Bergsveinn Birgisson: Elevenélet-patak (részlet)

~ I. Kapitulum ~

Azokban az időkben történt ez, mikor az izlandi nép élete egy hajszálon függött csupán. Az Úr 1783. esztendejében, Szent Iván napja táján a hatalmas Vatnajökull gleccsertől nyugatra eső Skaftárjökull környékén a föld kérge meghasadt, a közeli településeket izzó lávaiszap öntötte el, s a tüzes sebből salak és hamu lövellt, elhomályosítva a Napot. Lobogó lángnyelvek csaptak fel az égig, s úgy mondják, hogy a tűz hat- vagy hétnapi járásnyira is ellátszott, pedig a levegőt fátyolossá tette a szürke porfelleg. És a földzendülés nyomán fakadó rengeteg tüzes hamu miatt ezt a vészidőt a mindennapi beszédben szürkevésznek nevezték. Szintén különös volt a háborgások példátlan hossza, ugyanis a föld csaknem egy esztendőn át nem szűnt meg tüzet és hamut okádani magából, emiatt sokak idővel úgy vélték, hogy a tűz ezúttal már soha nem fog csillapodni.

A földet latyakos, sáros, rézszínű kéreg lepte be, s nemcsak délen, hanem más vidékeken is útját állta a fű növekedésének; míg keleten a nép tűzzel és kőzivatarokkal viaskodott, addig az északi vidékeket déli széljáráskor belepte a törmelék és a por, ami megakadályozta a növényi sarjadást: az emberek vakon bolyongtak a füstben. Ezt hideg időjárás követte, a nap fénye feketébe hajlott – ahogyan egy régi versben áll.

Ámbár szó sem volt arról, hogy a históriában ez a bizonyos tüzes fortyongás egyedülálló lett volna – sőt, sokan csodálkozva dünnyögték magukban, hogy „vajon ott is megkezdődött-e már a nagy égés”, mert ugyanezen század hajnalán kitört már egyszer maga a grímsvötni tűzhányó is, majd a Vatnajökull, a föld pedig meghasadván salakot öklendezett a þingeyi járás és az Eyjafjörður vidékére, sötét fellegek és dörgés kíséretében. Négy évvel később a Katla irdatlan gleccsertorkában kezdődött irdatlan felindulás, porfelhővel, füsttel, forró gőzzel, a Mýrdalssandur homokos síkságán fenyegető áradással, nagy kárt és senyvedést okozva. Három évvel később pedig a Krabla¹ tört ki – nevét ekkor még így írták –, a Mývatn-tó nagyrészt ki is száradt egy időre; s ez a tűzvész tartott a legtovább, hol a Krafla, hol a Leirhnjúkur, hol pedig a Bjarnarflag részvételével.

Mindeközben eszeveszett dühvel, forró gőzt hányva kitört az Öræfajökull is, kisebb hegyekhez hasonlatos jégtömböket hömpölygetve le a síkságra. Ezek a bajok a század közepén kiújultak, midőn a Mýrdalsjökull ismét hatalmas gleccserárakkal, árvízzel robbant, a Katla torkából pedig mérges gőzök törtek elő. A föld remegett, meghasadt, rengett, s a hasadékból máglyaszerű tűz támadt, izzó kövek záporát zúdítva a környező vidékekre. Tíz esztendővel ezután, azaz 1766-ban a Hekla kezdett lobogni, s ugyanúgy, ahogyan a Katla esetében, termékeny földek néptelenedtek el, mert csak úgy hullott a salakkal fedett földre az ember és a jószág, estükben kisebb porfelhőt verve fel, a Nap pedig vérvörösen izzott a füstön és a porködön át. A kár a húnavatni és a skagafjörðuri járásokban volt a legnagyobb, mert a szálló hamu javát arrafelé sodorta a déli szél. A Reykjanes-félsziget mellett ugyanebben évben, a szürkevész kezdetekor szintén kitörés kezdődött: a tengerből sziget emelkedett ki, melyet királyunk, VII. Keresztély egyszerűen Újszigetnek nevezett el. Fennmaradt a királyi végzés, mely szerint Levetzow kamarás és Magnús Stephensen a partraszállás megkísérlésére bátoríttatik „a szigetet a királynak szentelvén”, s bár a forró gőzök miatt ezt megtenni nem lehetett, ez volt az egyetlen alkalom, hogy a dán király birodalmának területét mindenféle háborúság nélkül gyarapíthatta. Nem sokkal később kezdődött a Skaftárjökull vidékén az előbb említett tüzes ár, ami előidézte a széles körben hallható, csodálkozó szavakat, miszerint „ott is megkezdődött már a nagy égés” – azt azonban senki nem láthatta előre, milyen hatalmas lesz ez a vész, s milyen sokáig elhúzódik, ez ugyanis túltett minden korábbi csapáson.

S ne gondoljuk, hogy a fent említett felfordulás volt az egyetlen, ami a történelem e szakaszában az izlandiakat kínozta. Van ugyebár az ősi mondás, miszerint a vész nemigen jár egyedül. Az alacsonyabban fekvő lakott területeken vízár söpört végig, majd’ ezerötszáz ölnyire betolakodva a szárazföldre, a tél nagy részében a tengeri jég zárta el a kikötőket: olyan hidegek jártak, hogy befagyott az óceán – ez volt a mare concretum, ahogyan a régiek hívták a Jeges-tengert. A nép száraz lábbal juthatott el az öblön át Reykjarvíkból² egészen Akranesig, s szabadon sétálhatott a Breiðafjörður széles öblének összes szigetei között. Mindebből pedig az következett, hogy 1783-ban szentkereszttől egészen a következő évbe nyúlóan elmaradt a halfogás, ráadásul jócskán pusztult a jószág is. Különös, hogy az akkori tudósoktól milyen pontos feljegyzések maradtak fent a népesség és a jószág fogyatkozásáról. A fű hiánya miatt a lovak az elhagyott tanyák falát, támfáit, faldeszkáit harapták, s elhullott társaikat falták, a juhok megették saját gyapjukat, s mindahány megbetegedett és kimúlt. Az emberek ugyancsak rothadt lódögre fanyalodtak, betegségbe esvén meghaltak, a marha viszont főként a girhedtségtől, meg belső bajoktól hullott, vagy a tüdejük záródott el. Néhol pedig, ahogyan azt a Skaftá folyó környékén egy pap, aki nem menekült el a vidékről életírásában feljegyezte, a sűrűbben lakott helyeken koporsó nélkül, egy halomba, tömegsírba gyűjtötték a holtakat, úgy földelték el őket.
Ezt úgy hívták, hantolás.

A számok magukért beszélnek. Az 1784-es évben az izlandiak 4289-cel lettek kevesebben, a lovak úgy 28 000-rel, a marhák 11 461-gyel, a juhok pedig 190 488-cal. Csudálatraméltóan pontos adatok ezek, s a maga módján bámulatos, hogy mindahhoz képest, ami végbement, a halált és áldozatait milyen gondosan számontartották.

A veszedelmeket megkoronázandó, ugyanebben az időben dúlt a feketehimlő egyik legpusztítóbb hulláma, azonkívül vérhas, skorbut, görcs- és lázbetegség, a kisdedek fulladástól haltak meg, köhögéssel kísérve, vér- vagy gyomorbajtól, kanyarótól. A feketehimlőnek mellbaj járt szorosan a nyomában. A leprások és bélpoklosok száma igencsak megugrott, Bjarni Pálsson, országos medicus fődoktorunk szerint főként az ápolatlanság és mosdatlanság okán. Ez a nyavalya mind idegen hajókkal érkezett az ország kikötőibe; s bár rakományuk sokakat mentett meg az éhhaláltól, valójában még többeknek pusztulását okozta.

