Natalia Sherba: Az órakulcs (részlet)

Torznak és ijesztőnek tűnt a magas tömb, a sötét erdő közepén meredező, félelmetes kődarab. Az Ördög-sziklát elátkozott helynek tartották. Ha valaki véletlenül betévedt ide, rögvest sarkon fordult, és még sokáig érezte magán a hatalmas kő átható pillantását. Fejvesztve keresztülcsörtetett egy vadállat, gyors szárnycsapásokkal elrepült egy madár, majd újra eluralkodott a csend a furcsa, megbűvölt erdőben.

A férfi, aki egy félig mohás görgetegsziklán ült, felkeltette az erdőlakók figyelmét – régen nem láttak itt embert.

Az idegen elegáns öltönyt és fényesre suvikszolt cipőt viselt; különös is volt, hogy nem kente össze az erdei út sarával.

Le sem vette a szemét a repedésről, amely egészen a tetejéig keresztülszelte a sziklatömböt, mintha azt várta volna, hogy a kő nem bírja tovább, és kettéhasad. A különös ember néha felnézett az égre: esteledett, és hosszú, szürke árnyak ereszkedtek a földre.

A kövek alját hirtelen könnyű, kékesszürke köd vette körül, amely patakokban áradt szét a tisztáson.

– Na végre! – szólt megkönnyebbülten a férfi, és felemelkedett. – Szervusz, Elen.

Sötét sziluett lépett elő a ködfelhőből. A nő hátravetette lila-fekete öltözetének csuklyáját, mire világosszőke haja megcsillant az ezüstös holdfényben.

– Üdvözöllek, Norton – válaszolta halkan. Csettintett az ujjával, és alig észrevehető mozdulattal kört írt a levegőbe, és közvetlen fölöttük félkörívben pislákoló fénysugarak gyúltak ki, mint egy egyszerű szobai lámpán. – Furcsán nézel ki – folytatta a jövevény.

– Ezen a világon minden tehetős és tiszteletre méltó ember így néz ki.

– Elég bizarrul öltöznek itt, az Ostalán. – A nő meglepődve mérte végig beszédpartnerét.

– Bízom benne, hogy nem a divatról készülsz hosszas beszélgetést folytatni velem.

– Bocsáss meg – kapott észbe a nő. – Híreket hoztam. Az óramágusok világán aggódnak, még azok a rátarti tündérek is beleegyeztek, hogy tárgyalásokat folytassunk. Nyilván tudod, hogy a kulcsokról kell beszélnünk… A Rend várja a visszatérésedet.

– Semmi újat nem hallottam.

A férfi közelebb lépett, és odahajolt a nő arcához, mintha félne, hogy valaki meghallja, legyen az ember, vadállat vagy madár.

– Tulajdonképpen mi az, ami nyugtalanít?

– Ami mindenki mást: a két világ vonzása – a hangjából ítélve Elen kezdett ideges lenni.

– Vonzás? – a férfi hirtelen felegyenesedett. – Bekebelezés, Elen. Nevezd nevén a dolgokat: az egyik világ elnyeli a másikat az Időszakadás miatt. Az ősi óramágusok meggondolatlanul két részre osztották a Földet, és a szakadék gyorsan zárul. Az Idő azonban egyensúlyra törekszik, ezért az egyik világ el fog pusztulni. Eltűnik, szertefoszlik a semmiben. A nullával lesz egyenlő. Az emberek, a városok, az erdők, a tengerek… De ami a legfontosabb: elvész az a tudás, amely évezredek alatt halmozódott fel, elpusztul a civilizáció. Az árnyékvilág örökre a múltba, az időtlenségbe távozik. Az a világ marad életben, amelyik igazinak bizonyul, vagy az Eflara, vagy az Ostala. Kíváncsi vagyok, melyik bizonyul majd erősebbnek.

– Fejezd be. – A nő a halántékához emelte az ujjait, és csóválni kezdte a fejét, mintha csak egy ijesztő látomást akarna elűzni.

– Elen – a férfi hangja kedvesebbre váltott –, nincs miért aggódni, ezt te is nagyon jól tudod, a tervünk hamarosan megvalósul. Csak ki kell várni, hogy ne tartsanak „bűnözőnek”.

– Ó, igen, május negyedikén lejár a büntetésed. Pontosan egy év múlva visszatérhetsz, és próbának vetheted alá a gyermekeidet, hogy óramágusi fokozatot szerezzenek… Nem lesz egyszerű nap.

– Valóban nem lesz egyszerű… – sóhajtott fel a férfi. – Igen, Elen…?

A nő idegesen összekulcsolta az ujjait, láthatóan nem tudta rászánni magát, hogy feltegye a következő kérdést. De hamarosan folytatta:

– Tudni szeretném, hogyan döntöttél a lidérccel kapcsolatban.

A férfi késlekedett a válasszal.

– Á, hát ez az, ami izgat… Hát ezért ráncolod a szép kis homlokodat. Bárcsak megfeledkezhetnék róla! És mindenről, ami vele kapcsolatos.

– De a többiek nem fogják elfelejteni – ellenkezett Elen feldúltan. – Ha komoly óramágusi képességek mutatkoznak meg benne, az összes földedet örökölheti, a várakat, a gyárakat, mindent. Érted, miről beszélek. A születés jogát nem lehet megmásítani. De meg lehet előzni az Idő segítségével.

– Ez így van.

– Meg kell szabadulnod tőle – mondta Elen tántoríthatatlanul. – A Rend ezt követeli. Mindenki a döntésedet várja.

A férfi elnevette magát.

– A Rend? Nem inkább te követeled?

– Én szó nélkül engedelmeskedem a parancsaidnak…

– Tisztában vagyok vele – fojtotta a nőbe a szót Norton –, és értékelem a hűségedet és az elkötelezettségedet.

– Engedd meg, hogy elbánjak vele – suttogta Elen hevesen –, nem fog sokáig szenvedni.

– Azt kétlem… Elen, túlságosan vérszomjas vagy. És nem szereted a tündéreket. Pedig olyan erős, szép teremtmények.

– Éles szárnyakkal – folytatta a nő utálattal, és valami miatt megérintette a mellét. – Addig nem nyughatom, Norton, amíg egyetlen tündér is él a világokon…

– Valóban?

A nő, hogy elfojtsa a dühét, görcsösen felsóhajtott.

Norton hümmögött.

– Mindig csodálkoztam – kezdte –, hogy az óramágusok és a tündérek miért utálják ennyire egymást. Vajon a különböző szárnyforma az oka? Vagy a szárnyak száma?

Elen összerándult, de hallgatott.

Norton összefonta a karját a mellkasán, és tekintetét a sötét égboltra emelte, mely távoli világok apró, vibráló pontjaival volt tele.

– Itt, az Ostalán él, hétköznapi emberek között – folytatta Norton, és nem vette le szemét a pislákoló égi fényekről. – Lehetséges, hogy egyszerű lidérccé cseperedett. Soha nem láttam a lányomat.

– Szabadulj meg tőle! – erősködött tovább Elen. – Az apró problémákból nagyok lesznek, ezért kell még csírájában elfojtani a rosszat.

– Elen, Elen – ingatta a fejét Norton –, ahhoz, hogy megtudjuk, birtokában van-e az óramágusok képességének, el kell vinnem a házba, és végre kell hajtanom rajta az óramáguspróbát… ez kockázatos.

– És ha a lidérc átmegy a próbán, hogyan fogsz viselkedni vele? – folytatta ingerülten Elen, és ő is az eget kezdte kémlelni.

– Bízom benne, hogy soha nem fogja használni az óramágiát – a férfi felemelte a hangját. – Soha. Én nem aggódom, hogy megörökli az óramágusi képességeket. Mert hiszek a fiamban… Ő magas fokozatot fog elérni, érzem.

– Engedd meg, hogy megtegyem – suttogta újra Elen, és fejet hajtva fél térdre ereszkedett a férfi előtt. – Engedd meg, hogy megöljem. Amíg a rossz el nem hatalmasodik.

Váratlanul feltámadt a szél, kíméletlenül és vészjóslóan csikorgatta a fenyőfákat. Úgy tűnt, a hallgatag erdő feléledt, a fák sötét lombkoronája susogni kezdett, kétségbeesetten próbálta elnyomni azt, amit a férfi válaszolni készült.

– Van egy izgalmas tervem – mondta Norton halkan, de érthetően. – Ha a sejtésünk beigazolódik, átruházom rád a jogot, hogy dönthess a lány sorsáról. De esküdj meg, hogy a parancsomig egy ujjal sem nyúlsz hozzá.

– Rendben, megesküszöm – válaszolta halkan, de szilárdan Elen.

Natalia Sherba: Az órakulcs
Fordította: Teleki Anna
Óramágusok sorozat
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
464 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft