Cserna Szabó András: Zerkó, Attila törpéje (részlet)

~~ I ~~

Na ide figyeljetek, ciprióta faszikáim! Most már tényleg hagyjátok abba a nyüstölésemet. Elegem van! Szálljatok le rólam végleg. Szeretném csöndben, nyugalomban, a naplementében gyönyörködve eltölteni az estémet. Fáradt vagyok. Egész délelőtt halásztam. Aztán vittem halat, kagylót, rákot és polipot Püdeusz feleségének. Éheznek a gyermekei, a drágalátos férje meg egész nap csak hümmög a narancsligetben. A halrohasztó kádjaimat is le kellett csapolnom. Kurvára kivagyok! Már csak azt várom, hogy Ambrosziosz a vörös parázs fölé helyezze háromágú nyársait. Vacsorázni szeretnék. Egy kis korianderes bárányra vágyom. Meg némi borra. Esetleg néhány parti tavlira. Semmi kedvem hajnalig ugatni, rojtosra pofázni a lepénylesőmet.

Csak nem nyughattok?
Miért szívjátok a vérem?
Ja, hogy addig fizetnétek nekem a bort, amíg a történetem végére nem érek?
Ezt az ajánlatot már mérlegelés tárgyává kell tennem…
Na jó, nem bánom, ha hoztok egy kancsó rendes bort, akkor elmesélem.
Melyikből, melyikből?

Hát az Ikarionból. Mi másból? Csakis abból. És vigyázzatok, mert rohadtul észre fogom ám venni, ha valami fos lőrével akartok itatni. Kitelik tőletek… Ravasz egy bagázs vagytok, de én sem most jöttem ám le a történelem falvédőjéről! Mindannyian tudjuk, hogy bort és parfümöt készíteni ti tanítottátok meg a görögöket. Aztán a görögök a rómaiakat. A rómaiak a gallokat, és így tovább. Aki meg nem tud bort csinálni, úgy hívjuk, hogy barbár.

De ti se az ujjatokból szoptátok ám, hogyan kell készíteni az istenek nedűjét. Maga Dionüszosz osztotta meg a titkot a ciprusi szőlőművessel, Ikariosszal. Egyszer Ikariosz Athénba ment. Vitt magával bort is, ezt-azt megkínált belőle. Azok az athéniak meg nem tudták, hogy a bort vízzel kell keverni, így azután úgy bebasztak, hogy agyonverték a ciprusit. Azt hitték, megmérgezte őket.

Nem ismerték még a bort.
Barbárok voltak.
De még ennél is csúnyább vége lett a piálásnak, mert Erigoné, Ikariosz lánya apja után utazott, és amikor megtalálta a halott papát, hát felkötötte magát. Erre meg Dionüszosz hisztizett be, és tébolyt bocsátott Athén leányaira, úgyhogy azok tömegesen akasztották fel magukat. Végül az athéniak megölték azokat, akik meggyilkolták a ciprusi gazdát, és ünnepséget rendeztek Erigoné tiszteletére. Erre mindenki lenyugodott.

Szóval az Ikarionból hozzatok. Csakis abból. Minek igyak valami pancsolt külhoni vinkót, mikor itt készítik a világ legnemesebb borát?

Az élet túl rövid ahhoz, hogy a törpék szar bort igyanak.
Bár, ami azt illeti, nem értem, miért basztattok. Már ezerszer elmeséltem. Vagy ezeregyszer. Legutóbb talán a múlt héten. Valld be, Ambrosziosz, hányszor hallottad már? Te mindig itt vagy, hiszen tiéd ez az ivó!

És nem unod?
Valld be, hogy a könyöködön jön már ki az életem története!
Inkább hagyjátok Leónt, hogy megfújja auloszát. Olyan dallamokat ismer, mintha egyenesen az Olümposzról érkezett volna, pedig csak egyszerű pásztorlegény.
Nem kell a muzsika? Micsoda borissza népség! Hát a ti durva lelketek nem szomjúhozza a kultúrát? Nem? Na jó, botfülű banda! Hát ha ennyire akarjátok, és hozzátok a boromat is, akkor talán megint elmesélem.
„Időnk van, tejünk is van. Mért ne szopjunk?” – mondják a hunok.
Forró homokot kavart a langyos szél, amikor születtem.

