Mark Kac: A véletlen rejtélyei (részlet)

Posted on 2022. június 23. csütörtök Szerző:

0


Bevezetés

Toute acte de l’homme, donc toute œuvre
– créations et inventions – est autobiographique.
Boris Rybak, a Discours de la Méthode sorozat bevezetőjében

A kreatív ember két világban él. Az egyik a hétköznapi világ, amelyen osztozik másokkal, és amelyben nemigen különül el embertársaitól. A másik kinek-kinek a saját világa, és ebben a világban kerül sor a kreatív dolgokra. Ennek a világnak megvannak a maga szenvedélyei, diadalai és csüggedései, és az Einsteinhez hasonló zsenik ebben a világban még Isten hangját is meghallhatják. A két világ bensőségesen és szövevényesen összefonódik. A féltékenység, az elismerés iránti vágy és a versengés például a hétköznapi világ része, de többek között ezek az erők hajtják az embert a másik világ felé. A másik világ álmai és dicsőségei pedig összekeverednek a hétköznapi világ fenségesnek éppen nem mondható, jutalommal kapcsolatos gondolataival.

Csaknem teljesíthetetlen feladat koherens és valóságos képet festeni erről a két különálló, mégis összekapcsolódó világról, és részben ez magyarázhatja, hogy a tudósok nagyon ritkán írnak önéletrajzot. Az utóbbi években azonban több ilyen önéletrajz is megjelent, és mindegyik a maga módján igyekezett megküzdeni a szerző kettős életének kifejtésével. Három önéletrajz különösen megfogott. Személyesen ismerem a szerzőket, és jóval azelőtt olvastam az önéletrajzukat, hogy felmerült volna bennem a sajátom megírásának gondolata.

Fortuna bőkezűen bánt ezekkel a férfiakkal. Mindhárman elképesztő intellektussal rendelkeznek, rendkívül műveltek, és valamennyiük megkapta a legmegfoghatatlanabb ajándékot – a kreativitást. Önéletrajzuk ugyanakkor olyan eltérő stílusban íródott, hogy elképzelni is nehéz, hogy ugyanahhoz a körhöz tartoznak.

Szokatlan megoldás egy önéletrajz előszavában mások önéletrajzát elemezni. Mégis kísérletet teszek rá abban a reményben, hogy az olvasó elnézi ezt nekem, és éppen olyan lebilincselőnek tartja majd ezt a témakört, mint én, és azt is remélem, hogy ezzel közelebb kerül a tudomány hatalmas és összetett birodalmának megértéséhez.

A három közül valószínűleg Erwin Chargaff Heraclitean Fire (Hérakleitosz tüze) című önéletrajza a legérdekesebb, és egészen biztosan a leginkább zavarba ejtő. Chargaff német anyanyelvű, angol prózája mégis elképesztően csodálatos, olyannyira, hogy ritka tökéletessége teszi kissé mesterkéltté.

Chargaff stiláris csemegéinek bősége jobban illene a franciához, mint az angolhoz. Az angolt túl csikorgónak és nehézkesnek érzem az ilyen jellegű „cafrangokhoz”. Ugyanakkor csodálatos stílusban képes írni, amit jól érzékeltet egy 1971-ben megjelent cikkének – Preface to the Grammar of Biology (Előszó a biológia nyelvtanához) – egy mondata: Ha már a pigmeusok is óriás árnyékot vetnek, tudhatjuk, hogy későre jár.

Chargaff 1905-ben született Csernovicban (amely akkor az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott), és Bécsben tanult. Szigorú, klasszikus nevelést kapott, azt vonta le belőle, hogy csak abból lehet valaki, többek között tudós is, aki megfelelően művelt. Ez azt jelentette, hogy tudni kell görögül és latinul – de minimum latinul. A görög kultúra Chargaff nagy szerelme, és annyira elmerült benne, hogy amikor Arisztotelészről vagy Hérakleitoszról beszél, azt hihetnénk, hogy mellette dolgoznak a Columbia Egyetem orvosi és sebészi karán. Nagyon sok az eredeti görög nyelvű idézet, nekünk, a kevésbé művelt olvasóknak ez nehézséget is okoz. Kétség sem férhet hozzá azonban, hogy Chargaff mindenért rajong, ami az ókori Görögországgal kapcsolatos, és szent meggyőződése, hogy klasszikus műveltség nélkül nincs intellektuális teljesítmény.

Ezt a hitét rázta meg alapjaiban a modern tudomány egyik nagy drámája. A DNS történetét már sokszor elmesélték a szakértő bennfentesek. Az akkori Rockefeller Institute for Medical Research (Rockefeller Orvosi Kutatóintézet) munkatársai, Oswald Avery, Colin MacLeod és Maclyn McCarty 1944-ben tették közzé klasszikus kísérletük eredményét, amely bizonyította – bár akkoriban még nem perdöntően –, hogy a DNS hordozza a genetikai információkat. Chargaff azok közé a ritka biokémikusok közé tartozott, akik azonnal elfogadták a Rockefeller-trió megállapításait. Mivel felismerte felfedezésük óriási jelentőségét, laboratóriuma a DNS alapos és részletes vizsgálata felé vette az irányt. Ennek eredményeképpen fedezte fel a híres „Chargaff-törvényeket”: A = T, C = G.

Az A, a C, a G és a T teljes neve adenin, citozin, guanin és timin, ez a négy nukleotid (bázis) alkotja a DNS-t. A különböző fajok DNS-ében különböző mennyiségben van jelen az A, a C, a G és a T, de valamennyi fajról elmondható az amőbától az emberig, hogy az A-molekulák száma szinte teljesen megegyezik a T-molekulák számával, a C-molekulák száma pedig a G-molekulákéval. Ez a döbbenetes hasonlóság az egyik fontos nyomot jelentette a DNS szerkezetének megtalálásához: ez a dicsőség végül James D. Watsonnak és Francis H. C. Cricknek jutott.

Chargaff a Heraclitean Fire-ben röviden elmeséli egyetlen találkozását Watsonnal és Crickkel, amelyre Cambridge-ben került sor 1952 májusának utolsó napjaiban. Amikor a Heraclitean Fire huszonhat évvel később, 1978-ban megjelent, mit sem csillapodott Chargaff megvetése a DNS kettős spirál szerkezetének felfedezői iránt. Természetesen az sem segített, hogy Watson és Crick 1962-ben Nobel-díjat kapott, nyilván ez is hozzájárult a Chargaff önéletrajzát átjáró keserűséghez.

Nem csak arról volt szó, hogy Chargaff lemaradt a DNS szerkezetének megfejtéséért folyó küzdelemben (még azt is tagadta, hogy egyáltalán beszállt volna a versenybe), az is bántotta, hogy két jöttment előzte meg, akik az ő szemében a tudomány vízvezeték-szerelői voltak csupán. Nem elég, hogy a Chargaff szavaival élve „alkalmatlan páros” műveletlen volt (azaz nem részesültek az európai értelemben vett klasszikus oktatásban), még a kémiához, „a legvalóságosabb egzakt tudományhoz” sem konyítottak. Erre utal a pigmeusok óriás árnyéka.

Amikor elolvastam Chargaff véleményét Watsonról és Crickről, újra elővettem Watson A kettős spirálját. Emlékszem, hogy az első megjelenésekor számos biológus szigorúan bírálta, sokakat egyenesen megdöbbentett. Az ő szemükben Watson törzsi tabukat sértett, például azt, hogy nem ékeskedünk idegen tollakkal. (A fizikával ellentétben a biológiában nem szokás más adataira építeni az elméleteket.) Ennél is rosszabb, hogy leleplezte a „titkot”, nevezetesen hogy a tudományos munka motivációja nem mindig olyan magasztos, mint az igazság keresése, hanem sokszor csak földhözragadt ambíció, sőt olykor még ennél is alantasabb, mint például egy neves idősebb versenytárs megelőzése. Ebben az esetben Linus Paulingról volt szó.

Chargaff sem 1952-ben, sem 1978-ban nem vette észre, vagy talán szándékosan elsiklott felette, hogy Watsont megszállottan izgatta a DNS szerkezete. Watson sok modorossága és könnyed, felületes stílusa olyannyira a „hétköznapi világ” része, hogy észre sem vesszük, amikor a DNS szerkezetével kapcsolatos, szigorúan a „másik világ”-hoz tartozó álmait emlegeti. És amikor valakit megszállottan érdekel egy probléma, nem teszi félre, hogy kémiát vagy bármi mást tanuljon az alapoktól. Munka közben lehet a legjobban tanulni! Nem ez a tudás megszerzésének egyetemes vagy ajánlott módja, de sokaknál működik. Én már csak tudom: a doktori fokozatom meg-szerzése után csak azért tettem szert új matematikai ismeretekre, mert a problémák megoldása közben rákényszerültem.