S nem felejthetjük ki, hogy a köznép nyomorúságában már 1781-ben nagyrészt arra kényszerült, hogy a dán kamara Compagnie-jén keresztül vásároljon magának olcsó árpát, mert ennek kötelességül szabták, hogy úgynevezett vészgabonát küldjön. Ám a tudatlanság és a táplálékhiány miatt, és mert a királyi kereskedelmi társaság tájékoztatást általánosan nem adott, az emberek nem ügyeltek arra, hogy az árpa szalmáját meg a pelyvát kiszitálják, ehelyett megették egészében mind, ami számos vidéken vérhashoz és gyomorbajhoz vezetett; csapatosan hullott emiatt a nép. Az ország nyugati és északnyugati részén meg a cápahús mértéktelen fogyasztása ölt meg sokakat – főként a szesz hiánya miatt, amit nagyon is szükséges inni az efféle eledel mellé, kiváltképp éhínség idején, mikor a földbe ásva nem hagyják eleget állni, hanem félig erjedetlenül eszik. Aztán meg azt a kevés növényt, ami 1784-ben a hamuból és salakból ki tudott hajtani, féreg támadta meg: ez a nyírerdők végét jelentette. A gyümölcsfák elpusztultak. A gabonatermesztésre tett kísérletek nem jártak eredménnyel, a dohánnyal pedig, az egyetlen terménnyel, ami a hamu és füst közepette is gyarapodni látszott, senki nem törődött. Az éhínséget sajnos a partra vetődött bálnák sem enyhítették, mert az ilyen tetem felhevül belülről, és amint a bomlása elkezdődik, a belek felrobbannak, szennyük megmérgezi a húst, s így a bálnatetemek által sok jó ember odaveszett, aki pedig úgy hitte, ha ideig-óráig is, de megmenekült a haláltól.

A természeti csapások miatti általános ínség elvitte a legtöbb haszontalant és semmirekellőt, magatehetetlen öreget, hitvány, szutykos népséget, korhelyt és nyavalyást, lóhúszabálót, léhűtőt és csavargót – de a leggyászosabb az volt, hogy a járványok virágzó fiatalságukban kaszabolták le a legígéretesebbeket is, azokat, akik a legerősebbek voltak, és kibírták addig a legnehezebb bajokat.

Az élet képtelenséggé vált.
Nem lehetett – élni.

S a mi kis országunk ezen állapotjának híre is ment, beszéltek róla messzi külföldszerte, mert mindenki megérezte hatását annak a sötét hamufellegnek, ami ellepte az északi féltekét Szibériától Alaszkáig, délen pedig Itáliáig, ahol a szőlőfürtök a hideg miatt nem érhettek be, a félteke északabbik felén pedig terméshiány tombolt, s egyesek szerint ez hozta el végül a nagy forradalmakat.

Az emberek csak abban nem tudtak megegyezni, hogy vajon Isten vagy a Sátán keze van-e ebben a dologban, esetleg kettejük együttes munkája, mikoron is egyikük az ember elfajulása miatt szögre akasztja kegyelmét, a másikuknak így alkalmat adván arra, hogy magát kedve szerint kitombolja. Habár ebben az időben felbukkantak már azok is, akik azt mondták, a történtek mögött bizony sem egyik, sem másik nem áll – olyanok, akik szerint az elsodort vagy lávaiszap alá temetett templomok úgymond feleslegesek voltak, és nem gyászolták őket. Ezek az emberek már az új időkhöz tartoztak, ami friss szélként sepert végig világunknak ezen a tájékán: ez az új embertípus a természetet a tudományok kemény öklével szándékozott leigázni, elméjével megszelídíteni, átlátván az Úr nagyszabású óraművének működési szabályait. Mindent meg lehetett mérni, megérteni, e célból létrehozott kategóriákba sorolni, s mikor már minden dolognak megtalálták a megfelelő fiókot, ahogyan azt a nagy tudós-forradalmár Descartes tanította, a tudományok dolga onnantól az volt, hogy a dolog természetét önmagában vizsgálja meg, nem pedig más egyéb dolgokkal való összefüggésében, mert a régebbi szignatúra-tant³ most már szerzetesek elavult téveszméinek nevezték – ebben azok tobzódtak, akik a teremtett világban isteni jelképeket kerestek, a mögöttük rejlő természeti törvényeket viszont nem értették, s dióbélből készítettek fejfájás elleni gyógyszert az emberi agyhoz való hasonlósága okán. De ezek már azt mondták, az ember ne higgyen el semmit empirikus bizonyíték nélkül, s kétségbe vontak mindent, amit a régi emberek fenntartás nélkül követtek. Az új ember úgy vélte, aki nem gondolkodik és nem kételkedik, ez tulajdonképpen nincs is.

Szerzetesek tévelygése, mendemondái, szerzetesi metaforák, pápista káprázat: gyakori szavak voltak ezek az új embertípus ajkán, a régi gondolkodási módokat alkémiai, szignatúra-ostobaságnak, vagy asztrológiai fabulának nevezték, amit az idejétmúlt babonák homálya burkol. A tudományok most végre teljességre érettek: el kell végre szakadniuk minden babonás hiedelemtől – sőt, mindenféle hittől. A tudománynak nem arról kell szólnia, hogy az emberek miben hisznek, hanem instrumentális mérésekre és kutatásra kell támaszkodnia, ahol minden feltételezés tudományos kísérletekkel tétetik próbára, mely kísérleteket a tudomány angyali fényességű világa ragyogja be. Ez a szellem pedig irányuljon mindarra, ami igaz, ami szép; az emberi nemességet emelje új magaslatokba, s tegye az embert saját sorsának urává.

S bár az egekben kivehető volt még Isten ezüstös parókájának halvány körvonala, akár valamiféle legfőbb tudósé és kiváló alkotóé, ez a kép gyorsan egyre távolibbá vált; az új emberek nézete szerint az Úr egyre kevesebb részét vette ki a lenti, földi sürgés-forgásban.

De voltak másféle új emberek, akik azt mondták: nem áll emögött sem Isten, sem pedig az ördög, hanem a vak anyatermészet sorscsapásai ezek! A vulkanisták azt taglalták, hogy a föld mintegy saját belső feszültségétől hasad meg, s tüzes lávája úgy bugyog fel, akár mély sebből a vér, merthogy odalent lángoló, tüzes olvadék rejlik. A Hekla mélye nem a pokol kapuja, hanem lék nyílik ott abba a bizonyos, alant rejlő tűzbe, ami a földkéreg repedésein át a felszínre tör. Ilyen a természet jellege, s az ő regulái, vak törvényei nem tesznek különbséget ember és ember között. Avagy hogyan lehetne másképp megmagyarázni, hogy Kopinhágában a Miasszonyunk temploma porig égett, míg a mellette levő bordély sértetlen maradt? Minden szegénységért és nyomorúságért maga az ember felelős, a természeti csapásokért pedig a vak anyatermészet. Istennek ezekhez a dolgokhoz semmi köze.

Kevesen voltak, akik az efféle beszédet elhitték, s ők is csak ideig-óráig.

Az új emberek némelyike tapasztalhatta is, hogy az emberi természet gyökerei milyen mélyre nyúlnak a kísértetektől hemzsegő múltba, s hogy ezeket a gyökereket nem lehet egy szuszra az emberi habitustól elszakítani – sőt, talán nem is lehet sohasem.

De hol is tartottam?

Persze, igen: tehát ezekben a napokban úgy tetszett, hogy az élet tulajdonképpen a lehetetlenséggel határos. De az izlandiakon kívül ezt mások is megértették, s gondolkodni kezdtek bizonyos megoldáson, hogy az ország lakói ne pusztuljanak ki mind egy szálig.

~ II. Kapitulum ~

A macskaköves utcákon innen-onnan zörgő lovaskocsik érkeznek a Christiansborghoz, Kopinhága palotájához. A várost ebben az időben masszív védfal- és árokrendszer vette körül oltalomul a svédek ellen, kacskaringósan tekergett ez, akárcsak az emberek ruháján a vert csipke mintája. Némelyik kocsi arról a környékről érkezik, amit a fal nyugati kapujának, Vesterportnak hívnak, mások egyéb kapuk felől közelednek. A fogatok a szitáló esőtől fátyolozva sárkányokra emlékeztetnek, ahogyan elrobognak a cifra ruhás örömlányok mellett, akik a palota oldalából szögellő magas kapuboltok alatt kalapos urakkal kacérkodnak. Olajlámpák függnek ott, a ködben ragyogó, de szürkés peremű fénygömböknek tűnnek; a bolthajtások alatt visszhangzik a paták kopogása.

A kocsiban ülő férfiak többsége parókáját az út idejére az ölében tartja, vagy kampóra akasztja. Fejükre illesztésével csak akkor kezdenek el bíbelődni, mikor a kocsis a Slotsholmsgadére kanyarodik. Ez a csatornával szegélyezett utca a palotatérbe torkollik: a kicsiny téren vöröses épület áll, bejárata felett hatalmas relief, amelynek közepén IV. Keresztély trónol fegyverekkel, lobogókkal, horgonyokkal, hordókkal meg mindenféle blikkfangokkal. Ez a Kancellária nevezetes épülete, ahol a királyi kamara székel.

A paróka ez idő tájt már olyan terjedelmes fejfedőt jelent, hogy a hivatalnokok, ha nem kénytelenek nyilvánosan mutatkozni, igyekeznek levenni magukról; egyrészt izzad benne az ember, másrészről pedig az álhajat szerfelett kedvelik a bolhák és a tetvek, mert ez itt már a fehér paróka divatja a vele járó púderezéssel; a faggyúval kent hajat liszttel és krétával szórják be.

Ha pedig valaki megérinti ezt a kisebb ökoszisztémát, amit egy-egy paróka kitesz, átható narancsvirág- és levendulaillat csap fel. A legtöbbjük hatalmas Perruque de Campagne-t visel, a homloktól induló méretes csigák tömkelegével, tarkónál összefésülve, fonott malacfarokkal, aminek vége az ülepet verdesi. A paróka korszakának végjátéka ez, s mikor valami a végéhez közeledik, gyakran túlzóvá válik: a paróka ennek kiváló példája. Másokat, különösképp a fiatalabbakat botránkoztatja a túlzott cicoma, ezért áttértek a haj és a paróka keverékére, ezt toupée-nak hívják – bizony, még Kopinhágában is, mert a legtöbb dolog, ami divattal, színházzal, művészetekkel, tudományokkal és irodalommal kapcsolatos, azt francia szavakkal fejezik ki, a leveleket úgy kezdik: mon frère, esetleg amice, a korszakot „florissante”-nak, virágzónak hívja a gazdag kereskedőelit, amely élvezetét leli abban, hogy cifra, francia öltözetben illegesse magát a város utcáin és terein. Ahogy a férfiak a lépcsősor előtt kikászálódnak a kocsiból, első dolguk, hogy a paróka rizsporát leverjék a nadrágjukról.

Többségük először az időjárásra panaszkodik, a rendkívüli hidegre, amit Európa minden lakója megerősíthet. Egy lakáj átveszi a köpönyegeket, talárokat, kabátokat, köntösöket és lebernyegeket, amiket a férfiak lehánynak magukról. A beszélgetés már az előtérben megkezdődik, a legtöbben pillantást sem vetnek a rokokó festésű ajtódíszekre, meg VI. Keresztély bőségszaru-szobraira, melyekből aranypénzek fordulnak ki. Annyi a megbeszélnivalójuk. Néhányan leülnek az aranylábú, márvány konzolasztalokhoz, mellettük inas áll tálcával, rajta fűszeres bor. Egyesek arról beszélnek, amiről a délutáni lapban írtak, a franciák ötletéről, hogy a Brit Szigeteken több száz kiéhezett farkast eresszenek szabadon, azokkal falassák fel a lakosság nagy részét.

Ha ez megvalósulna, az bizonyára változtatna valamicskét a mi érdekviszonyainkon is. Mások bólogatnak. Fűszerezett bor. Az egyik asztaltól hangos zsivaj hallatszik, oly feltűnő, hogy a többiek abbahagyják a halk csevejt; ugyanis van, aki igencsak felhevült a Kjøbenhavnske Post-Tidender egyik tegnapi cikkétől. Ebben dánul összefoglalót közöltek a fent említett természettudós, de Buffon könyvéből, amiben azt állítja, a Föld 168 000 éves. Most aztán ez a tévhit el fog terjedni a köznép körében! Mint valami ragály! Mi jöhet még?!

Egész eddig úgy volt az, hogy a földet egy hét alatt teremtették, bár igaz, ami igaz, némi hétvégi pihenő közbeiktatásával, bő háromezer-ötszáz esztendeje. Ám most Norvégiában egy hegyen bálnacsontokat találtak, ez pedig kérdéseket vetett fel, melyekre nincs egyöntetű válasz. Némelyek úgy vélték, ez annak a jele, hogy a földnek idősebbnek kell lennie háromezer évnél, mert a talaj emelkedése igen lassan megy végbe. Mások szigorúan tartották magukat a Szentíráshoz, s az előbbi jelenségben épp hogy a vízözön bizonyítékát látták: a bálna bizonyára épp ott úszkált a hegy felett, mikor Isten elállította az özönvizet és elapadt az ár. Az új vulkanistákkal nem mindenki értett egyet, a neptunisták viszont határozottan állították, hogy a hegyeket a vízözön hozta létre, ahogyan az a Bibliában meg van írva. A világkép ekkoriban szeszélyesen változott, akár az időjárás.

– Nohát, az is lehet, hogy a mi Szentírásunkat nem kell szó szerint érteni, mikor napokról beszél – szól erre egy hegyes orrú ember, homloka nyílt, orcái vörösek, állán gödör. – Ha esetleg egy napba tízezer év férne, akkor a Föld kora de Buffon szerint nem is állna attól távol. – Ez a fiatal, ambiciózus Reventlow: szavait az idősebbek fitymálva, hitetlenkedő felkiáltásokkal fogadják.

Egy élemedett korú úriember, kerek feje és tornyos parókája alatt hármas tokával rekedten felel: – Hát mi lesz még? Ha a mi Szentséges Írásunk ezentúl anachronismus és fabula: mi jön akkor ezután? Kételkedni kezdünk talán az Úr létezésében? Hogy Mózes útja az ígéret földjére csak legenda? És a tömeg jóllakatása, amit Krisztus urunk három hallal vitt végbe, csak népmese? Ha nem lenne ilyen hamisság mindenhol ezekben az időkben, ezt a tévelygő de Buffont már régen megégették volna, akár a dominikánus szerzetest, mi is volt a neve…?”

– Bruno – feleli a harmadik, középkorú, orgánuma mély, hanghordozása higgadt: rokonszenvet áraszt. – Nem kell a Biblia minden igazságát azonnal szemétre hajítani, még ha fel is találtatik benne anachronismus. Mert nem biztos, hogy azok, akik leírták a szöveget, azok prioritásnak vették a chronologiát és a curriculumot – hosszú kabátján lélegzetelállító a hímzés, hónapokig készülhetett a ruhadarab. – Először is meg kell határozni, milyenfajta categoriába tartoznak a történetek, és catalogust készíteni, s ezután analizálni az igazságot, amit rejtenek…

De ezzel a Kancellária előterében álldogáló csoport már meg is indul, végigmennek a kőlapokkal fedett folyosón, ahol fekete és fehér négyzetek váltakoznak, el a német kancellária és a dán államigazgatás egyéb kulcsfontosságú intézményei mellett: itt folyik a hatalmi játszma, ami nemzetek sorsáról határoz. A folyosó végén, Őfelsége szeretőinek budoárja előtt elhaladva a csoport még mindig heves eszmecserét folytat, majd egy díszesen faragott, levélmintás félfájú ajtón belépnek a Királyi Kamara tanácskozó termébe. Itt legtöbbjük kurtán fejet hajt egy festmény előtt, mely a bejárat melletti falon függ: ez VII. Keresztély király arcképe. Látni lehet, hogy némelyek ajka egy pillanatra gúnyos mosolyra húzódik, sőt: egyesek orrukon át szusszantanak fitymállón. Az utcákon, tereken városszerte azt beszélik, hogy a király erkölcsei mostanában sokat romlottak. Viselkedése egyesek szerint már-már állatias, hanyatlása pedig folyamatos, mióta Struensee-nek fejét vették a királynéval való hetyegéséért. A király a szoknyák bolondjává vált, s sem ebben, sem pedig a borivásban nem ismer mértéket, olyannyira, hogy az már nem méltó egy uralkodóhoz. A kancelláriánál azt pusmogják: szóba került, hogy megváltoztassák a törvényeket, feloldozva őt ezzel kötelességei alól, s helyette a fiatal Frigyes herceget tegyék meg királynak.

De mi, akik jóval szegényesebb helyről érkeztünk, mi nem állhatjuk meg, hogy ne ámuldozzunk, mikor meglátjuk a teremben ezt a sok szépséget, ami ezeknek az uraknak már föl sem tűnik. A terem sarkaiban francia ihletésű, barokk pompájú gipszdíszek kígyóznak, mindenhol szárnyak és duzzadó szőlőfürtök. A mennyezetet élénk színekkel festették ki, legfelül szép keblű parasztasszony képében maga az Isteni Gondviselés trónol, a Földet jelképező kék labdán ül, körülötte fehér felhők, melyekből fehér bőrű, pufók angyalok serege rajzik ki. Alatta tömérdek asszonyszemély, sőt még egy anyaszült meztelen fehérnép is van köztük, aki a Szerelmet képviseli, mindez alatt pedig Kronosz egy kisgyermeket nyel el éppen, annak karja mélyen a torkában – az idő felfalja gyermekeit.

Figyelmünk most két férfira terelődik, akik kissé távolabb húzódtak a dán uraktól a terem egyik sarkába, egy nagy, csempézett kályha mellé. Úgy tetszik, ők más nyelven társalognak, mint a többiek, bár beszédük nem mentes a latin, dán és francia kifejezésektől sem. Egyikük délceg, fehér bőrű, orcája pirospozsgás, akár egy kamaszfiúé, haja göndör, nyakán fehér selyemsál, ingmelle csipkés, finom bársonykabátjának mintája domborműként üt el a szövettől.

A másik olyan benyomást kelt, mintha szégyenkezne hosszú termete miatt, felsőtestével állandóan előregörnyed. A férfiak kabátujja nagy és bő, az ujjon a felhajtás hímzéssel van díszítve. A magas ember alakján, görnyedt vállán, kissé púpos hátán és horpadt mellkasán látni, hogy megtört emberrel állunk szemben. Arca az alakjánál sokkal fiatalabbnak tűnik, bár beesett arcában ülő fekete szemeit sötét karikák árnyékolják. Sovány, akár a keszeg. Tekintetét az ifjú, ragyogó, selyemsálas fiatalemberen pihenteti. Kissé őszül is, bőre szürkés, arca mégsem egy öregemberé, bár ezt a benyomást tényekkel alátámasztani nem áll módunkban. Némely dolgot nem lehet logikával magyarázni, ám az intuíció, megérzés, s más efféle holmik ez idő tájt nincsenek divatban. Ők ketten tehát a nagy, csempézett kályhánál állnak, és halkan beszélgetnek.

Ahogy a helyiségbe belépünk, egy sötét, tölgyfából készült szónoki emelvényt láthatunk, két oldalán egy-egy hosszú asztallal. A terem maga a meszelt fal közepéig fával van burkolva, a székeken, ablakokon damasztszövet. A falakat további parókás hatalmasságok képei ékesítik, némelyiküket élénk színekkel festették meg, arcuk fehérre púderezett, ajkuk vörös, arccsontjukon flastrom. Ezek a régebbi királyok, úgy mint III. Frigyes, a könyvek nagy kedvelője, antikvitások lelkes gyűjtője, aztán III. Keresztély, aki Izlandon lutheránus hitet és drákói erkölcstörvényeket⁴ vezetett be, hogy szigorú büntetéssel és retorziókkal visszaszorítsa a feslettséget és javítsa az erkölcsöket. A büntetés viszont épp ellenkező hatással járt, s eredménye az lett, hogy az izlandi nők vízbe fojtásának gyakorisága meredeken megugrott, a nép bölcsődalaiban pedig egyre gyakrabban bukkant fel meggyilkolt csecsemők ablakokon beleső kísértete – na de most aztán kezdünk alaposan eltérni tárgyunktól. A fentiekben itt most a királyi kamara tanácskozását írtuk le a Kancellárián, Kopinhágában, 1784 telén.

Levetzow kamarás úr őméltósága lép a szószékre. Épp egy hosszabb izlandi útról tért vissza, ahol is többek között sátorban lakott, nem messze az ország keleti részén tomboló tűzvésztől.

Hevességgel, erős hangon beszél, mint a hatalmasságok. Orra vége ellaposodó, mint a gácséré, dús oldalszakálla az álla alá érve keretezi marcipánfehér arcát. Beszéde határozott, hajthatatlanul, céltudatosan halad a logikus következtetések felé. Mondataiban kevés a szóvirág és a latin, ami annak a jele, hogy nem kiművelt személy, bár pozíciója ezt feltételezné. Hamarosan kis országunk kormányzója lesz belőle, fel is jegyezzük itt beszédét:

„Hatvankétezer birodalmi tallér, uraim, hatvankétezer tallér, amit királyunk Skúli Magnussen főbírónak ezekre az úgynevezett újító intézkedéseire áldozott – ez a teljes összeg arra adatott, hogy Reykjavíkban ruhafestő manufacturát hozzanak létre meg nemezműhelyt, hol van hát az eredmény? Uraim, kérdem én: hol van ez a kelmegyár, amit Őfelségének ígértek, és aminek az embereket önállóbbá kellett volna tennie az életért folytatott küzdelmükben?”

Beesett arcú, görnyedt hátú emberünk felemelkedik ültéből, most látni, hogy arcát a régóta őt emésztő aggodalom barázdálja, szerényen szól, és a dán urak a szavain hallhatják, hogy ő maga is arról a tűztől perzselt szigetről származik, habár maga a vocabularium ezt nem árulná el. Parókája kissé ferdén áll, túl terebélyes, nem áll neki jól; róla nem árad nemesi elegancia. A férfi alázatossággal rámutat arra, hogy ez a pénz nem párolgott el teljesen, mint ahogyan azt a nagyrabecsült és legkegyelmesebb kamarás úr indikálja: ez az összeg immár a különféle dán Compagnie-k meg a királyi kereskedelmi társaság kezében van, mert ez és amaz kereskedők igen magas alapítási díjat kértek, húszezer tallér ment el egyedül a flottaparancsnokság szállítására, ha megengedtetik, hogy itt exemplificáljon, s hasonló összeg ment mindenféle kiadásra, amit előre senki nem láthatott, s pusztán kitalált költségeknek bizonyultak. A København Hørkræmmer⁵ képviselői semmissé tették az egész vállalkozást mindenféle akadékoskodással és processusokkal, a maradék összeget pedig átengedték a kereskedelmi társaságoknak – a reformterveket kitartó ellenségességükkel meghiúsították, mert ők azok, akik mindenféle fejlődést meg akarnak akadályozni…

A királyi kamara tagjai lehurrogják, a parókák göndör tengere felháborodott mozgásba jön, bőgésük állatias, más ez a fogadtatás, mint ami a kamarás beszédére érkezett, az pedig meg is ragadja az alkalmat, és folytatja:

„Itt, Erichsen úr, csak egy példát ragadtam ki a sok százból, tudja azt Ön is, éppúgy, mint én, mennyi minden hiúsult meg északon, ezen a barbár helyen, megcsapolva államkasszánkat az utóbbi, bajoktól terhes időkben: gyümölcsfák telepítése ötezer tallérért – elpusztult mind, a gabonatermesztés a rengeteg szántón, ami egyetlen kalászt sem hozott, zöldségeskert felállításáról szóló útmutatók, John Grimsent elküldtük mindenhová az egész országban, ez négyezer volt, finomszálú gyapjas kosok bevitele, hétezer birodalmi tallér, de azokra is csak dögvész, pusztulás várt, mert a juhpestis veszélyeire egyetlen izlandi sem gondolt…”

Ezúttal a selyemsálas fiatalabbik emelkedik szólásra: „Ha szabad lenne a tiszteletre méltó kamarás úr figyelmét felhívnom arra, hogy az emlegetett svéd báró, aki a fejlesztéseket leginkább ösztönözte, a kegyelmes Hastfer úr volt az éppen, aki nem ügyelt arra, hogy a spanyol kosok az úton ne betegedjenek meg, és az ő parancsa volt, hogy száz jerkét tereljenek azokhoz a kosokhoz beteg és leromlott állapotuk ellenére. A dán admiralitás megbízottai adták ezt honfitársainknak parancsba…”

„Ne próbálja másra terelni a szót, Stephensen studiosus uram! Most már a birkavészért is mi, dánok vagyunk felelősek!?” A szószéken álló férfié a hatalom, és azt mondja, hogy mindegy, hogy honnan szemléljük ezt a gyászos históriát, semmiféle jobbítási törekvés nem hozott mást, csak adósságot, kegyelmes királyunk számos tette és jutalma sem eredményezte a nép munkában való szorgalmát, ehelyett tolvajlásba, ivásba, dohányba és lustaságba süllyedtek, avagy mit is felelt a köznép, mikor a zöldségtermesztés módját akarták nekik megtanítani, és e célból minden vidékre embert küldtek: talán füvet zabáljunk, mint a barmok? Ez volt a feleletük mindenhol: méghogy mi is füvet legeljünk, akár a barmok! S nevetett a nép aljasul a saját tanítóján!

„Nem, nem nem, hát ez nem járja…” – mormolja a többi úr egymás között.

„Az ilyesfajta ostobaság és csökönyösség ezrek életébe került, mert ha zöldségeskertjük lett volna a pusztító éhínség idején, akkor megmenekültek volna. És ezekben az időkben, uraim, mikoron a skaptafelli tartományban kétfelé hasad a föld, és terjed mindenfelé a tűz meg hamu, a szorgalom bizony nem fog fokozódni. Vagy hány ezer tallér folyt el Thoroddi és Olavius⁶ vállalkozására? Elküldtük őket, bejárták az egész országot barnaszént, porcelán- és grafitföldet keresve, s találtak is mindenfelé, de mi lett abból?

– Inkább száz volt az –, szól erre a beesett arcú.

„Senki nem tett semmit! Manufacturát nem alapítottak, a mi Compagnie-embereinknek pedig nem akaródzik tovább próbálkozni, elvégre is az izlandi középkori törvények alapján télen nem maradhatnak ott északon, a köznép pedig rest, lebírja a belé gyökerezett tompaság és tétlenség. Mindegy is, uraim, hogy hol ragadjuk meg a végét, amíg nincsenek felvilágosult személyek, akik a népet zabolázzák és fegyelmezik, és az izlandiak a maguk törvényeit fel nem adják, addig nem lesz semmi etablírozva azon a földön. Aztán hogyan történt a dohányplántákkal, amik megmenekültek? Nem volt senki, aki magára vállalta volna a feladatot, törődött volna azzal, hogy a hamut elhányja róluk, a köznép dohányfogyasztása mégis megháromszorozódott, saját szememmel láttam ilyen tubákos tarisznyát eleget, de egyikük sem volt alkalmas semmiféle munkára, nem volt meg a betevő falatjuk sem. A len és kender vetése – nem folytatta azt senki! A földialma termesztése, ami a liszt helyébe léphetne – ujját sem mozdítja már senki, hogy ültessen! Az összes országnegyedbe fazekak százait vittük, hogy megtanítsuk a hamuzsírégetést – az emberek az edényeket arra használták, hogy a lovaikat kössék hozzájuk! Szélmalmokat vittünk be – ládákban hever még az összes! Ez a nép teljességgel renyhe és reménytelen!”

Levetzow kamarás ezzel oldalszakállába markolt, mert igencsak elcsüggedt. S bár az elöljárónak küldött pénz, amit arra szántak, hogy Kelet-Izlandon, a tűzvészhez közel eső vidékeken elosztassék, királyunk pecsétjével volt lepecsételve, egy szégyentelen pap, Steingrimsen tiszteletes arra a példátlan cselekedetre vetemedett, hogy feltörte Őfelsége szent pecsétjét, és osztogatta a pénzt a saját vendégeinek, minden járó-kelőnek. Abban az országban még a papok is tolvajok és semmirekellők! Ezt a kamarás maga tapasztalta, mikor a tűzvész helyszínét felkereste.

Vagy a mészoltás, amit megmutattak és megtanítottak, embereket szegődtettek a munkára – de ez a népség nem marad meg sehol, s nincs az a fenyítés, ami ezen segítene. Úgy tűnik, ezekben még az alapvető önzés sincs meg, ami az angol Smith úr tanítása szerint minden fejlődés és jómód gyökere. Vászonfehérítő manufactura, enyvgyártás, minden egyazon sorsra jut! Ennek az országnak a népe lefitymál minden jó szándékú kísérletet, nem mutat semmiféle törekvést. Meg a kaszaélezés új módja: eljönnek, megtanulják, hogyan élezzenek, aztán hazamennek, és folytatják tovább, csorbát vernek a kasza élébe, mert továbbra is úgy bánnak vele, ahogy megszokták. Amint a beszéd röpködő szikrái kissé alábbhagynak, Levetzow kamarás bensőségesebb hangnembe vált:

„Mélyen tisztelt tanácsurak, nagy tragédia ez, nagy tragédia zajlott itt le, mely ezt a szigetet ördögperzselte, tüzes, hamuval sújtott habitaculummá tette. Hullik a nép és a jószág, s bár a szigetlakókat eddig is nehéz volt a maguk lábára állítani, most ez teljességgel elképzelhetetlen. Ezek miatt, nehéz szívvel, de csakis az Urunk, Jézus Krisztus által kötelességünknek szabott felebaráti szeretet okán felhatalmazást kérek, hogy az Önök attestálásával tanácsló levelet írjak a mi legkegyelmesebb urunknak, VII. Keresztélynek, s ez a Királyi Kancellária színe előtt megtárgyaltassék, amiben is kérjük, hogy Őfelsége adjon ki parancsot, hogy ezt a pusztulófélben levő népet el lehessen költöztetni erről az élhetetlen lakóhelyről – nem csupán néhány százat, ahogyan azt John Svendsen elöljáró írja, nem ezreket, amint azt már korábban felvetettük, hanem kétszer tízezret a még ott található munkaképes népességből. Úgy vélem, ezeknek jobb életet lehet biztosítani itt, a mi birodalmunkban, s fegyelemmel megtanítani a tisztességes munkára, s tudom, hogy Önök közül sokan találhatnak majd így munkaerőt a saját

manufacturáikba – jó s olcsó munkaerőt lehetne biztosítani, ha a hozzászoktatás sikerül; hogy Önök majd becsületes munkát adnak nekik a felebaráti szeretet nevében, mely érzést Krisztus Urunk példáját követve nem szabad elnyomnunk magunkban a nálunk szerencsétlenebb sorsúakkal szemben. A mi javaslatunk pedig az, hogy vessünk véget ezen nép nyomorúságának és kilátástalan helyzetének, ezzel egyben pedig megszüntetvén a folyamatos pénzbeli kiadásokat, melyek államunk kasszájába nem fognak visszatérülni, miután a működő Compagnie-k befizetett adói meredeken zuhannak, mert manapság Izlandon nem lehet semmiféle portékát szerezni. Az ország keleti részén a tűz már másfél éve tombol szakadatlan, és nincs jele, hogy valaha is szűnne.