Nem mintha emlékeznék rá. Kurvára nem emlékszem. Ugyan ki emlékszik a saját születésére? Senki. De mindenki szokott mesélni róla. Valahogy így szokták kezdeni: „Körömnyi pelyhekben hullott a hó Hiberniában, mikor születtem.” Vagy: „Az iszapszínű Níluson hajózott anyám, mikor idő előtt és váratlanul reájött a szülés.” Esetleg: „Anyukám éppen Rómába, az Örök Városba tartott, mikor az út mentén, Ancon Dorica után nem sokkal, egy jókora szénakazalban előbújtam lábai közül.” És így tovább…

Szóval.
Forró homokot kavart a langyos szél, amikor születtem. Nem emlékszem, de attól ez még fix. Erre mérget vehettek. Ugyanis ott, ahol én születtem, az a rohadt langyos szél mindig kavarja azt a kurva forró homokot. Sőt, van úgy, hogy a forró szél kavarja a langyos homokot. Egy biztos. Hogy kavarja. Mindig. A szemed, a szád tele van homokkal. Folyton. A bőrödbe beeszi magát a homok.

A hajadba.
A ruhádba.
A lábujjaid közé.

Arrafelé, ahol én születtem, úgy hiszik, hogy az ember homokból lesz, és a végén mindannyian újra homokká leszünk. Úgy hiszik, hogy minden homokszem egy-egy valaha élt ember lelke. Ha ez igaz, akkor ott kavarog valahol a sivatagi homokban az apám és az anyám lelke is. Egy-egy pici afrikai homokszem. Fújja, kavarja őket a langyos szél. Vagy a forró. És ők nem tehetnek semmit.

Én ugyan máshogy hiszem, de ez most mindegy.
Ami a szüleimet illeti, sokáig csak találgatni tudtam.

Úgy gondoltam, az anyám valami külvárosi ribanc lehetett, akire jó pénzért befizetett egy átutazó kereskedő. De az sincs kizárva, hogy valami berber szajha volt, aki összefeküdt egy részeg rómaival. Mi lehetett az anyám, mielőtt felcsapott kurvának? Hercegnő, cseléd, kofa? Talán egy menekülni kényszerült királylány volt, aki Hippóba érkezve kényszerűségből bérnősténynek állt. Legalábbis én egész gyerekkoromban ilyesféléket képzelegtem. Ki lehetett az apám? Katona, császár, hímringyó, rabszolga?

Ki tudja? Nem mindegy? – kérdeztem magamtól századjára is.

Az viszont teljesen biztos, hogy éppen úgy születtem, ahogy a többi ember. Lett légyen az koldus vagy fejedelem: kibaszott kínok között. Az anyám, miközben szült engem, visított, mint a malac, akit döfnek. Vonaglott a fájdalomtól. A haját tépte. Az öklét véresre harapta. Aztán elődugtam a kopasz kis fejemet, és én is visítottam.

Kinyitottam a szemem.
Először életemben szétnéztem.
Végül gyanútlanul kibújtam anyámból.

Nem biztos, hogy jó ötlet volt. Talán jobban jártam volna, ha ott maradok bent, örökre. Ott bent, a végtelen csöndben és sötétben. Egyébként, ha már itt tartunk: a nők hihetetlen lények. Az asszonyi lélek ésszel fel nem fogható. Mert hogy lehet így szeretni valakit, aki már az első pillanatban ilyen szörnyű, szinte elviselhetetlen fájdalmat okoz, amilyet gyerek az anyjának?

Engem is szeretett az anyám. Ebben biztos voltam. Magához ölelt és csókolgatott. Rátett a csecsére és megszoptatott. Így kellett lennie. Ideig-óráig mindenkit szeret az anyja, még azt is, aki olyan nyomorult gnóm, mint én. Mert én púposnak születtem. Rondának, sőt visszataszítónak. De még engem is szeretett az anyám. Egy ideig. Talán tíz percig.

Aztán kihajított az ablakon.

A berber nő, aki felnevelt, azt mesélte, a kupleráj hátsó fala mögött talált rám. A szemét között. Nem viccelek, barátaim, kihajítottak a szemét közé. Mert csúnya voltam és túl kicsi. Hasznavehetetlennek néztek. Nem jó ez semmire, gondolta az anyám, akárki is volt ő, és kibaszott a szemét közé. Zöld dinnyehéjban ringatóztam némán. A langyos szél, mely máskor a forró homokot kavarja, ezúttal bölcsőmet ringatta.

Szóval.
Ott szundikáltam a nyilvánosház mögött a szemétdombon. Abban a lerágott dinnyehéjban. Akkorák lehettek a szemeim, mint egy-egy aprócska dinnyemag. Ez a nő meg, a berber, aki felnevelt, guberálás közben lelt rám. Csontot keresett, amin még találhat némi leszopogatnivalót. Valami édes gyümölcsöt, amin az úri kurva nagyvonalúan hagyott még egy utolsó harapást. Vagy egy megromlott tojást. Akármit, amit még meg lehet enni.
De csak egy dinnyét talált.
Görögdinnyét.
És ennek a dinnyének én voltam a bele.

Azt mondta nekem később, hogy először csirkének nézett. Megörült. Azt gondolta, hogy valami részeg kujon kihajított a kupleráj ablakán egy egész sült csirkét. Micsoda lakomát csapunk majd otthon, lelkendezett. Aztán közelebb hajolt, mert a látása már nem volt valami éles, és csak akkor látta, hogy nem csirke ez, hanem ember. Egy gyerek. Egy csecsemő. Kicsit púpos, kicsit gnóm, de ember. Azt hitte, talán már nem is élek. Mert nem adtam semmiféle életjelet. Nem ordítottam, nem sírtam, nem folyt a könnyem.

Mezítelenül és mozdulatlanul hevertem.
Csendben, némán.
Nem lázadtam a sorsom ellen.

Ez a derék berber asszony aztán fogott, kivett a dinnyehéjból, és hazavitt. Bebugyolált valami koszos rongyba, és hazavitt magával. Hogy miért, nem tudta megmondani soha. Pedig volt már otthon három ilyen mindig éhes emberkölyke. Igaz, azok nem voltak gnómok és púposak. Meg volt egy félszemű férje is, aki datolyát árult Hippo főterén. Szabad ember, de olyan koldus, hogy még a tetvek is elkerülték, mert sajnálták szerencsétlenből kiszívni a vért. Annyit se keresett, hogy azt a három éhes berber emberkölyköt rendesen megetessék. Nem véletlenül guberált ez az asszony a falak mögött, ahová a szemetet szórják a kupleráj ablakából.

Mindig talált valamit.

Vajon mit gondolhatott ez a berber asszony, amikor hazavitt? Egész gyerekkoromban ez a kérdés járt a fejemben. Miért nem hagyott sorsomra? Miért nem legyintett, hogy „óh, csak egy romlott sült csirke, kell a francnak, csak elrontanánk vele a gyomrunkat, inkább már megyek is tovább”? A Félszemű Datolyaárus persze jól elverte az asszonyát. Mikor a férfi hazaért a főtérről, és engem ott talált a rozzant, sárból tapasztott, fehérre meszelt kalyibában, nekiesett a feleségének. Jól elkalapálta. Ez fix, magától a Félszemű Datolyaárus Feleségétől tudom.

Persze őt is meg lehet érteni.
Mármint a Félszemű Datolyaárust.

Nem hitte el, hogy nem a felesége kölyke vagyok. Azt hitte, hogy a feleségét felcsinálta valaki. Féltékeny természet volt. Meg volt győződve arról, hogy amíg ő a kurva datolyáját árulja a főtéren, a tűző napon, addig az asszony otthon mindenféle férfiakkal hetyeg. Például a szomszéd halásszal. A göröggel. És most ez lett belőle. Vagyis nem ez, hanem én. Még az is lehet, hogy nem a szomszéd, hanem valami jöttment csinálta fel a feleségemet, gondolta a datolyaárus. Valami házaló, felcser, mutatványos vagy próféta. Szóval valami vándorszerzet. És hát a Félszemű Datolyaárusnak annyiban azért igaza volt, hogy hallottunk már ilyesmikről. Ilyen esetekről. Nem is olyan ritka! Jön a vándorpróféta, az asszony meg egyedül van otthon. A próféta az egyik pillanatban még mindenféle istenekről hablatyol, a másik pillanatban pedig az asszony már az asztalon hasal.

Aztán meglesz a baj.
Szóval.
Az ember (aki később a nevelőapám lett) jól elverte az asszonyát. Biztos, ami biztos. Hiába mondta el százszor a Félszemű Datolyaárus Felesége, hogy a csecsemő nem az övé, hanem a kupleráj mögött találta egy dinnyehéjban. Hogy a langyos szél ringatta a dinnyehéjat. Hogy először sült csirkének nézte, és csak azután látta, hogy csecsemő. Az ember sehogy sem tudott hinni asszonyának. Talán nem véletlenül. Talán voltak már rossz tapasztalatai. Talán már egyszer-kétszer rajtakapta a feleségét a paráznaságon.
Nem tudom.
Mindenesetre nem hitt a feleségének, és jól elverte.

Becsületére legyen mondva a Félszemű Datolyaárusnak, hogy miután tisztességesen felpofozta asszonyát, soha többé nem hozta szóba az ügyemet. Azzal a veréssel be is fogadott a családba. Legalábbis a Félszemű Datolyaárus Felesége így mesélte. Úgy neveltek fel, mintha a sajátjuk lennék. Éppen annyi datolyát ehettem, mint a másik három gyerekük. Éppen annyira szeretett a Félszemű Datolyaárus Felesége, ahogy a másik három gyerekét. És éppen annyiszor vert el a Félszemű Datolyaárus, ahányszor a másik három gyerekét.

Mivel dinnyehéjban ringatott a langyos sivatagi szél, ami mindig kavarja azt a kurva homokot, ezért Dinnyécskének hívtak. Ahogy nőttem, a nevem Dinnyére komolyodott. Így lettem Zerkó, ami berberül dinnyét jelent. Tudom, elég idióta név, de hallottam már rosszabbat is. Például a Derbál. Jó néhány Derbált ismertem a nyomornegyedben. Nagyon büszkék voltak a nevükre, pedig a „derbál” berberül annyit tesz: „orrszőrre ragadt, körte alakúra száradt takonydarab”.

Úgyhogy én még aránylag jól jártam.

A datolya köztudottan tápláló élelmiszer. Nem csoda, hogy a sok datolyától gyorsan megerősödtem. Kicsi voltam, gnóm és púpos, de izmos. Három berber testvéremmel nőttem fel. Két fiú és egy lány. Úgy hívták őket: Egy, Kettő és Három. Három volt a leányka. A szomszéd családoknál is nagyjából ez volt a helyzet, általában nem bajlódtak sokat a névadással. Beszámozták a gyerekeket, azzal kész. És ha valaki később kitalált magának valami nevet, akkor úgy hívhatta magát. Mondjuk, Derbálnak. De legtöbbjüket nem érdekelte a saját neve. Tele volt a nyomornegyed Nyolc nénivel meg Hét apóval. A Félszemű Datolyaárusnak és a feleségének se volt neve. Mindenki csak úgy szólította őket: a „Félszemű Datolyaárus” és a „Félszemű Datolyaárus Felesége”.

A Félszemű Datolyaárus sose szólt hozzám, igaz, a saját gyerekeihez se szólt soha. A feleségéhez se. A szomszédhoz, a görög halászhoz se. A Félszemű Datolyaárusnak volt egy majma, vöröses hátú cerkófmajom, azzal járt datolyát árulni a belvárosba, a főtérre. Folyton a nyakában csüngött a majma. Úgy hívta: Egyiptomi, mert egy egyiptomi embertől vette még a házassága előtt. A Félszemű Datolyaárus csakis a majmával volt hajlandó komolyabb diskurzusba bonyolódni. Mással nem. És a majom mindig válaszolt is neki. Makogott. És ő ezt értette.