A tudomány nagyjainak többsége olyan tanártól tanult, aki maga is a tudomány nagyjának számított – nagyon kevés kivételt találunk ez alól az apostoli jogfolytonosság alól. Chargaff a kivételek közé tartozik. A saját beszámolója szerint azért egy fiatal, alig ismert tanárt kért fel a doktori disszertációja témavezetőjének, mert így sokkal kevesebb pénzre volt szüksége eszközök és anyagok vásárlásához, mintha egy híresebb Herr Professort választott volna. Ráadásul a tudósok többségével ellentétben Chargaffnak nagyon kevés tudományos példaképe van. Avery ugyan közéjük tartozik, de a valódi példaképe nem tudós, hanem egy kiváló bécsi irodalmár, Karl Kraus.

Karl Kraus szinte ismeretlennek számít Amerikában, bár néhány éve megjelent róla egy könyv. Én azért tudok róla, mert a tanárom, Hugo Steinhaus egyik példaképe volt. Eredetiben nem olvashattam, mert nem tudok elég jól németül.

Kicsit megnyugtat, hogy még Chargaff is nehezen boldogult vele, amikor 1915-ben vagy 1916-ban először került a kezébe a Die Fackel (A fáklya); igaz, hogy csak tíz-tizenegy éves volt akkor. A Die Fackel: Kraus folyóirata. Ő volt az egyetlen szerkesztője és az egyetlen szerzője is. Reklámot nem fogadott el, a folyóirat csak az előfizetésekből élt. Olvasói a rajongásig hűségesek voltak, és a háború előtt még jómódú Steinhaus elmesélte, hogy legnagyobb háborús vesztesége a Die Fackel hiánytalan gyűjteménye. Emlékszem a gyűjteményre a dolgozószobájából – a vékony vörös kötetek számára az emberi bölcsesség kvintesszenciáját tartalmazták.

Chargaff így tisztelgett Kraus előtt: Karl Kraus, korunk legnagyobb szatirikusa és polemikusa, félelmet nem ismerve bírálta a háborút és az annak teret adó társadalmat. Ifjúkoromban ő gyakorolta rám a legnagyobb hatást: mindig szívemben őrzöm erkölcsi tanításait, az emberiséggel kapcsolatos véleményét, a nyelvét és a költészetét. Ő tanított meg a közhelyek kerülésére, arra, hogy úgy bánjak a szavakkal, mint a kisgyermekekkel, hogy olyan gondosan válogassam meg a szavaimat, mintha eskü alatt vallanék.

Szavai hallatán a huszonharmadik zsoltár rémlik fel bennem, és könnyű megértenem, hogy ez a mélységes tisztelet nem hagyhat helyet más példaképnek.

Hogyan működik Chargaff, a tudós? Egyetlen más tudósra sem hasonlít, akit ismertem vagy legalább olvastam róla. El lehet például képzelni egy olyan biológust, aki az örökléstant részletesen kifejtő és az élet folyamatainak értelmezését új alapokra helyező cikk elolvasása után nem lép kapcsolatba a szerzőkkel, hogy többet is megtudjon? Chargaff, aki egy pillanat alatt átlátta és megértette a felfedezés jelentőségét, mindössze egy taxizásnyira volt a Rockefeller-triótól, és bár Avery már nyugdíjba vonult és Tennessee államba költözött, McCartyt és MacLeodot könnyen megtalálhatta volna. És mégis, mint arra George Uhlenbeck, a nálam jóval szemfülesebb, Rockefeller egyetemi kollégám felhívta a figyelmemet, Chargaff egyetlen szóval sem utal arra, hogy kísérletet tett volna a kutatók felkeresésére. Hihetetlen!

Mark Kac

Persze Chargaff viselkedési kódexébe nemigen fért bele, hogy idegeneket keressen fel, amíg nem mutatták be őket egymásnak, de kit érdekel a jó modor, amikor egy alapvető probléma megfejtése a tét? Jim Watsont egész biztosan nem érdekelte, ezzel kapcsolatos érzéketlensége messze túlmegy az elfogadhatóság határain. Elméletben valamennyiünkben van egy kis Jim Watson: a rámenősség, a türelmetlenség, a kíváncsiság és mindenekelőtt a versenyszellem elegye. Lehetséges lenne, hogy Chargaffból hiányoznak ezek a jellemvonások, vagy csak megpróbálja a költészet álcája mögé rejteni? Szerintem nem álcáról van itt szó. A költészete túl szép, túl szívből jövő, hogy puszta álca legyen. Azt hiszem, csak nagyon különbözik tőlünk. (…)

Mark Kac: A véletlen rejtélyei
Fordította: Gyárfás Vera
Typotex Kiadó, Budapest, 2022
216 oldal, teljes bolti ár 3900 Ft