Švejk 100 – Egy derék katona kalandjai a világháború után (részlet)

Posted on 2022. február 25. péntek Szerző:

0


Szeifert Natália: Fennforgás

Na, tudod-e, mi az a káemká? – kérdezte Altár. Švejk már húzta is ki magát, vett nagy levegőt, hogy egy szuszra válaszolja: igen, főtörzsőrmester elvtárs, közveszélyes munkakerülés, a közveszélyes munkakerülő pedig olyan egyén, aki munkaképes, de munkakerülésből csavarog, munkakerülő életmódot folytat, nyolc naptól két hónapig terjedő elzárással büntethető – de Altár leintette, mielőtt egy szót szólhatott volna. Mindketten tudták, hogy jól tudja a leckét. Legelső találkozásukkor Altár egy fém vonalzó hathatós használatával szóról szóra betanította neki, aztán vagy három órán át szajkóztatta vele, mivel vasárnap volt, és szívesebben lett volna bárhol máshol, mint az őrsön.

Švejk főtörzsőrmesternek szólította, nem javította ki törzsőrmesterre, mert hát, igaz, ami igaz, ha minden jól alakul, talán nincs már messze az se, a hadnagy újabban biztatóan veregeti a vállát, jövő tavasszal még új csillag is jöhet a váll-lapra. Általában szívesen hallgatta Švejket, hátradőlve – már amennyire a kényelmetlen szövethuzatos, fatámlás széken ez lehetséges volt –, de hosszabb távon idegesítette. Nem tudta, hova tegye azt az arckifejezést, amit, ha eszébe jutott volna, oktalan lelkesültségnek nevezhetett volna. Szokatlan volt errefelé az ilyen arc, az ilyen testtartás, az újoncoktól eltekintve szinte soha senkinél nem látott ilyet. Mindenki haptákba vágta magát, amikor kellett, de valahogy másképp. Néha tanulmányozgatta Švejket, mint egy furcsa szerkezetet, aminek nem tud rájönni a mozgatórugójára, de most nem ért rá szórakozni. Holnapután küldöttség jön.

A május elsejei felvonulásra jönnek a megyétől az elöljárók, pártfunkcik, itt lesz a megyei főkapitány, de alighanem még a fővárosból is küldenek valakit! Mindennek hibátlanul kell kinéznie, sőt annál is jobban. Sött! – ahogy Altár mondja. Ma-ra-dék-ta-la-nul – ahogyan a Ladányi hadnagy elvtárs mondani szokta, aki nemcsak a dolgozók biztonságát védi, de a Tanácselnök jobbkeze, nincs az a felmerülő körülmény, amit a tanáccsal vállvetve meg ne tudna oldani. Ezt meg a Tanácselnök elvtárs mondta az egyik ünnepélyen, de hogy melyiken, arra Altár már nem emlékezett. Most is éppen ezt fogják tenni, a felmerülő körülmény a küldöttség. El kell tüntetni az utcákról minden gyanús elemet. Švejk is valamennyire beletartozik a galeribe, amelyik állandóan ott lebzsel a buszmegálló mellett. Nem mindegyikük munkakerülő, de bármikor okozhatnak fennforgást. A talponálló előtt – amely fölött valamiért a Presszó felirat díszelgett – nagyon is szem előtt lennének. Altár hetek óta izzadságban úszva riad arra a képre, hogy meglátják őket az autóból, úgyhogy akit lehetett, már behozatott.

A küldöttség tagjai vonattal jönnek, el lett mondva minden eligazításon már két hónapja egyfolytában, hogy ott kell várni őket zenekarral, sorfallal, gépjárművekkel. Az első eligazításon még úgy volt, hogy a munkásőrség áll sorfalat, de amikor kivezényelték őket próbára, a Tanácselnök elvtárs azt mondta, hogy na, ez nem. Így mondta, szó szerint, a Ladányi meg persze nagyban bólogatott, beígérte, hogy megoldja. Hát persze, mert a jobb kiállásúak a felvonulásra vannak vezényelve, a maradékból meg ez jött össze, úgyhogy a rendőrségre maradt, hogy kiállítsanak egy valamire való díszsorfalat. Nem volt egyszerű, mert kellett ember, aki az őrsön marad, a legtöbb meg a felvonulásra volt vezényelve. Azért valahogy meglett. Persze most a Tanácselnököt is mindenhol ott eszi a fene, mióta tudja, hogy küldöttség jön. Mindent személyesen akar megnézni, leellenőrizni, jóváhagyni. Szemmel láthatóan le is fogyott egy kissé a nagy idegességben. Rá is fért. Szóval ott várják majd a küldöttséget az állomáson, már ki is meszelték a várótermet társadalmi munkában, a téesztől meg telemuskátlizták a peront, aztán tiszteletadás, üdvözlés, zenekar, utána beülnek a kocsikba, és tesznek egy tiszteletkört a városban. Így mondta a százados elvtárs múlt héten, amikor lejött a megyétől eligazítani. Tiszteletkörrel érkeznek majd a térre az elvtársak, megtekinteni a felvonulást. A százados fel is rajzolta a térképre a tiszteletkört, ami egyébként nem volt kör, de ezt senki se merte szóvá tenni, pedig Altár többször is gondolt rá, de csak megjegyezte magának, hogy a tiszteletkör nem kör, hanem egy ív, majdhogynem csak vonal. Átjönnek a Felszabadulás-lakótelepen – ott lakik Altár is –, az egy hosszú, egyenes szakasz, gond nincs vele, aztán tesznek egy ívet az új városközpont felé, ott épp ezért vakolják rohammunkában a Művház homlokzatát, mert leesett róla a felirat. Olyan szép, domború betűk voltak egyébként, de az évek alatt egymás után lepotyogtak, már csak annyi volt, hogy EL D S, most azt is leszedték, csináltattak a helyére egy táblát, hát, kisebb, mint a felirat volt, de azért pár méterről le lehet olvasni.

Ott, a városközpontban, a Művháztól úgy srévizavé kétszáz méterre van a központi buszpályaudvar, mellette a sok bódé, ami a város szégyenfoltja – ahogy a Ladányi hadnagy szokta mondani –, ott lebzselnek ezek a semmirekellők. Altár a hadnagytól tanulta, hogy onnan időnként a járőrökkel ki kell kapni egy-egy gyanús elemet, behozni, és megtanítani neki a káemkát. Aztán meglátják, mire lesz jó. Švejkkel már vagy három éve csinálják ezt, így van az Altárnak mindig Cézár konyak a szekrényében, meg szép harisnyája a feleségének. Ezekhez a Švejktől rendszeresen hozzá lehet jutni. Mi tagadás, igen jól jön, amikor hosszabbra szabja az estéjét, és hazabotorkál a kilencedik emeleti lakásába. Akkor előszedi a műbőr táskából a jó kis csehszlovák nejlonharisnyát, ami az asszony szerint már tiszta nyugati minőség.

Szóval a Švejk nem haszontalan, és nem egy kifejezett felforgató elem, verekedésbe nem szokott keveredni, és úgy-ahogy szót is lehet vele érteni. Igaz, először nemigen vette be az a hájas feje, hogy a konyak meg a harisnya nem pénzért kell a rendőrségnek. Ez egy rendes csere, mondta neki akkor Altár, mindenki jól jár. Te ideadod, és mi nem foglaljuk le. Erre a jó Švejk azt mondta, hogy hát, ha kell a rendőrségnek, akkor tessék csak nyugodtan lefoglalni. Mire Altár csak azt tudta mondani, hogy az anyád úristenit, de nehéz fejed van. Aztán elmagyarázta neki, hogy miért is jó, ha nem foglalják le, hanem szépen átadja. Az egész történetet Alpár sokszor felidézte Mikolicnak, jókat röhögtek rajta, de mióta áthelyezték, nemigen van kivel röhögni, hacsak Halmi Jóskát nem számítja, de ő közben elvégezte a Pártiskolát, azóta valahogy nem mindig érti a humort.

Szóval ezeken morfondírozott Altár, amikor leintette Švejket, és fölállt az asztal mögül, járkált egy kicsit. Talán igaza lehet a Ladányi hadnagynak, hogy az az ő baja, hogy mindig elkalandozik. Több fegyelemre van szükség. Bizonyos mértékig a fegyelem, sött!, az önfegyelem megnyilvánulásának tartotta, hogy most nem állt neki Švejkkel elmondatni az egész mondókát, aztán nem kérdezte meg tőle, hogy ugye, nem akar bűnöző lenni, mire Švejk azt mondta volna, dehogy akarok, főtörzsőrmester elvtárs, mire ő azt mondja, hogy akkor menjen a folyosóra, és várjon, amíg nem szólítja, mire Švejk kimegy, arcán azzal a letörülhetetlen majdnem-vigyorral, amiért a Ladányi is mindig elkapja, ha arra jár. Maga meg minek örül? – szokott rádörrenni a hadnagy, mire Švejk felpattan és azt mondja, hogy én semminek, főhadnagy elvtárs, és a Ladányi nem javítja ki, de kicsit elmosolyodik a bajsza alatt, aztán azért ugyanolyan nagy dörögve megkérdezi, hogy akkor meg mit vigyorog, mire Švejk azt mondja, hogy én nem vigyorgok, tisztelettel, főhadnagy elvtárs, énnekem ilyen az arcom, mire Ladányi a levegőbe csap, és otthagyja. Aztán Altár a kis kopasz rendőrtanoncot, aki éppen be van osztva hozzá – ki tudja, miért, de mindig őhozzá osztják ezeket a tejfölösszájúakat –, behívja, hogy kiküldje az előállított személyért, vagyis Švejkért, aki aztán be is jön, idétlen micisapkáját, amelyet láthatóan valamiféle elegancia jelének gondol, óvatosan a kezében tartva azt mondja, hogy igenis. Ennyit, hogy igenis, a lehető legszolgálatkészebb hangon, hogy azután megbeszélhessenek valamilyen igazságos cserét. Szóval ezeket most mind nem játsszák le. Ki se küldi, vissza se hívatja. Kár.

Ide figyelj – mondta Altár Švejknek nagyon közelről az arcába nézve –, éppen le is csukathatnálak.

Igenis – helyeselt Švejk tökéletesen változatlan arckifejezéssel. Altárt most kezdte idegesíteni.

De helyette – mondta, még mindig arcból arcba – egy láda konyak holnap hajnalra. És felsorolod nekem azokat, akik legutóbb összeverekedtek a Presszónál.

Švejk mimikája végre változni látszott, Altár mégsem örült. Mintha kétségbeesést látott volna rajta, aztán hunyorgott, mintha valami nagyon apró feliratot olvasna, és lassan, nyújtottan azt mondta: Hát, a Zalai biztos, hogy benne volt.

A Zalai! – csattant fel Altár. – Ne etess! Az három hete ül!
Az lehet, kérem – mondta Švejk.
Lehet? Hát ott voltál, amikor behoztuk! Ne szórakozz velem!
Én nem szórakozok, főtörzsőrmester elvtárs…
Ne merészelj vitatkozni velem!
Igenis!

Ne mondogasd már mindig, hogy igenis, te nem tartozol a testülethez! – Erre Švejk már nem tudott mit mondani, összezárta a száját, de igyekezett biztatóan nézni Altárra, hogy lássa, ő mindenben áll a rendelkezésére.

Na, kezdjük elölről! Kik verekedtek legutóbb a talponállónál? Mondd meg, vagy mindenkit behozatok!

Švejk arca megint elfelhősödött. Altár tudta, hogy nem lehet mindenkit behozatni, de úgy gondolta, hogy a biztonság kedvéért még begyűjti egy napra azokat, akikkel gond lehet, csak amíg lemegy a látogatás meg a felvonulás.

Nem tudom, főtörzsőrmester elvtárs – felelt őszintén Švejk. – Én olyankor elmegyek a másik irányba, nézni se szoktam, én nem állok ott, hogy nézzem. Lehet, hogy három hete volt, de én legutóbb a Zalait láttam…

Jó! Elég! – kiabálta Altár. Tudta, hogy ennek semmi értelme. Ahogy a Ladányi mondja: mindenkit arra használunk, amire való. Švejk nem jó informátor, rá más van bízva. Konyak, harisnya, néhány karton cigaretta. Sosem kérdezte, hogyan tesz szert ezekre a holmikra, egyértelmű volt, hogy mindkettejüknek jobb, ha semmit sem tud az ügyletről, még ha nagyjából sejtette is, hogy megy a dolog. Az embereket két nagy csoportra osztotta: akik sejtik, hogy megy ez, és akik csinálják, azaz, a beszerzők és a vásárlók. Harmadik csoportról nem volt tudomása.

Mivel nem kérdezte, Švejk nem mesélte el, hogy a határon töltött sorkatonai szolgálata alatt ismerkedett meg a feketézés vagy csencselés műveletével, habár ezeket a szavakat kifejezetten utálta, csak akkor mondta ki, ha elkerülhetetlen volt. Inkább szállítmányozást mondott helyette. A katonaságnál tanulta meg, hogyan kell a lábát a mérleg alá tolni, mit lehet elnézni a mázsálónál, melyik átvételi papírra mit kell írni, és mit kell a saját noteszbe följegyezni, és főleg hogyan, hogy illetéktelen tekintet abból ne sokat olvashasson ki, hogyan kell megegyezni a vámosokkal, és tisztába került az árfolyamokkal. A hadtáposoktól megtanulta, hány üveg konyak ér hány guriga piros trappista sajtot, a műszakiaktól, hogy mennyi egy marmonkanna gázolaj ára kéz alatt. A maga részéről egy addig ismeretlen örömmel és elégedettséggel töltötte el, hogy ennek a szép áramlásnak – laktanyából a határra, határról a laktanyába meg a városba – része lehet. Mindenre volt ember, mindent meg lehetett szerezni, ami nem volt itt, az jött amonnan, és a végén mindenki jól járt. Ő pedig nagyon szerette azokat a történeteket, amelyekben mindenki jól jár, senkinek sem esik bántódása, és a végén mindenki megkapja, amit akart, vagy legalábbis majdnem. Nem mindig lehet válogatni, ezt is megtanulta.

Jó tanára volt Szalai alhadnagy, akivel a leszereléskor már valami különös testvériséget érzett, és ez talán kölcsönös lehetett, mivel Szalai az egész szakaszból őt vette igazán pártfogásába. Az öreg katonát nem sok minden zavarta, kedélyesen tekintett a világba, és egyszerűen tudta elmagyarázni a fontos tudnivalókat. Sose menj a vámoshoz üres kézzel, ez volt például az első lecke. Világosan, érthetően ruházta át a tudását Švejkre, és azt mondta, hogy ha őt egyszer elvezénylik innen, majd szépen tegye csak tovább a dolgát, mert olyan ártatlan képe van, hogy neki ez sokáig meg fogja érni. Švejk hallgatott rá, és a leszerelése előtt negyven liter gázolajért meg két karton Marlboróért szerzett egy ötéves oldalkocsis MZ-t, ezzel aztán belefogott a szállítmányozásba. Sokszor zöldhajnalban indult a határra, hogy megpakolt oldalkocsival térjen vissza kora délután, amikor befutnak a munkásbuszok, velük pedig a sok jó ismerős, akikkel üzletelhet a bódék mögötti betonplaccon.

Amikor Altár elbocsátotta, máris indulni akart, de még benézett a Presszóba, megevett egy pár virslit papírtányérról, mustárral, jó nagy karéj fehér kenyérrel és megivott hozzá egy korsó sört. Fél füllel hallgatta, hogy Pataki Pista, aki egykor tanár volt a fővárosban, azt meséli a körülötte állóknak, hogy is volt a kórházban az az eset, amikor valakit behoztak szívrohammal, de kiderült, hogy kilyukadt a vakbele. Beteghordóként dolgozott, és ha nem kórházi történetekkel szórakoztatta a közönséget, akkor a Švejkhez hasonló türelmes hallgatóságnak a világegyetem keletkezéséről beszélt. Újabban a holdutazásról meg az űrhajózásról kérdezgették, Švejket nagyon érdekelte, hogy is van ez, tényleg nem kap-e levegőt, aki kimegy az űrbe, miféle dolog a súlytalanság, ugyanúgy hat-e az imperialistákra, mint a kommunistákra, és hogy az hogy lehet, hogy összetalálkozik az amerikai meg a szovjet űrhajó odafent. Švejk általában elvesztette fonalat, mégis szívesen hallgatta, de most nem ért rá. Amint megette a virslit, indult a határra.

A felvonulás napjának hajnalán, ahogy megbeszélték, pontban hat órakor már a rendőrségnél volt, az épület mögött parkolt le és a portán bejelentkezett, hogy Altár főtörzsöt keresi bizalmas ügyben. Ahogy szokta, odalent várt, amíg Altár megjelent a hátsó bejáratnál. Aznap szokatlanul gyors léptekkel közeledett, sápadt volt és ideges.

Ide figyelj! – kezdte hadarva. – Leszakadt a Művház.

Tegnap jöttem el arra, föltűnt volna, ha nem lett volna a helyén – szúrta közbe Švejk vigasztaló hangon, mintha valaki csak megtréfálta volna a rendőrt.

Nem az egész, csak a homlokzat! Ne marháskodj már!

Igenis – Švejk érzékelte Altár megsemmisítő tekintetét, a „nis”-t már csak suttogta.

Na! Hallgass! Figyelj! Fennforgás van! Leszakadt. Jó nagy darabon tátong a homlokzaton a tégla, sehogy se tudjuk eltüntetni, nemhogy fölrakni rá az új táblát. A Tanácselnök őrjöng. Hajnalban föltelefonozták. Már öt óta üléseztek, hogy eldöntsék, mi legyen. Az a direktíva, hogy legyen ott egy nagy transzparens, vezényeljek oda két egyenruhást, hogy tartsák kétoldalról a bejárat fölé, az majd eltakarja. Úgyis csak elhaladnak előtte. – Altár kusza, sárga fogai között hegyeset köpött a betonra. Megvakarta a homlokát. – Nekem minden emberem ki van vezényelve a vasútállomásra, meg a felvonuláshoz, úgyhogy te fogsz ott állni, meg egy megbízható ember, akit hozol magaddal. Megértetted?

Švejk bólintott.
Habár nem vagyok egyenruhás – tette hozzá egész halkan.
Legyetek itt egy óra múlva, öltözetet majd vételezünk – hadarta Altár. – Kit hozol?
Hát, én csak a Patakit tudom, az megbízható, és ha minden igaz, most épp megtalálom a kórházban.
Na, akkor rohanj érte! Mondd, hogy a rendőrség hívatja társadalmi munkára, akkor azonnal elengedik.
Igenis.

De ne merjetek késni egy percet se! – utasította Altár a kelleténél egy fokkal hangosabban, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszament az épületbe. Ott jutott csak eszébe, hogy a hadnagynál kéne most jelentkeznie a láda konyakkal, de azt meg elfelejtette. Rohant vissza a hátsó bejárathoz, ahol Švejk derűs képpel ácsorogva várta. Átvette tőle a szállítmányt és felcaplatott a második emeletre Ladányi irodájába. Már az ajtó előtt hallotta, ahogy üvölt a telefonba: Mit tudom én, mit írjanak rá! Küldjék csak a Művházhoz minél előbb, majd ráírnak, amit akarnak az elvtársak!

A telefon majd’ szétreccsent, ahogy lecsapta.

Altár tisztelettel bekopogott, felemelte a ládát, aztán letette, amikor a hadnagy beszólította, kinyitotta az ajtót, felemelte a ládát, bevitte, letette.

Legalább ez itt van – dörmögte a hadnagy. Újra megpróbált telefonálni a Tanácsházára, de nem talált bent illetékest, ott álltak hát iránymutatás nélkül a transzparens feliratát illetően. Ladányinak több se kellett, utasította Altárt, hogy menjen a Művelődési házhoz, egy óra múlva ott lesz a tábla, festék, ha addig nem jön utasítás, mit írjanak rá, találjon ki valamit. Altár elsápadt a felelősségtől. Egy szót nem mert szólni, tisztelgett, lelépett.

Švejk a legnagyobb nyugalommal pöfögött a motorján a kórházhoz. A mentőbejáratnál intett a portásnak, jól ismerték egymást, nemcsak szomszédok voltak a lakótelepen – pontosabban Švejk a telep utolsó tömbje melletti földszintes házban bérelt szobát –, de itt is összehozták őket a közös ügyeik a konyhán és a kötszerraktáron keresztül. Egyszóval nem kellett felíratnia magát, csak belépett a kapun, mint aki hazajött, és indult a C épület felé. Ott, az alagsorban volt a beteghordók pihenőszobája, amit szobának talán túlzás is nevezni, lepattogzott falú helyiség, egy rossz heverővel meg néhány kiszuperált kerekesszékkel. Pataki az egyikben ült, olvasgatott és cigarettázott. Amikor meglátta Švejket, beesett arcán rémület futott át, és rögtön elkeseredésbe váltott, amint megtudta, mi a mai feladat. Ahelyett hát, hogy itt üldögélne, olvasgatna, el-elszaladna egy-egy betegért, állhat a tűző napon a Művház előtt valami hülye transzparenssel. Direkt elvállalta az ünnepet, hogy ne kelljen felvonulni, meg ilyenkor műtét se nagyon van. Összezsugorodva követte a cimboráját a motorhoz, miután lejelentkezett a beteghordók kisfőnökénél, és közölte, hogy a rendőrség hívja társadalmi munkára.

Eldöcögtek az őrsre. Altár mögött vonultak a raktárba, ahol egy öreg egyenruhás, aki inkább hasonlított valami maszek szabóra, mint rendőrre, szemrevételezte őket és kiosztott nekik egy-egy inget, nadrágot, zubbonyt, tányérsapkát. Švejk magára cibálta a nadrágot, de nem tudta begombolni, amit az öreg személyes sértésnek vett, mert ő bizony mindenkinek a méretét el szokta találni, tessék hát azt a pocakot behúzni. Švejk hiába igyekezett, az a derék csak nem ért össze, a gomb sehogy se jutott el a gomblyukig.

Csak nagyobb van – morgott az öreg –, nem vagyunk mi konfekcióáruház.
Azzal elé dobott egy hatalmas pantallót. Ez meg azonnal le akart csúszni róla.
Oldja meg valahogy! – Altár a raktárost olyan hangon utasította, amilyet Švejk sosem hallott tőle, szinte kedves kérésnek, majdnem könyörgésnek hatott.
A raktáros akkor elővett a fiókból pár darab arasznyi biztosítótűt, hátul összetűzködte a Švejk nadrágját.
Aztán ne igen ficánkoljon benne – mondta.

Švejknek esze ágában sem volt ficánkolni, a biztosítótűk meg a behajtás zavarták még a járásban is, a tányérsapka meg úgy szorult a fején, hogy azonnal le is vette. Ráér majd akkor föltenni, ha elkerülhetetlen lesz.

Altár egy járőrt ültetett a kormány mögé a szolgálati Ladába, hátra a két álrendőrt, így hajtottak át a helyszínre. Pataki magában imádkozott, hogy csak senki meg ne lássa így az ismerősök közül.

A Művelődési ház homlokzata valóban föltűnően hiányzott. Ott hevert a földön a nagy transzparens, mellette festékesdobozok, néhány ecset, ott állt a két cukorgyári munkás, de sehol senki, aki megmondja, mit írjanak föl rá.

Körbeállták hát, nézték, nézték, aztán a gyáriak visszaültek a Zilbe, és elhajtottak, minthogy nekik is megvolt a maguk feladata ezen a szép ünnepen.

Talán valami olyasmit, hogy köszöntjük a városunkban… – töprengett félhangosan Altár.
De kit? – kérdezte kíváncsian Švejk.

Csönd! – mordult a rendőr. – Vagy talán azt, hogy üdvözlet aaa… – Altár megint nem jutott tovább. Pataki is csak vonogatta a vállát, nézelődött, cigarettázott. Alig járt ember az utcán, aki volt, az is sietett egy táblával vagy egy zászlóval a hóna alatt. Altár váratlanul ráförmedt: Nagyokos, maga mit írna rá?

Pataki összerezzent, de röhögnie is kellett, úgyhogy hirtelen azt kiáltotta: Szabadság!

Altár hátat fordított neki. Megérkeztek a kultúrosok, hogy magukhoz vegyék saját felvonulási transzparenseiket a házból. A leomlott homlokzat miatti döbbenetüket köhécseléssel és tipródással próbálták álcázni, és senki sem merte megkérdezni, mit keres itt egy rendőr. Altár elébe is ment a dolognak, elmondta az egész történetet töviről hegyire, azt sem felejtette ki, hogy a sittet behordták az épület belső udvarára, majd le lesz rendezve, hanem most kell neki valaki, aki megmondja, mi legyen a felirat.

Mondjanak már valamit! – kiabálta fél óra múlva, amikor még mindig csak bámultak maguk elé és egyik cigarettát szívták a másik után.

Éljen május egy! – rikkantotta Švejk.

Altár a homlokára csapott, és azzal a lendülettel már fordult is a kultúrosokhoz, hogy akkor most kell neki valaki, aki szépen föl tudja festeni erre a táblára, hogy Éljen május 1.!

Egy vékony, madárszerű barna nő ajánlkozott, hogy ő a dekorációs bizottságban van. Altár biccentett, a nő nekilátott. Először is vonalzókat és spárgát hozott az épületből, aztán guggolva-térdelve szépen, egyenletesen megfestette a feliratot, negyedóra telt bele legföljebb.

Švejk elégedetten méregette, mintha ő maga készítette volna. Aztán a kultúrosok elindultak, hogy időben ott legyenek a gyülekezésnél. Lett volna még vagy két órájuk, de valahogy nem akaródzott maradni. Altár a kis járőrt átküldte a túlsó oldalra, hogy onnan nézze, ő maga meg beállt az út közepére. Švejk meg Pataki fölemelték a táblát. Eredetileg úgy lett lemérve, hogy ne kelljen emelni, csak tartani, de kiderült, hogy a két tartórúd mégis valamivel rövidebb a kelleténél, így aztán Altár az út közepéről irányítgatta őket, meddig emeljék, hova álljanak. Amikor megvolt a tökéletes pozíció, a járdán bejelölte a helyüket piros festékkel, és közölte, hogy jegyezzék meg, a tartórudak alja a térdük magasságában legyen, mert úgy takar a transzparens mindent. Úgy egész jó. Sött! Mintha csak ide lett volna eredetileg is kitalálva.

Megjegyezték, letették a táblát. A kerek, piros betűk alján megfolyt a festék, úgy nézett ki a felirat, mint egy véres tiltótábla. Akkor Altár a türelme végső határán azt mondta, hogy van ott fehér festék, azzal egyengessék ki, aztán fújják vagy akármit csináljanak, de fél óra múlva ennek a táblának ott kell lennie a bejárat fölött. Igaz, hogy a vonat még csak akkor ér be, de ki tudja, jobb mindenre előre elkészülni. Kilenckor a magasba emelitek, megértettétek? Megértették.

Egyeztették óráikat, Altár kocsiba pattant, és elhajtottak a vasútállomás felé. Švejk és Pataki a fehér festékkel megpróbálták eltüntetni az elfolyó piros csíkokat a betűk alján, de az egészből csak egy rózsaszín maszat lett. Hagyták hát száradni, hátha utána még egy réteggel valamit javíthatnak rajta. Kilenckor Pataki ránézett az órájára, és megállapította, hogy még egy cigit el lehet szívni, annyi alatt úgyse érnek ide az állomásról. A falhoz húzódva, kissé befelé fordulva dohányoztak, nehogy a felvonulásra igyekvők közül valaki felismerje őket. Szerencsére mindenki sietett, nem figyeltek rájuk. Kilenc tizenötkor már mindenki, akinek ott kellett lennie, a gyülekezőhelyen állt, jóval a tanácstéren túl a szobornál, ahol majd egy beszéd lesz, onnan mennek a felvonulók a térre. Ott lesz az ünnepi nagy beszéd, és ott lesz ez a nyavalyás küldöttség is, amelyik miatt most itt állnak. Aztán a végén a nép átvonul a parkba, ahol már föl vannak állítva a büfésátrak sörrel, virslivel, vattacukorral a gyerekeknek, meg a körhinta.

Nekifohászkodtak, felemelték a transzparenst, beálltak a megjelölt helyre. A nap egyre melegebben sütött. Vártak. Egy perc múlva Pataki azt mondta, eresszék le, úgyis meghallják, ha közelednek. Igaza lett, úgy húsz perccel később meg is hallották, hamar felemelték a táblát, és becsülettel tartották, amíg el nem haladt az összes autó. Volt vagy tíz egymás után. Elöl egy járőrkocsi, aztán fekete kocsi vagy négy, és még legalább három rendőrségi, mögötte meg egy Wartburg meg egy Moszkvics, nem tudták, az még oda tartozik-e, úgyhogy csak tartották a táblát, míg mind el nem tűntek a kanyarban. Alig eresztették le, az egyik rendőrkocsi visszafelé jött, már emelték is újra a magasba, de csak Altár ugrott ki belőle. Elfelejtettem! – mondta gyorsan. – Elfelejtettem, hogy az elvtársak egy óra múlva visszamennek. Maradjanak itt! Táblát föl!

Nem várt semmi választ, visszaugrott a kocsiba, és már el is tűnt a főtér irányába. Švejk és Pataki hallgatták a felvonulás zajait, zeneszó, kiáltások, taps-taps-taps, visszhangos beszéd, érteni nem lehetett már innen, megint a tűzoltózenekar, éljenzés, a mozgalmi dalok ismerős dallama furcsa tónusban. Valahogy mindketten úgy voltak vele, hogy nem is olyan rossz ez így messziről. Aztán amikor már úgy gondolták, vége az eseménynek, újra felkapták a táblát. Vártak. Hallották, ahogy a tömeg lassan átáramlik a parkba. Látták, hogy néhányan elszállingóznak.

Szeifert Natália

Na, csak nem hazamennek már egyesek? – kérdezte Švejk csak úgy a levegőbe, hogy mondjon valamit. Keze izzadt a tartórúdon, karja kezdett begörcsölni.
Gondolom, van jobb dolguk – válaszolta Pataki, de ő is csak úgy maga elé.
A járda túloldalán egy fiatal pár sietett mosolyogva, egymás kezét fogva a lakótelep irányába.
Azért csak jó lehet annak, akinek van jobb dolga – mondta Švejk.
Jó ám – felelte rá Pataki.
Egy rózsaszín festékcsöpp esett Švejk vállára, észre sem vette. Vártak.

Švejk 100 – Egy derék katona kalandjai a világháború után
Cser Kiadó, Budapest, 2021
214 oldal, teljes bolti ár 3995 Ft