Ezt a dolgot megtárgyaltam már Thodal kormányzó úr őkegyelmességével, aki teljes megelégedettséggel támogatja a tervet, mert az angliusok ragyogóan példát mutattak már ebben az ő Kerítésükkel, ahol is megmentették a Skócia lakhatatlan felföldein lakó embereket az éhezéstől és szégyentől, és elköltöztették őket városaikba, új, szép manufacturákban tisztesebb munkát végezni, ez pedig nagyban gyarapítja országukat és a nemzetüket…

A két izlandi, Jón Eiríksson tanácsos és Magnús Stephensen, még diák, de hamarosan királyi secrétaire és assessor, egymásra néznek, zavartan mosolyognak. Jón homlokán izzadtságcseppek tűntek fel, egészen a halántéknál, előgördülnek a vastag paróka alól. Levetzow kamarás úr szavaira a királyi kamara főemberei a Nyugat-Indiai Társaság képviselőivel egyetemben olyan helyeslő rivalgást hallatnak, hogy mindketten elsápadnak, s ereikben valamiféle megmagyarázhatatlan szégyenérzet árad szét. Hogy miért, vagy hogy honnan származik ez a megalázó érzés, azt kézzelfoghatóan semmiféle logika nem fürkészheti ki. S mégis szinte tapintható.

A szürke Jón Eiríksson felemelkedik székéből, szeme éles pillantást lövell, s bár hangjából az iménti alázat árad, elvégre ennek köszönheti, hogy eddig szerencsésen megtarthatta pozícióját a dán fennhatóságnál, s így is kell ennek lennie, mert mindent higgadtan kell fogadni, még akkor is, ha belül nagy láng csap fel, felteszi a kérdést: „És mi lesz azokkal, akik nem alkalmasak a szolgálatra? Őket ki menti meg? A Kamarás Úr talán nem látja előre, hogy a kár kétszeressé fokozódhat azáltal, hogy Izlandról elszállíttatja a fiatal, munkaképes embereket? Hogy ez beteljesíti majd az ország teljes pusztulását?”

A férfiak között éktelen beszéd és zsivaj támad: „Mi lenne, ha mindenkit elköltöztetnénk!” – hallatszik a káoszból, egy másik rámutat, hogy Kopinhágában így is majdnem kilencvenezren laknak, nincs hely többnek, a városfal már így is szűk, mert amikor építették, a lakosok száma csak ötvenezerre rúgott, valaki felszólal, hogy Jütlandon azért van elég hely, vagy legyen inkább Norvégia!? „Lappföld! Vigyék őket Lappföldre!” – kiáltja be valaki oldalról, az ablak mellől. „Úgyis meghalnának mindannyian! Ez a tűz soha nem fog kialudni!” Némelyek próbálnak feljutni a szószékre, de most már túl sokan igyekeznek megragadni a szót, egymás szavába vágnak, a tanácskozás királyi rendje sehogyan sem tud helyreállni; a felvilágosodás emberei, akik a tudományok és az észszerűség legújabb elméleteiben művelődtek, még ők sem érthetik, miféle törvényszerűség lehet az, ami a királyi kamara tisztelt tagjait megfosztja józan eszüktől, úgy perlekednek most, mint a gyerekek. Régi hagyomány, hogy végül utat adnak a káosznak – senki nem tudja, miért, vagy hogyan történik mindez; lehet, hogy az urak megrészegültek már a szesztől, esetleg csak fáradtak, és emígyen engedik szabadjára rosszkedvüket, de leggyakrabban akkor történik ilyen, ha Izlandot említik, s így volt ez már a legöregebbek emlékezetében is. Talán olyannyira a barbarismus jár az eszükben, ha Izlandról van szó, hogy az emberek átengedik magukat a primitív ösztönöknek, civakodni kezdenek, elönti őket a mohóság.

De mielőtt a tanácskozást lezárnák, sikerül megegyezni abban, hogy a tanács aláírja Levetzow kamarás kérelmét, s hivatalos levelet intéznek a Kancelláriához, melyben királyi rendelkezésért folyamodnak, hogy adja parancsba ezen mentő intézkedések és a nép elköltöztetésének foganatosítását, Őfelsége legkegyelmesebb akaratából. Az előtérben leveszik a parókákat, az urak feje kezdett már viszketni alattuk – hatalmas megkönnyebbülés, hogy ezeket a tetűcsípte monstrumokat levehetik végre. Aztán vissza a lovaskocsikhoz, melyek aztán a kissé kapatos urakkal patadobogással és zörgéstől kísérve kihajtanak a macskaköves utcára – eltűnnek ugyanabban a szürke ködben, s visszaváltoznak az iménti szörnyetegekké.

A két izlandi férfi beszélgetésbe merülve sétál ki a palotatérre, ahol kocsit keresnek maguknak. Egyetértenek abban, hogy Skúli főbírót mindenben támogatni fogják, ahogyan csak tudják, mert állást kell majd foglalnia a lobbanékony kamarás javaslatát illetőleg, bizonyára kikérik majd a véleményét, amint a királyi collegium Levetzow levelét megkapja. Skúlival már holnap tanácskozniuk kellene, szerencsére éppen Koppenhágában van.

– Belefáradtam a harcba – Jón Eiríksson tanácsos leveszi a parókáját, és nagyot sóhajtva ül be a kocsiba. Üres tekintettel elnéz az út menti vizesárok felett, ahogyan a sáros, macskaköves utca elfut a kocsi mellett. Elered az eső.

– Ez a küzdelmünk végét jelentheti – mondja ki, a kocsi ablakán elmélázva –, a semmiért harcoltunk⁷ – Stephensen a másik vállára teszi a kezét, és várja, hogy Jón viszonozza a pillantását. De a tanácsos már réges-rég felhagyott azzal, hogy más emberek szemével kapcsolatot keressen, hisz minek? Nem találni ott semmit.

– Nem lesz ebből semmi, Jón, felvilágosult fők módján, érvekkel felelünk majd, az értelmes emberek pedig meghallgatnak és megértik. Ez soha nem fog megtörténni!

Amint a fiatalember befejezte a beszédét, Jón tanácsos leveszi róla a szemét, és ismét kibámul az utcára, szinte révületben szól, mintha már nem hinne benne, hogy a világ füle meghallja, s ezért már régen meg se szólítja, csak félig magában dünnyög hozzá.

– Gyermek vagy te, Magnús. A felvilágosultság és az érvek hangja elnémul, ha az emberi akarat szól közbe, így van ez ebben is, mint ahogy másban, avagy mikor találkoztál te olyan személlyel, akit kizárólag az ész vezérelt?

Nincs válasz.

– A tények pedig azt mondják, hogy mióta a Skaftánál a tűzkitörés megkezdődött, a dánok több levelet írtak a sólymok,⁸ mint az izlandi nép miatt. A király mindig aggódni kezd, ha Izlandot csapások sújtják, és emiatt nem jut sólymokhoz. Tavasszal indul a hajója innen, tele lesz szarvasmarhával. Hogy azzal táplálják a sólymokat, amiket ide hoznak, Koppenhágába, nem az emberek számára megy. A szürke ember felsóhajt:

– Milyen hévvel beszélt Levetzow a kudarcba fúlt vállalkozásokról… Azt nem említette, hogy ő maga kétezer tallért kapott csak a maga élelmezésére arra a néhány napra, mikor tavasszal Izlandon járt. Többet, mint Olavius, Thoroddi és Magnús Arason együttvéve. Háromszor annyit, mint ami a tűzvész környéki tanyák újjáépítésére ment. Szívükben a szándék nehezen megfejthető, fekete, sűrű, semmiféle emberi hatalom nem szállhat szembe vele, én pedig már…

Jón sóhajt, aztán ismét felveszi a mondat végét, mintha csak egy földre hullott kalapot emelne fel: – …én pedig már úgy érzem, hogy maga a mindenható Úr sem tehet már semmit az ügyben.

A kocsis lassít, elértek a Nytorv téren ácsorgó tömeg széléig, a város egyik szajhája van ott pellengérhez kötve, vérig korbácsolják.

A fiatalabb azt mondja: – Az Úr maga az egyetemes primus motor, aki felhúzta a világ óraművét. De a fenséges Órásmesternek sok a gondja, és egyre kevésbé avatkozik a világ folyásába. Az én hitem az észszerűségben és a felvilágosításban való hit, ez az a világosság, amit a mi hivatásunk az Ő nevében terjeszteni. Az egyház korrupt, nem kell nekünk a bűnről való gajdolásuk és megalázó zsoltáraik. A ráció nem fogja engedni, hogy a mi népünket manufactura-rabszolgákul szállítsák ide, Dániába. Ez emberrablás lenne, még a marokkói kalózokon is túltenne⁹ – igen: ehhez képest az csupán ártatlan kaland volt!

– Nem fog megtörténni, én mondom – ismétli Stephensen, de az az érzése, hogy szavai nem jutnak el a megszólítotthoz.

A tanácsos mintha hallotta is volna, meg nem is, lehet, hogy számára a világ szája is megszűnt bármi értelmeset mondani, ezért nem is érdemes hallgatnia rá. Folytatja tovább:

– Megkérdeztem az én Istenemet, Isten válaszolt, és azt mondta: a semmiért éltél. Mialatt a népedet éhezés pusztítja, te Grönlandra készítesz elő expedíciót, ami több tízezer tallérba kerül. Ez az összeg az emberek felét menthette volna meg az éhhaláltól…

– Szigorú a te Istened – feleli a másik. – És irracionális.

– Nem voltam képes véghez vinni semmit, és nem akart meghallgatni senki, mikor a Hörkrammerék, ezek a szívtelen vadállatok hagyták, hogy elfogyjon a legszükségesebb élelem az éhínség idején, ötvenben. Nyolcezer honfitársunk halt éhen, míg én egyik hatalmasságtól a másikig jártam, malacsültet ettem és francia bort ittam, két évbe telt, Magnús, hogy a szerződést felbonthassuk…

Jón Eiríksson tanácsos rövid szünet után folytatta: – Levelet kaptam Suðursveitből, a fogadott öcsémtől. Azt kérdezte, tudnék-e neki küldeni egy hordó lisztet, mert a birkái mind éhendöglöttek, már a lovat is megették. Ez még az ősszel volt, napéjegyenlőségkor, a téli hidegek nem sokkal később köszöntöttek be. A gyerekek már nem kelnek fel, írta, vagy fekszenek, vagy pedig kiéhezett tekintettel ülnek az ágyban. Már a legkisebbek sem sírnak. Olyan részletesen írta le őket, hogy a szívem hasadt meg. Nem tudott nekik adni semmit, a felesége tüdőbajban halt meg még a nyár elején. Pénzt juttattam egy hafnarfjörðuri dán kereskedőnek, aki elküldött hozzájuk egy embert málhás lóval, liszttel és savanyított birkahússal. Most, kora tavasszal kaptam választ…

Elhallgatott. Fekete szeme befelé néz, száján rángások futnak végig. A tanácsos nehezen nyögi fel a szavakat: – Az én Istenem szólott… nem tudtam megmenteni senkit, nem vagyok méltó az állásomhoz, sem a talárhoz. A skaftafelli Jón Steingrímsson tiszteletes legalább segített embereken. Meggyógyította a bajaikat, száz fókát fogott hálóval, így megmentette földijeit az éhhaláltól. Én nem értem el semmit…

A selyemsálas fiatalember szemében kihuny a parázs. A tanácsos komorsága hamuként telepszik az ő kedélyére is. Elhallgat, és ő is kibámul a kocsi ablakán. Így haladnak tovább egy darabig, míg már a külváros sáros utcáin járnak, a kerekek zörgése elhallgat, a fogat pedig már nem rázkódik, mint a macskaköveken tette.

– Nem pihensz eleget – mondja végül elgyötört társának.
– Ki alszik jól, ha minden sötét zugból kiéhezett gyermekszemek merednek rá? Ez elől nincs menekvés sehol.

Magnús a mellette ülőre mered. Az elméjét elvakítja a fájdalom és az irracionalitás, gondolja. Mintha elszunnyadt volna benne a ráció, ahogyan arra Arisztotelész is figyelmeztetett. Hiszen ez a professzor itt előtte évtizedekig könyvkiadással foglalkozott: publikálta az Izlandiak sagáit¹⁰ és más ősi, északi szövegeket, alapos bevezetőket írt, Izlandról szóló fontos, tudományos munkák kiadásáról gondoskodott, Eggert Ólafsson és Bjarni Pálsson¹¹ könyve, a Reise igennem Island volt közülük a legnevezetesebb, amihez Jón maga is sokat hozzátett, a királyi könyvtár főembere volt, az egészet világos rend szerint katalogizálta szépen, megírta Tormod Torfaeus¹² életrajzát, kiadta Olavius Útikönyvét, etcetera. Sokáig volt az Izlandi Irodalmi Társaság elnöke, tagja a dán Tudományos Társaságnak, igazságügyi tanácsos, államtanácsos, majd királyi tanácsos, az izlandi, feröeri és grönlandi ügyek felelőse. Ez az ember itt – fut át Stephensen agyán – megtestesíti a küzdelmet azért, hogy a dánok jobban bánjanak az izlandiakkal és egyéb gyarmataik lakóival. Ő érte el, hogy megfosszák engedélyüktől a legkegyetlenebb kereskedelmi társaságokat, akik az éhínségek idején nem voltak hajlandók egy gabonaszemnyi élelmiszersegélyt sem küldeni, aki megszabadította Izlandot a Hørkræmmer kereskedőcéhtől, akikkel Skúli Reykjavíkban viaskodott, s akik végül az iparfejlesztésre létrehozott társaságot¹³ is elvették tőle.

„Mellszobrot kellene állítanunk neki, amíg még él” – gondolja magában Magnús, és nézi, hogy az utcai lámpák derengő fénye megcsillan a mellette ülő szürkés arcú férfi oldalszakállán. A Filologiai Társaság finanszírozhatná. A halolaj, ami azelőtt Izlandról érkezett – jut eszébe a mellszoborról szőtt gondolatai közben – de már nem jön. Ilyen súlyos a helyzet. Régen nem indult már hajó Izlandra olajért, a dánok most máshonnan vásárolják. Vajon megköszöntek neki valamit valaha? Nekem meg kellene köszönnöm neki valamit? Ennek a boldogtalan professzornak. Ennek a haszontalan embernek.

„Melancoliára való hajlam” – ez áll a dánok aktáiban Jón Eiríksson tanácsosról. Nem sokkal azután, hogy szerény történetünk megesett, hosszas viszály tört ki Jón és a már említett Reventlow között, miután az Levetzowtól átvette a kamarási tisztséget. Ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy Jón Eiríksson a királyi kamara tagjainak jelenlétében elvesztette önuralmát, de ezután, ahogyan azt várni is lehetett, nem volt többé visszaút. Reventlow amellett szólalt fel, hogy ismét bevezessék a monopóliumot, azaz kötött kereskedelmet, ahogyan azt nevezték, mivel a szabad kereskedelem alig hozott valami pénzt az államkasszába, s Izlandon a dolgok végre ismét rendeződni kezdtek valamicskét. A fő érv a dán állam eladósodottsága volt, háborús költségek, miegyéb, Jón tanácsos viszont amellett állt ki, hogy Izland soha nem épül újjá, csak akkor, ha a szabad kereskedelem továbbra is fennmarad.

Némelyek szerint Jón tanácsos azért jött ki a sodrából, mert úgy vélte, a kamarás egyetlen beszéddel tönkre akarja tenni az izlandiak több évtizedes küzdelmét a jobb életért, azt beszélik, fejéről letépte parókáját, s a kamarás úrhoz vágta, a paróka szegélye annak szemét érvén sérülést okozott. Jón tanácsos a tanúk elmondása szerint indulatos szavakat és szitkokat szórt, s szavait a teljes kamaratanácshoz intézve azt cégéres gonosztevők és idióták gyülekezetének nevezte. Azután ott, a kamarai tanácsteremben kiszakította magát az őt lefogó emberek keze közül, kirohant a fekete-fehér kőkockás folyosóra, ki a térre, ott felpattant egy lovasfogatra. A Langebro hídon kiugrott, a hídról pedig a csatornába vetette magát.

Jón Eiríksson tanácsost a Langebro alatt fogták ki a kanálisból. Némely források szerint élt még akkor – de akárhogyan is történt, nem sokkal ezután elhunyt. Megszokott dolog volt, hogy koldusok, nyomorultak, kiégett szajhák testét halászták ki onnan. De igencsak ritkaságszámba ment, hogy a csatornából aranyos szegélyű papi talárban emeljenek ki valakit, mellényén sokdukátos aranygombokkal – olyasvalakit, akit némelyek jeles professzornak tartottak.

– – – – –
1 Krabla: vulkán Észak-Izlandon, nevét ma így írják: Krafla (kiejtve: Krapla)
2 Reykjarvík: Reykjavík
3 Szignatúra-tan: az európai gondolkodásban az antikvitás óta jelen levő hiedelem, hogy egyes növények orvosi felhasználhatóságát testrészekhez való hasonlósága vagy színe határozza meg.
4 Drákói erkölcstörvények: ún. Stóridómur, a szexuális kihágásokra Izlandon 1565-ben bevezetett és 1838-ig érvényben lévő törvények igen szigorúak voltak, magas bírságot, teljes vagyonelkobzást, börtönbüntetést vontak maguk után. Sok embert végeztek ki ilyen jellegű vétségek miatt, a férfiakra akasztás, a nőkre vízbe fojtás várt.
5 København Hørkræmmer: A ’lenkereskedők céhe’, a 18. században az öt koppenhágai kereskedőcéh egyike, amely a dán királytól 1722-ben kapott meghatalmazást. Kizárólagos joguk volt a dán fővárosban a „lennel, kenderrel, vászonnal, heringgel, sóval” való kereskedelemhez (nevét a céh az engedélyben elsőként említett árucikkről kapta), de áruik közé tartozott a halolaj, a faggyú, a sózott hús és hal is. Sok Izlanddal forgalmat bonyolító kereskedő tartozott ide. 1736-ra az Izlandról származó cikkek, így a bálnaolaj és a szárított hal volt jövedelmük fő forrása. 1743-tól kizárólag ők kereskedhettek Izlanddal, de igen rossz hírük volt, gyakran feljelentették őket hibás áruik miatt, vagy a behozott termékek túlzott megdrágításáért, míg a kivitt cikkeket túl olcsón vásárolták fel. Az 1755-ös éhínség idején a lakosságot ez nagyon súlyosan érintette. Skúli Magnússon, Izland főbírája is fellépett ellenük, a sorozatos törvényszegések miatt pernek néztek elébe, végül 1758-ban le kellett mondaniuk a kereskedelmi monopóliumról.
6 Thoroddi és Olavius: Thoroddi, más néven Þórður Þóroddsson mezőgazdasági szakértő, természettudós (1736–1797), Linné tanítványa. Olavius: Ólafur Olavius (Ólafsson, 1741–1788), filozófus végzettségű adóhivatalnok, nyomdász, író. 1776-ban a dán király költségén beutazta Izlandot, erről szól az Ökonomisk Rejse című átfogó útikönyve, amelyet nem sokkal később németül is kiadtak. Botanikával, halászattal, gazdasággal kapcsolatos írásai is megjelentek.
7 …a semmiért harcoltunk: Céljuk végső soron Izland függetlensége volt.
8 a dán király sólymai: Falco rusticolus, északi sólyom vagy vadászsólyom, a sólyomfélék legnagyobb testű képviselője, Izlandon is honos. Példányai igen értékesek, a velük való vadászat már a középkorban is szinte csak királyok kiváltsága volt.
9 emberrablás, még a marokkói kalózokon is túltenne: 1627 nyarán észak-afrikai kalózok 350 embert raboltak el Izlandról, többségüket a déli partoknál található Vestmannaeyjar nevű szigetcsoportról hurcolták magukkal, hogy aztán az Oszmán Birodalomhoz tartozó Algírban rabszolgának adják el őket. Kiváltásukért gyűjtést rendeztek, ennek eredményeképpen tíz évvel később huszonheten visszatértek hazájukba. A korabeli izlandi életkörülményekről azonban sokat elmond, hogy számos fogoly, bár megtehette volna, inkább nem kívánt visszatérni szülőföldjére. Az esemény emléke Vestmannaeyjar hagyományaiban ma is élénken él.
10 Az Izlandiak sagái: Íslendingasögur, középkori prózai műfaj, a saga egyik válfaja. Ezeket a 13–14. században írt elbeszéléseket nemzetségi sagáknak is hívják, mert az Izlandon a három évszázaddal korábban letelepedett családok életéről, viszályairól szólnak.
11 Tormod Torfaeus: Þormóður Torfason történész (1636–1719), Izlandon született és Koppenhágában tanult, de élete java részében a norvég király szolgálatában állt.
12 Iparfejlesztésre létrehozott társaság: dánok által finanszírozott izlandi társaság, amelyet 1751-ben Skúli Magnússon javaslatára hoztak létre, hogy segítsék a gazdaságot, ipart és mezőgazdaságot hozzanak létre. Működésének azonban csekély eredménye volt, ezért a társaság irányítását 1764-ben egy dán vállalkozás vette át.

13 Eggert Ólafsson és Bjarni Pálsson: Eggert Ólafsson (1726–1768) költő, író, természettudós, és Bjarni Pálsson (1719–1779) természettudós, orvos a felvilágosodás első képviselői voltak Izlandon. 1752 és 1757 között a dán Királyi Tudományos Társaság megbízásából beutazták a szigetet. Az útról írt könyvük 1772-ben jelent meg Koppenhágában, a művet később németre és franciára is lefordították.

Bergsveinn Birgisson: Elevenélet-patak
Fordította: Egyed Veronika
A verseket fordította: Dunajcsik Mátyás
Corvina Kiadó, Budapest, 2021
248 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft