikor valaki valóban és igazán és okkal éhes vagy éhezik. Amúgy a dolog teljesen logikus – ha a tízmillió évvel ezelőtti csávó felől nézzük a dolgot. Csórikám, ott bóklászik immáron az erdei altalajon, időnként még talán nosztalgikus pillantásokat is vet a fák lombozatára, amikor egyszer csak megüti az orrát valami elbódító, mennyei illat: a túlérett gyümölcsé. Megy is egyből az orra után, és rátalál egy szép nagy dinnyére vagy mit tudom én, mire. Ez persze nagyobb, mint amennyit kényelmesen meg tudna enni egy ültő helyében, de ha már ott van az ember előtt, akkor nincs mese, enni kell. Végül is a kalóriákat el lehet raktározni zsír formájában, amit ráér majd később elégetni.

Van tehát egy kiváló visszajelzési rendszer: minden falat megjutalmaz egy kis alkohollal, ami a fejedbe száll, és amitől csak egyre éhesebb és éhesebb leszel, tehát egyre többet eszel, és ez aztán még további evésre késztet. Mindennek pedig az az eredménye, hogy ötszázezer generációval később, a mai leszármazottak, miközben ide-oda botladozva tántorognak hazafelé a kocsmából, úgy érzik, hogy ölni is képesek lennének egy kebabért vagy hamburgerért.

Fordította: Róbert Pál

Mark Forsyth: A részegség rövid története. Hogyan, miért, hol, mikor és mit ivott
az emberiség az őskortól a jelenig?
Lettero Kiadó, Budapest, 2021
264 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft