Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma (részlet)

~ I. ~

Napok óta áll a levegő. Az út menti pálmafák mozdulatlanul nyújtóznak, a csenevész bokrok levelein pedig megül a sárgás, száraz por, amit a néha arra járó lovak patája felver. A horizont remeg a forróságtól, s bár az öregek hűvös őszt ígérnek, napok óta egyetlen felhő sem piszkolja be az ég szikrázó kékjét.

A folyó felé tartó út jóllakott kígyóként tekereg. A lankás, alig észrevehető lejtő nem nehezíti meg a járást, és a távolban, ahol a hegyvidék durva füvet is alig termő földjét felváltja a völgy bőkezűsége, a táj kopár vörösessárgája élő zöldre változik.

Az ősz nem utazásra való idő. Bőven van ilyenkor munka a ház körül és a gazdaságban, munka, ami nem tűr halasztást, aminek ilyenkor van a rendelt ideje, nem előbb és nem később. Most mégis tucatszám igyekeznek a népek Béthabara felé, hogy saját szemükkel lássák Jánost, Zakariás fiát, kinek már a születése is annyi mendemondát indított útjára, mint ahány hajó kifut Cézárea Maritima vadonatúj hullámtörőinek oltalma alól. Mondják, hogy az ifjúban a próféták ereje lakozik, s akit megmerít a Jordán vizében, az megtisztul és megigazul. Azt is mondják, hogy már a születését is csodás jelek kísérték, s hogy zsenge gyermekkora óta remeteként él a pusztában, ruhája teveszőr, eledele vadméz és karob, hajában pedig, mit ugyanúgy nem ért olló, mint Sámson haját, erő lakozik, de nem a test, hanem a lélek ereje. Azt is mondják, hogy ő az, akit régóta vár a nép, nem csoda hát, hogy sokan hátrahagyják házukat és tennivalóikat, hogy saját szemükkel lássák, amit látni kell ez időkben.

Némelyek magukban igyekeznek, mások elhozták asszonyaikat és cselédeiket, vannak, akik egy átalvetőt sem cipelnek magukkal, mások után szamár vagy öszvér viszi a málhát. Nagyobb társaságok szanaszét szakadozva, elöl a férfiak, aztán az asszonyok és gyerekek lemaradva, mint amikor Jeruzsálembe törekszik a nép Pészah idején.

Két nő is a folyó felé tart. Egymásba karolva mennek, öltözékük és hajviseletük alapján leányoknak tűnnek, de nem ügyel rájuk idősebb asszony vagy férfiszemély. Egyetlen ifjú követi őket, aki két felmálházott szamárcsikót vezet. Az állatok hátán összetekert takarók, elemózsia és vizestömlők mutatják, hogy több napi út van az utazók mögött, s hogy akárhol is van otthonuk, semmiben nem szenvednek hiányt. Az egyik leány haja acélfekete, olajosan csillog, mint a damaszkuszi kardok halált ígérő pengéje, sudár tartása és ringó járása pedig úgy vonzza az úton járók tekintetét, mint a görög mutatványosok magnetoszi pálcája a vasdarabokat. A másik haja világosabb, tekintete szigorúbb, mozdulatai pedig kimértek, mintha minden lépést pontosan megtervezne. Mégis erősen hasonlítanak egymásra, arcuk formája, szemük alakja kétségtelenné teszi, hogy édesnővérek. S az ifjú, aki a szamarakat vezeti, nem kevésbé hasonlít rájuk. Inkább tűnik családtagnak, mint szolgának, annak ellenére, hogy a leányok nyomában jár, hiszen díszes, tarka vászon khitónja alatt hófehér gyolcsinget visel.

– Megállhatnánk már – szól hirtelen az ifjú előre nővéreinek.

– Ugyan, Lázár, hiszen alig fertályóra járás a folyó! – fordul hátra az acélszínű hajú.

– A fák alatt kellemesebb megpihenni. Ott árnyék lesz, és a víz mellett a levegő is hűvösebb – okítja a másik nő. – Még nem is delel a nap, s máris olyan a forróság, mint egy tüzes katlanban. Testvérem, ne késlekedjünk! Ne feledd, hogy a kedvedért indultunk útnak, s járjuk rongyossá sarunkat, ahelyett, hogy ügyelnénk…

– Mária örömmel tartott velem, s kivételesen te sem vitatkoztál, Márta – ellenkezik a férfi, de megszaporázza a lépteit.

– Mária örömmel megy bárhová, Márta pedig azt teszi, mit fivére jónak lát – jegyzi meg az idősebbnek tűnő nővér, s bár a szavainak van éle, nem sérti vele a két fiatalabbat. A férfi bólint és helyesel, mintha nem értené nővére célzását, a leány pedig válasz helyett elmosolyodik, aztán azt tanácsolja a többieknek, szaporázzák meg lépteiket, hogy mielőbb megláthassák Zakariás fiát, ki gyermekkorukban földijüknek számított, de mostanra olyan messzire költözött tőlük, amilyen messze az angyalok élnek a földi halandóktól.

Mire a nap delelőre ér, megérkeznek a folyóhoz. Ahogy közelednek, a levegő egyre frissebbé, a göcsörtös olajfák és mirtuszcserjék levelei egyre zöldebbé válnak, s egyre sűrűbben kell kerülgetniük a zarándokok földre telepedett, árnyékban hűsölő csoportjait. Mégsem pihennek meg, míg el nem érik a folyó partját, ott aztán egy kanyarulat kiszögellésében Lázár talál egy csenevész fácskát, amelynek ágai a víz fölé nyúlnak, s amihez kikötheti állatait. Az egyik szamár hátáról levesz egy hengerbe göngyölt takarót, és a fűre teríti nővéreinek. Márta és Mária igen elégedetten telepszik le, hiszen a helyről, mit testvérük foglalt nekik, olyan közelről láthatják s hallhatják a folyóban álló prófétát, mintha saját udvarukban beszélne.

De János, Zakariás fia nem hozzájuk intézi szavait, s nem is a sokasághoz vagy a csodaváró, bámész tömeghez. Egyetlen férfihoz beszél, aki fedetlen mellkassal, ágyékkötőben áll előtte, szemmel láthatóan készen arra, hogy megmerítkezzék.

– Neked kéne megkeresztelned engem, Mester, s te járulsz a színem elé? – kérdezi. – Hiszen arra sem vagyok méltó, hogy saruszíjadat megoldjam!

– Hagyd el ezt – ellenkezik a másik. – Jól tudod, hogy be kell teljesednie annak, ami meg van írva.

– Ki ez, kit Mesterének szólít János? – kérdezi Mária súgva testvéreit.

– Hallottam már róla, valamiféle rokona lehet neki – magyaráz Lázár tudálékosan. – Állítólag nagy tudású férfiú, maga is tanító. Mondd csak, Márta, nem adnál valamit az útravalóból? Igen megéheztem reggel óta.

Az idősebb nővér készségesen feláll, a szamárhoz fordul, melyre két oldalról egy-egy zsákba sajtot, gyümölcsöt és olajos magvakat csomagolt, s elkezdi kibontani a zsákok nyakára tekert kötelet. Amíg Márta az elemózsiával bajlódik, hogy csillapítsa testvérei éhségét, Keresztelő János alámeríti a Názáretből való Jézust, s amikor az felbukkan a Jordán hullámai közül, nagy fényesség támad az égen. Az emberek mennydörgésszerű hangot hallanak. Ki ezt érti ki belőle, ki azt, de mindenki érzi a szíve mélyén, hogy igen fontos dolgoknak lehetett szemtanúja.

Márta pedig gyolcskendőbe bugyolált sajtot, fügét és olajbogyót ad testvéreinek, akik lelkendezve mesélik neki, mi történt, s fennhangon dicsérik az Urat.

*

A lenyugvó Nap vörösre festi a Jerikó mögött magasló hegység vonulatát, a zarándokoknak azonban eszükben sincs szedelőzködni, hogy még az éjszaka beállta előtt visszaérjenek a város falai mögé, ahol biztonságos szállást és élelmet kaphatnak. A tömeg áhítattal hallgatja a názáreti férfit, aki egy fa árnyékában fel-alá sétálva, néha a göcsörtös törzsnek támaszkodva, aztán újra erőre kapva órák óta hirdeti az Úr dicsőségét, s példázatokkal mondja el az embereknek, mit kell tenniük ahhoz, hogy beléphessenek az Isten országába.

János, a Keresztelő egy pálma tövében ülve hallgatja a beszédet. Arcán, melyet sötét keretbe von szakálla és varkocsba kötött haja, egyszerre látszik fáradtság és a jól elvégzett munka felett érzett öröm. Mióta alámerítette s kiemelte a folyó vizéből a názáretit, olyan kimerültséget érez, mintha a karjaiban hozta volna fel a tenger mélyéből az elsüllyedt várost, amiről az utazók mesélnek. Jólesik most elengednie a pásztorbotot, elvegyülni a nyájban, hogy erőt gyűjtsön küldetése befejezéséhez. Jól tudja, hogy legfőbb feladatát elvégezte, de tovább kell mennie a neki rendelt úton.

– Elfogadsz, uram, egy kevéske sajtot és némi kenyeret? – áll meg mellette egy leány. Hollófekete hajának tincsei előtolakodnak kendője alól. – Nem sok, de nővérem szerint bőven nélkülözni tudunk ennyit, s te nem vettél étket magadhoz, mióta mi megérkeztünk.

János ellenkezni akar, de a lány meg sem várja a válaszát, már nyújtja is felé az ételt, ő pedig elveszi kezéből a kenyeret is, a sajtot is. Köszönetképpen csak bólintani tud, de a lány már kecses léptekkel igyekszik vissza az övéihez, óvatosan kerülgetve a földre terített takarókat. S a keresztelő, aki hónapok óta szüntelenül böjtölt, óvatosan beleharap a hófehér kecskesajtba.

Mária letelepszik testvérei közé, s újra a prédikáló Mesternek szenteli figyelmét. Egészen közel húzódik bátyjához, aki bár nem kedveli, ha hozzáérnek, ikertestvérét sosem tolja el magától. Most azonban észre sem veszi, hogy húga visszatért, olyan figyelemmel hallgatja a názáreti tanítót. Nővérük pedig észrevétlenül felemelkedik mellőlük, s a szamarakhoz megy, hogy megitassa őket a folyóból, mielőtt leszáll az est.

Másnap a názáreti Jézus nem sokkal napkelte után útra kelt, hogy visszatérjen otthonába. Néhányan az előző napi hallgatóságból követték őt, egyesek szerint két férfit tanítványául is szólított, mások azt mondták, hogy csak egyfele vitt az útjuk, s azért indultak vele egy időben. Lázár, ki előző este csak sokára tudott elaludni a Mester szavai miatt, igen csalódott, hogy átaludta az elhivatást. Keserű szavakkal korholja nővérét, aki már órák óta talpon volt, s aki előbb válaszra sem méltatja, aztán úgy leteremti, mintha nem édesöccse és korán elhalt apjuk egyetlen fiaként a család feje lenne, hanem meggondolatlan gyermek.

– Majd pont rád bízza a Mester igéinek hirdetését, aki még egy bárányt sem tudsz átterelni a legelőről a kúthoz! – csattan fel. – Hova is tettem az eszemet, amikor beleegyeztem ebbe az útba? A legjobb lesz, ha rögvest visszaindulunk Bethániába! Kerítsd elő Máriát, aztán szedelőzködjünk, hogy a déli hőség beállta előtt elérjük Jerikó falait.

Lázár arca pirosra válik, de nem ellenkezik nővérével. Márta akarata erősebb, mint a bűnösök bokájára fűzött béklyó, így tartja össze a családot és mindazt, amit örökül hagyott rájuk apjuk, Szírus, mikor alig egy évvel asszonya után megtért a Teremtőhöz.

Lázár tehát magára ölti szimláját, s Mária keresésére indul. Ott találja őt a folyóparton ülve, Jánost figyeli, ahogy a víz alá merít egy öreg, reszketeg férfit, aztán magához emeli és odavezeti gyermekeihez, kik a víz szélén várnak rá, hogy aztán együtt dicsérjék és magasztalják az Urat.

*

Néhány hónap múlva pedig Lázár és nővérei Kánába mennek, mert hivatalosak egy menyegzőre. Nem sejtik, hogy a vendégek között lesz a názáreti Jézus is, kinek anyja, kit Máriának hívnak, és aki, ahogy az emberek beszélik, szeplőtlenül foganta elsőszülött fiát, rokona a menyasszonynak. A vőlegény családja igen jómódúnak számít azon a vidéken, nem csoda hát, hogy szerte Izrael földjéről érkeznek vendégek, megtöltve a lakodalmas ház udvarát. Az út hosszú és igen megerőltető Szamária kietlen hegyes vidékén és Galilea zöldellő völgyein át, s Lázár, ki nehezen viseli az utazással járó fáradalmakat, megint gyengélkedik. Mivel még akkor is sokszor meg kellett állniuk pihenni, ha az idő nagy részében szamárháton követte nővéreit, csak késve érkeznek a városba, már javában áll a vigalom, mikor beállítanak az ünneplő házba. A vőlegény apja azonban jó szívvel fogadja őket, egy félreeső szobába vezeti, majd étellel és itallal kínálja a megfáradt utazókat.

Mária hamarosan csatlakozik a többi vendéghez, Márta viszont testvérével marad, azzal a szándékkal, hogy megvárja, míg az erőre kap. Friss vizet ad neki, nedves gyolccsal törölgeti tarkóját és karját, hogy lehűtse felhevült testét.

– Jertek azonnal, mert itt van az a férfi, akit János a szemünk láttára merített a Jordán vizébe! Anyjával és tanítványaival érkezett, s bár most csak egy a vendégek közül, így is sokan kívánnak beszélni vele – ront néhány perc múltán Mária a szobába.

Lázár a hír hallatán nyomban erőre kap. Az elmúlt hetekben nem egyszer kanyarodott vissza beszélgetésük arra a reggelre, mikor oly szerencsétlenül elszalasztották az alkalmat, hogy szót váltsanak az ifjú rabbival, s azóta is sok csodálatos dolgot hallottak cselekedeteiről és tanításairól. Kimennek hát az ünneplők közé, s elvegyülnek a menyasszony rokonai körében.

Márta hallomásból ismeri már Jézus legodaadóbb híveit, Simont, Andrást, Mátét és Jánost, s nagy örömmel tölti el, hogy öccse végre szót válthat velük. De mert őt magát is megviselte az út, s a szíve még tele van aggodalommal Lázár gyengesége miatt, félrevonul a sokadalomtól, amint látja, hogy az ifjú arcáról eltűnt a fáradtság szürkesége. Megáll a ház tövében, ahol az árnyékban a mosakodásra való vízzel teli edények sorakoznak, hátát nekitámasztja az épület falának, nem messze egy ajtótól, melyen keresztül a szolgálók az ételeket és az italokat hordják fel az udvaron felállított hosszú asztalhoz, s csak távolról figyeli, ahogy testvérei beszédbe elegyednek a Názáretből érkezettekkel.

– Igen pompás ez az ünnep, és a vendéglátás olyan bőséges, hogy sokáig emlegetni fogják még ezt a menyegzőt – szólítja meg őt hirtelen egy ismeretlen anélkül, hogy amint a szokás diktálná, megmondaná neki nevét és azt, honnan való.

– Biztosan így van – válaszol Márta kelletlenül, s a férfira emeli tekintetét. Egyetlen megvető pillantással el akar fordulni, de az idegen szeme, mely sötét és mély, mint a kút bethániai házuk udvarán, nem ereszti őt. – Márta vagyok, uram, Szírus gyermekei közül a legidősebb, a Jeruzsálem melletti Bethániából. Elhalt apám családja távoli rokona a vőlegény apjának, s én csak az imént érkeztem, testvéreimmel, Lázárral és Máriával.

Ezzel lesüti szemét, mert bár mióta szülei halálával rá maradt a gazdaság és testvérei gondja, s így sok dolgot kell tennie, ami nem az ő tiszte volna, most mégis kellemetlenül érzi magát az idegen férfi mellett.

– Iskáriótból való Júdás, a názáreti Mester követője – hajtja meg fejét a férfi. Talán még többet is mondana, ám odalép hozzá egy apró termetű asszony, kinek sötét hajába már olyan fehér csíkokat húzott az idő, amilyen fehérek a jeruzsálemi templom falai, megfogja karját, valamit súg neki, és magával húzza az asztal felé.

Az asszony és a férfi, aki Iskáriótból való Júdásnak nevezte magát, egyenesen a názáreti Jézushoz megy, s meg sem várva, hogy az befejezze mondandóját, magukkal hívják őt.

– Nincs boruk – mondja az asszony Jézusnak, mikor már kellő messzeségbe kerültek a násznéptől.

– Anyám, ez nem tartozik ránk. Nem jött el még az én órám – válaszol Jézus, s már fordulna vissza társaihoz, ám az apró asszony belekapaszkodik a karjába.

– Nincs már boruk, pedig még az alkonyat is messze van. Nem engedhetjük, hogy szégyen szálljon a házra. Tanítványaid pedig, kik hívatlanul követtek téged, igen sűrűn emelgették a kupát – erősködik az asszony, azzal odaint egy szolgát, s meghagyja neki, hogy ha bort akarnak, cselekedjenek mindenben a fia szavai szerint.

Jézus pedig meglátja a kővedreket a ház fala mellé állítva, melyek tisztálkodásra való vízzel vannak megtöltve, s mondja a szolgáknak, hogy tegyenek abba színültig tiszta forrásvizet. És Márta látja, ahogy a szolgák úgy tesznek, ahogy a názáreti férfi mondja, s mivel a közelben áll, azt is látja, hogy a kőedényekben elváltozik a víz színe, s ezért amikor a názáreti Mária odavezeti a násznagyot, hogy ízlelje meg a vedrek tartalmát, már nem is csodálkozik a násznagy elragadtatott hangján, amivel a bort dicséri. És a szolgák korsókat hoznak, kimérik beléjük a bort, s felszolgálják azt a vendégseregnek.

Márta pedig, amikor senki nem látja őt, odalép az egyik vederhez, az ujját végighúzza a peremén, megízleli a halványvörös cseppet, s bizonyságot szerez róla, hogy édesebb az minden bornál, amit Noé óta kóstoltak Izrael földjén. Felnéz, hogy megkeresse a sokadalomban testvéreit, és elmondjon nekik mindent, amit látott s hallott, de nem találja őket a vigadók között, csak a sötét szemű férfit, aki mutatóujját szájára helyezve inti hallgatásra őt. Így hát a Bethániából való Márta szavak nélkül, a szívében dicsőíti csak az Urat.

Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma
Prae Kiadó, Budapest, 2021
332 oldal, teljes bolti ár 3590 Ft