Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete (részlet)

Posted on 2022. március 26. szombat Szerző:

0


E Z E R T Ö V I S

Ciprus, a 2000-es évek eleje

Kosztasz Kazantzakisz komppal érkezett Észak-Ciprusra, mivel nem akart repülőre szállni. Bár a nyolcórás hajóút nem volt különösebben kimerítő, mégis zavart volt, és kifacsartnak érezte magát. Arra gyanakodott, hogy talán tengeribeteg lett. Az is lehet, hogy semmi köze a tengerhez, talán valami egészen másról volt szó. Lehet, hogy a teste gyorsabban reagált a történésekre, és az agya még nem tudta felfogni. Több mint huszonöt év után most tért vissza először a szülőföldjére.

Barna kordnadrágot viselt, lenvászon inget és sötétkék sportdzsekit. Fekete hullámos haját borzolta a szél, tekintete élénken fürkészte a kikötőt. A hömpölygő utasáradatba beleolvadva végighaladt a kikötőn, majd kisétált a rámpán.

Annyira erősen szorította a korlátot, hogy egészen elfehéredtek az ujjpercei. Minden egyes másodperccel egyre nőtt a nyugtalansága. Az erős délutáni napsütésben hunyorogva szemügyre vette a közelében levő táblákat, de nem tudta értelmezni a török feliratokat, amelyek annyira különböztek a görögtől. Megpróbált kimenekülni a tömegből, de mindhiába. Akármerre fordult, mindenütt kisgyerekes családokat látott, amint babakocsit toltak maguk előtt, vagy a hőség dacára alaposan bebugyolált csecsemőket cipeltek. Követte a tömeget: úgy sodorta őt ez az emberáradat, mintha nem lett volna szilárd talaj a lába alatt, csupán levegő.

Sor került az útlevél-ellenőrzésre, ami a vártnál sokkal gyorsabban zajlott. A fiatal török rendőrtiszt rövid biccentéssel köszöntötte, miközben figyelmesen, de semmiképp sem tolakodóan szemügyre vette. Nem tett fel személyes jellegű kérdéseket, ami felettébb meglepte Kosztaszt. Gondolatban lejátszott néhány lehetséges forgatókönyvet a fogadtatásával kapcsolatban, és egészen az utolsó pillanatig volt benne némi félsz, hogy annak ellenére, hogy brit útlevél van a birtokában, talán nem fogják majd beengedni a sziget törökök által lakott részére.

Senki sem jött elé, hogy fogadja őt, és nem is feltételezte, hogy bárki ott lenne. Maga után vonszolta a bőröndjét, amelyben sokkal több felszerelés volt, mint ruha, majd megcélozta a város nyüzsgő utcáit. Nem találta szimpatikusnak a taxisor elején álló jármű tulajdonosának tekintetét, emiatt habozott kissé, és érdeklődést színlelt egy utcai árus portékái iránt, aki görögül komboloit, törökül tespihet árult. Vörös korall, zöld smaragd, fekete ónix. Nem bírta megállni, és vett néhány achát imafüzért, csupán azért, hogy lekösse magát valamivel.

A soron következő taxi sofőrje kedvesnek tűnt, így Kosztasz megalkudott vele, mivel nem akarta, hogy átverjék. Nem árulta el a férfinak, hogy tud egy kicsit törökül. A gyerekkorában felszedett török szavakat az ütött-kopott, molyette régi játékokhoz lehetett volna hasonlítani, amelyeket le akart porolni, hogy ellenőrizze, használhatóak-e, mielőtt ténylegesen bevetné őket.

Félórányi néma kocsikázás után megérkeztek Nicosiába. Az út mindkét oldalán új építésű házak sorakoztak. Mindenütt építkezések. Kosztasz végigjáratta a tekintetét a napsütötte, fényes tájon. Fenyőfák, ciprusok, olajfák és szentjánoskenyérfák álltak a sivatagos, tikkadt és egyszínű földben.

