Nagy Bandó András: Mögöttem az élet (részletek)

Igaz mese #2

A X. emelet megváltás volt számukra a kemence után. Föl-le futkostak örömükben. Rossz volt a lift. A beköltözés könnyen ment: nem volt semmijük az ágyon és a gumimatracon kívül. Az ágyat a gyerekek kapták, a gumimatracon pedig a házaspár osztozott. Elég sokáig. Éppen karácsony volt. Ott álltak az 54 négyzetméter epicentrumában. Mind a heten: az ifjú pár, a három gyerek, s a két csótány, mint vendég. Körülállták a műfenyő melegét, és énekeltek, aztán körülnéztek. Nem lett volna semmi baj, ha nem lett volna annyi baj. A garanciális javításokat némi alkudozás után ők vállalták. Rendbe hozták a falakat, a nyílászárókat, a szerelvényeket és a padlót. Évek múltak, gyerekek jöttek, és arra vágytak: bárhol éljenek ezentúl, csak itt ne. Döntésüket tett követte: elmentek a tanácshoz, megküzdöttek a hétfejű portással, s máris az illetékes óriás előtt álltak. Jancsi ijedtében ügyféllé változott: Kérem szépen, szeretnénk visszaadni a lakásunkat, mert elköltözünk. Kisvállalkozásba kezdünk: ezután nutriát tenyésztünk a csótányok helyett. A lakásba minden rendben van, sok pénzt fektettünk bele, mondta. Az, kérem, baj! Mi csak akkor vehetjük vissza, ha visszaállították az eredeti állapotába! Hazaballagtak hát, és alkotómunkába kezdtek: levakargatták a nyugatról becsempészett tapétát, visszameszelték a falat az eredeti istállófehérre, a fürdőszobában leverték a virágos mintás csempét, és nagy küzdelem árán ugyanolyan hepehupásra vakolták, mint újkorában volt. Olajfestékkel fröcskölték össze a bojlert és zománccal az ablaküvegeket, a lámpabúrákat mésszel maszatolták be, így épp olyanok lettek, mint fénykorukban. Az erkélyajtóról leszedték a tömítést, hogy a huzat ugyanúgy csapkodhassa, mint egykoron, a bejárati ajtóval együtt. A rézkilincs helyére visszaakasztották a beköltözéskor leoldozott madzagot, elrontották a vécét, s malterral dugaszolták el a fürdőkádat. Ezután nagy erőfeszítések árán visszapúposították a parkettát. Végre elkészült a nagy mű. Ismét ott álltak a lakás közepén, bámultak egymásra, és várták, hogy átvegyék tőlük a kész munkát. Még ma is várnak, ha közben meg nem jött – a tanács esze.

Kompatibilitás

– Maga okos embernek látszik – mondta az ősz öreg, amikor szót kapott a falugyűlésen –, kap egy esélyt, győzzön meg engem. Azt mondta, rossz emberek azok az iszlám migránsok, ezért nem passzolnak a mi zsidó-keresztény kultúrkörünkbe. Mi a szeretet apostolát követjük. Ugye, ezt mondta?
– Igen, ezt állítom – mondta a tokás előadó –, és ezt fenntartom.
– Rendben van – mosolygott az öreg –, akkor válaszoljon a kérdéseimre. Tudunk-e olyan muszlimokról, akik a velük egy nyelvet beszélő honfitársaikat marhavagonokba terelték, hogy haláltáborokba szállítsák őket?
– Én ilyenről nem tudok – válaszolt a tokás –, mást viszont ők is tettek.
– Rendben – így az ősz –, és tudunk-e olyan muszlimról, aki gépfegyverrel lőtt a békésen tüntető saját fajtájára, nem kímélve se nőket, se gyerekeket? És olyanról, aki körmöket tépett le, fogakat csavart ki, szemeket nyomott ki, heréket rúgott szét, vagy olyanról, aki lábánál fogva akasztott föl más muszlimokat?
– Az egy másik kor volt, bátyám, maga is tudja – válaszolta a tokás.
– Igen, másik – folytatta az öreg –, de keresztények voltak az elkövetők. És tudunk-e olyan muszlimról, aki dermesztő hidegben meztelenre vetkőztette a honfitársait, aztán hidegvérrel belelőtte őket a jeges folyóba?
– Rossz a példája, bátyám – mondta a tokás –, ezek terroristák, és náluk sose voltak se kínzásra szakosított csendőrök, se nyilasok, se gyűlölt ávósok, de ahogy ismerem őket, a zsidókat ők is belelőnék a folyóba, zokszó nélkül.
– Értem – mondta az öreg –, ezek szerint keresztényként sem vagyunk jobbak náluk. Nincs nagy különbség a két kultúrkör között. Beférnének közénk.
– De bátyám – próbált mentegetőzni a tokás –, a szélsőséges muszlim terroristák repülőt vezettek az ikertornyoknak, Metróban és vonaton robbantgatnak, kamionnal hajtanak a békés tömegbe. Ilyet egy keresztény sosem tenne.
– Talán nem – szólt az ősz –, de más módon tettünk más rosszat, és ez azt jelenti, hogy nem jobbak vagyunk náluk, csak ők másképp rosszak.

Vagy-vagy

Ő volt a mindenem, vagy majdnem az, vagy egy diszkóban, vagy moziban ismertem meg Gézát vagy Bélát, nem értettem pontosan a nevét, mert vagy hangos zene szólt, vagy erős szél fújt, még haja színére se emlékszem, vörös volt vagy szőke, de a ruházata előttem van: vagy farmer zakó volt rajta, vagy barna pulóver, és vagy tigrismintás naci, vagy grafitszürke bőrgatya, emlékszem, táncoltunk is, vagy filmet néztünk, azt hiszem magyart vagy olaszt, de azt biztosan tudom, hogy vagy szinkronizálva volt, vagy föliratos, de a főszereplő az tuti: vagy Stallone, vagy de Niro, de az is lehet, hogy Gibson, megvan, összebújóst táncoltunk vagy csárdást, de lehet, hogy csak ültünk egy padon, aztán vagy azt mondta, hogy fölvisz a lakására, vagy azt, hogy menjünk föl hozzám, de inkább az előzőt, mert nekem nincs kéglim, bár lehet, hogy van, csak nem jut eszembe, de neki biztosan volt: vagy a szüleinél lakott, vagy albérletben, de arra határozottan emlékszem, hogy vagy a belvárosban, vagy Lőrincen, inkább ez, mert tisztán előttem van, hogy zöld kiskapujuk volt vagy barna, és tuti, hogy rácsos deszkakerítés vagy kovácsoltvas, a tetején kiálló szögekkel, na, mindegy, ide csak később jutottunk el, éjjel vagy másnap délben, de azt biztosan tudom, hogy kimentünk a friss levegőre vagy behúzódtunk az eresz alá az eső vagy a hóesés elől, és olyan jó volt, hogy arcomba sütött a nap vagy a hold, de lehet, hogy felhős volt az ég, és ekkor mondta azt, hogy menjünk autóval vagy Trabanttal, de lehet, hogy villamosbérlete volt, na, ekkor jutottunk el a házukhoz, és vagy bedöglött a lift, vagy a földszinten laktak, elővett egy kulcscsomót, vagy egy csomó kulcsot, és vagy kinyitott egy ajtót, vagy feltörte, de tuti, hogy bementünk, ettünk vagy ittunk, tuti, és vagy levetkőztetett, vagy levetkőztem, és zuhanyoztam is, vagy vizet ittam, aztán vagy együtt voltunk, vagy nem, de az biztos, hogy terhes vagyok, vagy állapotos, de az is lehet, hogy gyereket várok.
A nyomozó minden szót jegyzőkönyvezett, majd azt mondta: Nyugodjon meg, Emőke, megteszünk mindent, és ígérhetem, vagy megtaláljuk, vagy nem.

Szén

Zsiga vagonkirakodásokból élt, szívlapáttal és hajlított hegyű, gombvégű vasvillával dolgozott, megharcolt egy-egy szállítmányért, a léte forgott kockán. A nagyállomáson szólította le egy bajszos fickó, elvállalná-e két vagon brikett raktárba hordását. Megnézte a terepet és a helyiséget, azt mondta, csak három lépésben és talicskával megy, három napig is eltarthat, ezt meg kell fizetni. Megfizeti az árát, mondta a bajszos, megegyeztek, kezet ráztak, másnap reggel ott lesz a szén, kezdheti. Délelőtt tízkor látott munkához, tele volt energiával, kellett a pénz, sötétedés után is dolgozott, emberfölötti tempót diktált. Első fogásra az ajtóig lapátolta a szenet, másodikra az ajtón belülre, a terem közepéig, harmadikra a szemközti falig. Az épületen kívül a hőség, odabent a szénpor és a fülledt meleg kínozta, ingjétől és trikójától hamar megszabadult, egész teste szénporral vegyült izzadságban úszott, marta a bőrét, pihenésképp az udvari csaphoz ment, aláhajolt, nagyjából lemosakodott, bekapott pár falatot, és folytatta. Másnap délután a szén háromnegyede belül volt, igaz, még hátra volt a falig lapátolás. A bajszos kora este állított oda, hozta a pénzt, mondta, át is adja, úgyis lassan kész a meló, de ő a harmincezret sokallja, az a három nap kamu volt, ez egy kétnapos munka. Az egyik tízezrest eltette, kettőt pedig Zsiga felé nyújtott: „Na, tedd el, haver, és felejtsük el egymást.” Hogy mikor ütötte meg Zsiga, arra nem emlékezett, akkor sem, amikor már meg volt kötözve a keze és a lába, és a zsebre vágott tízezres nélkül billent ki a talicskából a szénrakás tetején. Zsiga ülő helyzetbe igazította, és elkezdte föllapátolni az ajtóig dobált brikettet. – Ne szarj be, haver – mondta –, a fejedet kint hagyom, csak annyit akarok, hogy a saját szemeddel lásd, milyen keményen kell nyomnom azért a megdumált harmincért. Holnap estére is marad pár lapáttal, addig itt dekkolsz, haver. Ha végeztem, megköszönöd a munkámat, és azt is, hogy kiszabadítalak a szén fogságából – mondta, és mielőtt becsukta volna az ajtót, lekapcsolta a lámpát.

Interjú

– Kedves asszonyom, köszönöm, hogy ön is vállalta, hogy válaszol a nők helyzetével kapcsolatos kérdéseinkre.
– Szívesen teszem, engem is foglalkoztatnak nőtársaim gondjai, bajai.
– Mi a legsúlyosabbnak érezzük azt, hogy a nők, bár azonos munkát végeznek egy-egy cégnél, mint a férfiak, mégis kevesebb fizetést kapnak. Ön tapasztalt-e hasonlót a saját környezetében?
– Nos, őszintén szólva, nekem nincsenek gondjaim. A környezetemben érvényesül az egyenlő bánásmód elve, és elégedett vagyok a fizetésemmel.
– Elvárják-e öntől, hogy mindezért cserébe erőn fölül teljesítsen?
– Nálunk sem elvárások nincsenek, se kötött munkaidő.
– Előfordult-e, hogy rossz szemmel nézték, ha gyermekáldásra szánta el magát, vagy más nőtársát szó érte, amiért szülési szabadságra ment?
– Sosem. Nálunk fölöttébb boldogok, ha bárki bejelenti, hogy babát vár.
– Sok nő panaszolja, hogy a munkája mellett mekkora terhet jelent számára a háztartási munka: főzés, mosogatás, mosás, vasalás, gyerekek.
– Ezek túlzások. Ha jól osztják be az idejüket, minden megoldható. Nálunk például ez nem téma, mindenki tudja, mi a reszortja. Mi így élünk.
– És nem vesz igénybe segítséget? Nincs háztartási alkalmazottja?
– Segítség és alkalmazott is van, ha kell, és mi tagadás, gyakran kell.

– Önnek van-e ideje fodrászhoz, manikűröshöz, masszőrhöz járni?
– Erre nem pazarolok időt. Adok a kényelmemre, inkább hozzám jönnek.
– Ez azért elég költséges, nem?
– Valószínűleg igen. De hogy mennyire, arra nem tudok felelni.
– Mit üzen korunk asszonyainak, nőtársainak?
– Érjék el, hogy férjeik királynőként hordozzák őket a tenyerükön.
– Elárulja a nevét?
– Erzsébet vagyok. Sorrendben a második.

Nagy Bandó András: Mögöttem az élet
Szamárfül Kiadó, Pécs, 2022
432 oldal, teljes bolti ár 5500 Ft
ISBN 978 963 988 0344