Jól elvoltak, nagyon szerették egymást.
„A fürdőnél vagy a basilica előtt áruljunk ma délelőtt, Egyiptomi?”
„Makk, makk, makk, makk.”
„Milyen jól értesült vagy. Honnan tudod, hogy a fórumot ma meglátogatja Bonifacius, Afrika helytartója?”
„Makk, makk.”
„Na, ha ő mondta, akkor arra kurvára nem vennék mérget. Az egy pletykás vénasszony, az se igaz, amit kérdez.”
És így tovább.
Egész nap együtt voltak.
Együtt is aludtak.

A szomszédban lakó görög halászt Szimónnak hívták. Magának való, egyedülálló, bivalyerős, alacsony, ronda ember volt. De hát a halászok ritkán szépek. A bőrüket szárazzá és ráncossá égeti a nap, a kezüket folyton összevágják pucolás és belezés közben. Ráadásul folyton halszaguk van. Szimón is messziről bűzlött, akárcsak az összes többi szaktársa. Nemcsak ő, hanem a haja, a ruhája, a bárkája és a háza is. Bár túlzás lenne azt az építményt háznak nevezni. Szakadt viskó volt csak, akárcsak a miénk. Düledező kulipintyó. A Szimón körüli bűzt még erősen növelte az a körülmény is, hogy a kunyhója előtt a tengerparton garumot készített. A napon kőkádakban rohasztotta azokat a halakat, amiket nem tudott eladni. Meg a belsőséget, a halfejet, a vért. Napjában többször is tengervízzel locsolgatta a bűzlő, rothadó haltetemeket. Olykor lecsapolta a levét, aztán visszaöntötte, megint lecsapolta. Végül az egészet leszűrte, és amforákba töltötte. Vízzel, borral, ecettel vagy mézzel keverte. Majd jött egy római kereskedő szekérrel, és elvitte az öblös, kétfülű, alul hegyes cserépedényeket. A halásznak meg adott néhány aranypénzt.

„Mire jó ez a bűzös hányadék, amiért ennyi pénzt adnak?” – kérdeztem a görögöt.
„Ezzel ízesítik az ételüket a rómaiak”, felelte a halász.
„Fura egy ízlésük van, annyi szent…”
„Enélkül nem tudnának főzni. És az én házi garumom nem olyan gyári szarlötty, mint amilyet mondjuk Leptis Magnában kotyvasztanak. Ez a fickó, aki most elvitte az amforákat, nagyon jól fog keresni velük, ezt elhiheted. Eladja az egészet a minden hájjal megkent Plancusnak, aki egyet, vagy talán két cserépedényt is eltesz magának, de a többit hajóval Rómába küldi. Vagy még inkább Neapolisba vagy Baiaeba. Ott aranyáron fogja eladni valamelyik dúsgazdag hedonista politikus szakácsának. Ez ugyanis luxusminőség. Drágább, mint a ciprusi parfüm.”

„És büdösebb is”, fintorogtam. Bár parfümöt még sose szagoltam, se ciprusit, se egyéb helyről valót, de ebben azért biztos voltam.

„Büdös, ez igaz, de isteni finom. Te még zöld vagy, sok mindent nem tudsz, Zerkó. Például azt, hogy az alantas a fenségessel mindig párban jár, kispajtás. Elválaszthatatlanok. Az istenek az Olümposz tetejéről akkor is látnak minket, amikor másnaposan a bárkából a tengerbe szarunk, jó feketét a vörösbortól, és akkor is, mikor frissen mosott ruhában, megfürösztött lélekkel, koszorúval a fejünkön imádkozunk vagy áldozunk nekik. Mind a kettő mi vagyunk, nem kell a kettőt szétszálazni, nem is lehet.”

Ez a görög valóságos filozófus, gondoltam.
És jól gondoltam.

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Helikon Kiadó, Budapest, 2022
410 oldal, teljes bolti ár 4299 Ft
kedvezményes ár a kiadónál 3439 Ft,