A citrusfaültetvényeket kivágták, hogy legyen elég hely az elegáns villáknak és apartmanoknak, lakóépületeknek. Elszomorította ez a látvány: a sziget ezen része már nem az egykori zöldellő paradicsom benyomását keltette, mint hajdanában. Ciprust az ókorban „zöld szigetként” emlegették, amely a sűrű, áthatolhatatlan, vadregényes erdőiről volt híres. A fák hiánya a múltbeli végzetes döntésekre emlékeztetett.

A sofőr bekapcsolta a rádiót, anélkül hogy engedélyt kért volna rá. Török popzene áradt a hangszóróból. Kosztasz nagyot sóhajtott. Olyan ismerős volt számára ez a melódia, mint a testén található karcolások, bár a szöveg csupa talányt rejtett. Ám nem volt nehéz kitalálni a dal témáját. A világ ezen részén minden dal a szerelemről vagy a szerelmi bánatról szólt.

– Először jár itt? – tudakolta a taxisofőr angolul, és belenézett a visszapillantó tükörbe.
Kosztasz meghökkent, de csupán néhány másodpercig tartott ez a döbbenete.
– Igen is, meg nem is.
– Most akkor igen vagy nem?
– Annak idején… – vágott bele, és érezte, hogy valami forróság önti el a szívét. Egyetlen görög szomszédja sem lakott már itt. Az egykoron ismerős épületekben most csupa-csupa idegen lakott.
– Szóval a sziget ezen részén születtem, és itt nőttem fel.
– Maga görög?
– Igen.
A sofőr felszegte az állát. Kosztasz egy pillanatra úgy vélte, mintha a férfi szemében ellenséges fény villant volna. Hogy megtörje a feszült csöndet, előrehajolt, és témát váltott:
– És mondja, elkezdődött már a turistaszezon?
A sofőr lassan és óvatosan elmosolyodott, mint amikor egy összeszorított ököl szép lassan kinyílik.
– Igen, de te nem vagy turista, bátyám. Te idevalósi vagy.

Ez az egyszerű, mégis sokatmondó szó, hogy bátyám, váratlanul érkezett, és ott csüngött a levegőben kettejük között. Kosztasz nem mondott semmi mást, és a sofőr sem. Az elhangzottak bőven elegendők voltak ahhoz, hogy mindent tudjanak a másikról.

Az Afrodite Hotel kétemeletes, fehérre meszelt épület volt, amit egy élénk magenta színű murvafürt ölelt körül szorosan. A recepciós pultnál széles vállú, nagydarab, rózsás arcú nő állt, akinek a haját muszlimokra jellemző módon szorosan megkötött fejkendő takarta el. Balra tőle fűzfavesszőből font székben egy férfi ült – feltehetően a férje –, és teát szürcsölt. Mögötte a falon mindenféle holmi: különböző méretű török zászlók, arab nyelvű imarészletek, rontásűző szemek, makramé növénytartók, képeslapok a világ legkülönfélébb tájairól, amiket a szálláshellyel elégedett vendégek küldtek visszajelzésképpen. Kosztasznak elegendő volt egyetlen pillantást vetnie erre a házaspárra, és azonnal megérezte, hogy bár feltehetően a férfi a hely tulajdonosa, a felesége tartotta kezében a szálakat.

– Jó napot! – üdvözölték. Tudta, hogy már várták.
– Ön Mr. Kazantzakisz, ugye? Isten hozta! – csiripelte a nő, és mosoly terült el kerekded arcán. – Jól telt az utazás?
– Nem volt rossz.
– A legjobbkor jött Ciprusra. Mi szél hozta erre?
Számított erre a kérdésre, így előre készült válasszal. Ennek ellenére megtorpant.
– A munka – felelte szűkszavúan.
– Igen, hiszen tudós – állapította meg a nő, elnyújtva az utolsó szót, és érezni lehetett erős akcentusát. – A telefonbeszélgetésünk során azt mondta, hogy fákat tanulmányoz. Tudta, hogy minden szobánkat különböző fákról neveztük el?

A nő átnyújtotta a szobakulcsot egy borítékban. Kosztasz egy másodpercig nem merte megnézni, milyen szöveg áll rajta, de titkon azt remélte, hogy „A Boldog Füge”. Felállt a hátán a szőr, ahogy a tekintete végigsiklott a szavakon.
A szobájának az volt a neve, hogy: „Arany Tölgy”.
– Remek – mondta egy mosoly kíséretében. Egyre nehezebbnek érezte az emlékek felidézését.

Az emeleten levő szobája tágas volt, és felettébb világos.
Kosztasz az ágyra vetette magát, és ekkor tudatosult benne, mennyire elfáradt. A fehér ágyneműhuzat vonzotta, akárcsak egy finom, illatos fürdő, de nem engedte meg magának, hogy lazítson. Gyorsan lezuhanyozott, majd átöltözött egy laza farmernadrágba és pólóba. Átsétált a szobán, és kinyitotta a dupla szárnyú erkélyajtót. Odafent a felhőtlen égen egy sas – Zeusz madara – vijjogott, majd tovarepült nyugat felé, hogy felhajtsa a következő zsákmányát. Alighogy Kosztasz kilépett az erkélyre, megcsapta orrát egy rég elfeledett illat. Jázmin, fenyő, napsütötte felforrósodott kövek. Azt hitte, ezeket az illatokat már rég eltemette az emlékezete mély bugyraiba. Az emberi elme a legfurcsább hely: egyszerre ismerős és idegen. Hogyan képes eltárolni egy olyan törékeny és illékony valamit, mint amilyen egy illat, miközben képes kitörölni a múlt konkrét részleteit méghozzá tömbökben, nagy darabokban?

Meg kellett keresnie őt. Méghozzá mindjárt ezen a délutánon. Ha vár egy napot, lehet, hogy elmúlik majd a lelkesedése, és tovább fogja halogatni, aztán annyira elfoglalja magát, hogy a rengeteg teendője között eltelik az egész hét anélkül, hogy bármit is tett volna, aztán ismét csomagolhat.

Most azonban még frissen szállt le a kompról, és még érezte azt az erőteljes vágyakozást, amely egészen idáig repítette Angliából, és biztos volt benne, hogy van ereje találkozni Defnével.

Ahogy telt az idő, folyamatosan információt gyűjtögetett róla. Azt tudta, hogy Defne archeológus lett, és komoly rangot vívott ki magának a szakmájában. Azt is tudta, hogy sohasem ment férjhez, és nem voltak gyerekei. Olykor látott róla fényképet egyik-másik újságban, amelyeket a török ciprusi üzletekben árultak Londonban. A cikkekből megtudta, hogy tudományos konferenciákon és szemináriumokon vett részt. Ám ezek a tudásmorzsák arról nem árultak el semmit, hogy milyen a mostani élete. Hihetetlenül sok idő telt el azóta, amióta utoljára látták egymást. És bár ezt a hatalmas űrt nem lehetett kitölteni azokkal a foszlányokkal, amiket gyűjtött róla, mégis ez volt minden, amit tudott.

Nem tudta a telefonszámát, és nem akarta felhívni az egyetemet, ahol Defne dolgozott. A régi közös barátaik mind szétszéledtek már, és a világ különböző pontjain éltek, így ők sem lehettek a segítségére. Ám mielőtt útra kelt volna Londonból, sikerült rátalálnia egy kapcsolatra, és kezdetnek ez tökéletesen megfelelt.

Az egyik kollégájával, akit Davidnek hívtak, több, ENSZ által meghirdetett környezetvédelmi projektben is részt vettek. Bár szétváltak az útjaik, mégis tartották a kapcsolatot.

Elif Shafak

David jó kedélyű ember volt, aki fél tucat nyelven beszélt, szerette az alkoholt, és vörösesszőke szakállat növesztett.

David az elmúlt tíz hónapot Cipruson töltötte, mert oda delegálták. Kosztasz felhívta őt telefonon, mielőtt tervbe vette ezt a ciprusi utazást, és abban reménykedett, hogy majd David lesz az a híd számára, amely révén eljut Defnéhez.

Tisztában volt vele, hogy az ember életében csak akkor jelennek meg hidak, amikor kész rá, hogy átkeljen rajtuk.

Fordította: Nagy Marietta, Csáki-Sipos Kata

Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2022
440 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft