Dodóktól kőszáli kecskékig | Radek Malý: Kihalt állatok atlasza

Laczkó Ilona Adél |

Amikor először belelapoztam Radek Malý gyönyörű könyvébe, a Kihalt állatok atlaszába, azonnal egy nem túl régi történet jutott eszembe, melynek hőse a szomszédom óvodás kisfia, a rendkívül értelmes és nagy természetrajongó Peti.

Egy szép meleg májusi napon szomorúan gubbasztott a házuk előtti lépcsőn. Rajta sínadrág, kötött sapka, sál, kapucnis téli dzseki, hótaposó csizma. Óvatosan megkérdeztem, miért búslakodik és hova készül az évszaknak cseppet sem megfelelő öltözékben. Meg sem lepődtem a válaszán. Marcit várta, a barátját, hogy az oviból egyenesen az Északi-sarkra induljanak megmenteni a jegesmedvéket a kihalástól. Mutatta is a hátizsákjában a két doboz kutyakaja konzervet meg a zacskónyi jutalomfalatot, mert megbeszélte Buksi kutyájával, hogy ezeket elviheti a szegény éhező jegesmedvéknek. Majd könnyes szemmel hozzátette, hogy sajnos a mentőexpedícióból nem lesz semmi, mert Marci szerint kihalni csak a dinók meg a mamutok szoktak.

Pedig nem. Milyen nagyot tévedett Peti óvodás barátja! Kihalni nem csak a mamutok szoktak. Nos, a Kihalt állatok atlaszánál szebb és érdekesebb karácsonyi ajándékot keresve sem lehetne találni ifjú állatrajongók számára.

Távolinak érezzük annak a veszélyét, hogy egyes állatfajok egyszerűen eltűnnek az életünkből. Pedig akár tetszik, akár nem, elkerülhetetlenül szemtanúi vagyunk ezeknek a folyamatoknak. Először csak arra figyelmeztetnek a szakemberek, hogy egyre kevesebben vannak a fecskék, a méhek, a verebek meg a gyíkok. Eleinte legyintünk, hogy rossz évük volt, aztán addig-addig söpörjük a szőnyeg alá a problémát, míg egy nap arra ébredünk, hogy menthetetlenül elmulasztottunk valamit. Tenni ellene.

A könyv előszavában David Storch biológus elismeri, hogy az evolúció egyik szükségszerű következménye, hogy bizonyos élőlények eltűnnek és újak, jobban alkalmazkodók veszik át a helyüket. A dinoszauruszok tömeges és teljes kihalásáról (a madarak ősei kivételével) szinte mindenki hallott már. Ez a legutóbbi, 65 millió éve bekövetkezett esemény, már az ötödik tömeges kihalás volt bolygónk életében. Ám nem lehet mindent az evolúcióra fogni.

• Olvass bele!

A klímaváltozás kapcsán évek óta sokan kongatják a vészharangot, és lassacskán a politikusok is ráébrednek, hogy ezzel is kezdeniük kellene valamit, akkor is, ha minden kezdet nehéz. A napokban véget ért glasgow-i klímacsúcson is „hosszabbításra” került sor, mert nem sikerült megállapodni a teendőket rögzítő egyezmény szövegéről. David Attenborough legújabb filmje, az Egy élet a bolygónkon (és ennek könyv változata)  megrázó hitelességgel hívja fel a figyelmünket a pusztításra, amit az ember okoz, és bár úgy véli, tényleg a 24. órában járunk, még mindig nem késő tennünk valamit. Peti esetéből is látszik, hogy erre a legérzékenyebbek, legfogékonyabbak a gyerekek, akik ezt a gyermeki lelkesedést megfelelő ismeretekkel bővítve továbbvihetik a felnőtt életükbe. Nekik talán már magától értetődő lesz, hogy tudatosan figyeljenek a környezetükre. Az ő klímatalálkozóik záró egyezménye – remélhetően – már időben el fog készülni.

A Kihalt állatok atlasza szembesít bennünket az emberiség eddigi felelőtlen természetkárosító tevékenységeivel, amelyek nyomán az egyes állatfajok eltűntek a föld felszínéről. Új-Zélandon az óriás moát mindössze száz év alatt sikerült 400 telepesnek kiirtania. A Parancsnok-szigetek  környékének tengereiben élt Steller tengeri tehenek sohasem hagyták magukra a sérült társaikat, épp ezért a hajósok viharos gyorsasággal levadászták őket az utolsó példányig. A Mascarenhas-szigeten  a talajon élő maszkaréniai papagáj a telepesek macskáinak jelentett könnyű zsákmányt. Az afrikai Atlasz-medvét az ókorban a gladiátorjátékokra és a halálra ítéltek kivégzésére hurcolták el az utolsó egyedig. A Sziklás-hegységi sáska hatalmas rajokban tarolta le a növényzetet, kihalásához feltehetően az vezetett, hogy rajzáskor kis területre gyülekezik, így könnyűszerrel elpusztítható volt. 2014-ben nyilvánították hivatalosan is kihaltnak.

41 faj jellemzőit, életmódját, életterét ismerjük meg, valamint a sokszor érthetetlen és értelmetlen pusztulásuk okait: megsemmisült élőhely, az élelem hiánya, új ragadozók megjelenése, ismeretlen, behurcolt betegségek – de leginkább: az emberi felelőtlenség.

Hogy ne érezhessük fölényesen biztonságban magunkat, az utolsó lapokon szerepel a neandervölgyi ember is, akinek vesztét egészen biztosan az Afrikából bevándorolt Homo sapiens okozta. Bár legkevesebb 10.000 évig éltek egymás közelségében, és nagy valószínűséggel létrejöttek vegyes családok is, de a Homo sapiens alapvetően erősebb, fejlettebb volt, jobban alkalmazkodott a környezeti hatásokhoz és nem utolsósorban nagyobb népességként kiirtotta a neandervölgyiek populációját, amelynek így magva szakadt. A Homo sapiens génállományában azonban mégiscsak tovább él a neandervölgyi emberé. Talán az élet igazságtétele ez?

De a kérdés ma másképp vetődik fel: vajon a Homo sapiens ma is kellően népes, erős, fejlett és alkalmazkodó ahhoz, hogy életben maradjon?

Radek Malý: Kihalt állatok atlasza
Illusztrációk: Jiří Grbavčic, Pavel Dvorský
Fordította: Mirtse Áron
Móra Könyvkiadó, Budapest, 2021
88 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft,
ISBN 978 963 486 8897

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

„És még ma is élnek, ha meg nem haltak” – a tündérmesék jól ismert befejezését az e könyvben szereplő 41 élőlény közül egyikről sem lehet elmondani pozitív kicsengéssel. A mamut, a dodó, a neandervölgyi ember: mind kihaltak. Tovább élnek azonban Radek Malý leírásaiban, Jiří Grbavčic és Pavel Dvorský egész oldalas, színes illusztrációin.
A fajokról, alfajokról készült pompás, részletes ábrázolások és leírások arra hívják fel a figyelmünket, hogy az életnek milyen sok formája eltűnt már a Földről. Megelevenednek előttünk a kék bolygó örökre elveszett élőlényei, és talán tudatosodik bennünk az is, hogy a még meglevők sorsa a mi kezünkben van, a környezet változása mellett az állatfajok kihalása sem hagyhat bennünket hidegen.
A könyv arra is figyelmeztet, hogy az ember mintha nem tanulna a saját hibájából: az állatfajok eltűnése ma is folytatódik. Oldalról oldalra közeledünk a jelenkorhoz, olyan élőlényekről is olvashatunk, amelyek néhány évvel ezelőtt még léteztek, mint például a zanzibári leopárd (1996-ig), a pireneusi kőszáli kecske (2000-ig) vagy a kínai folyami delfin (2007-ig).
Óhatatlanul felmerül a keserű kérdés: vajon melyik élőlényé lenne a következő oldal?