Jane Corry: Hiba volt (részlet)

Posted on 2021. október 21. csütörtök Szerző:

0


1. | | Poppy

Hat héttel korábban

– Poppy! Mi újság?

Szeretettel és büszkeséggel lesz tele a szívem, ahogy a nagy, narancs-fekete csíkos tigris a nyakamba ugrik.

– Jennifer! – viszonzom az ölelést. Tisztában vagyok vele, hogy ügynök mivoltomból adódóan nem kéne kivételeznem a kliensekkel, de belőle valami olyan elbűvölő kedvesség árad, hogy nem tudom megállni.

– Ugye, milyen CSÚCS a buli! – lelkendezik, amikor kienged a tigrisfogásból, és letöröl egy verítékcseppet az arcáról, testének azon egyetlen pontjáról, amelyet nem fed el a jelmez. A többiek mind estélyi ruhában vannak, de Jennifer kivétel.

Továbbá megvan az a szokása, hogy ragadós lelkesedésének érzékeltetése végett nagybetűkben beszél, amit nagyon aranyosnak találok.

– Milyen puccos szálloda! – dorombolja tágra nyílt szemmel körbepislogva. – Sose jártam még bálteremben! És ODAVAGYOK a garnélás szendvicsfalatkákért.

Valóban rendkívül flancos a hely a rózsás selyemfüggönyökkel, a sziporkázó csillárokkal meg a mennyezeti freskókkal, még ha az előző partikhoz képest valamivel távolabb esik is Londontól. Mindenki itt van, aki számít; akár azért, mert „segédművészként” (más szóval statisztaként) szeretné felhívni magára a figyelmet, akár azért, mert hozzám hasonlóan kötődik az ágazathoz, és építgetnie kell a kapcsolatait. A jó hír, az elismertség és a megbízhatóság kulcstényezők ebben a szakmában. Én igyekszem mindhármat megvalósítani. Munkám lényege, hogy prezentáljam a casting directornak az újságosbódénál a főhős előtt sorban álló átlagembert; a nőt, aki üres babakocsit tologat az utcán, közvetlenül egy robbanás előtt; a gyereket, aki sértetlenül suhan el a biciklijével egy rablás színhelye mellett. Vagyis azt az embertípust, akit talán észre sem veszünk, amikor a képernyőre tapadunk, mégis éppen általa lesz hiteles az akció. Szép kihívás. És én imádom!

Ma este kis híján elkéstem, miután összekaptunk a lányokkal a lecke miatt. Melissa és Daisy – tizenhét, illetve tizennégy évesek – valaha rajongásig szerették egymást, de az utóbbi időben beléptek a dackorszakba. Talán mert kívül-belül annyira különböznek. Melissa a férjem hollófekete haját örökölte az apai oldalról, s hozzá sudár termetet. Daisy meg a gesztenyebarna, hullámos hajával inkább az én régi önmagamra emlékeztet: alacsony és kissé pufók, és félszeg mosollyal palástolja a benne rejlő harciasságot. A mai napig hisz a varázslatokban. Ha akar valamit, háromszor átfordítja a párnáját, hogy szerencséje legyen.

Próbálok az eszükre hatni, ahogy a rongyosra olvasott Hogyan neveljük kamasz gyermekünket címet viselő segítőkönyvem tanácsolja, ők azonban ügyet se vetnek rám. Ettől néha majd a szívem szakad meg. Az ő korukban bármit megadtam volna egy lánytestvérért. Az évek múltával mind erősebbé válik bennem ez a vágy. Olyan jó lenne igazán megbízni valakiben…

Fogalmam sincs, mihez kezdenék az anyósom nélkül, aki segít nekem „elnavigálni a hajót”, ahogy ő szokta megfogalmazni. Betty melegszívű, szerető, csodás nagyi, közben meg egy igazi fura pók, aki mániákusan váltogatja a hobbijait. Az egyik pillanatban még konzervdobozfedelekből készít ékszereket, a következőben meg már szteppel. A stílusa is egyedi, kedves, szív alakú arcához jól illik a védjegyének is tekinthető lila svájcisapka, amit gyakran odahaza is visel. (Azt gyanítom, hogy ritkuló haját takargatja vele, amely a családi fotók tanúsága szerint azelőtt világosbarna volt, amíg a húszas éveiben el nem kezdte szőkíttetni. Azóta megőszült.) Betty imádja a lányokat, és ez kölcsönös. Anyám helyett anyám. Vér szerinti anyámról nem sok emléket őrzök.

Melissa születését követően Betty állt elő az ötlettel, hogy indítsam el a Poppy Page Statisztaügynökséget otthonról, a férjezett nevemet használva, hogy az alliteráció miatt könnyebb legyen megjegyezni. Az idő tájt magam is meghallgatásról meghallgatásra jártam, mindenféle kisebb szerep után koslattam, de sosem választottak ki. Egyetlenegyszer sem. Szembe kellett néznem a tényekkel. Színésznői karrierem még azelőtt dugába dőlt, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

– Egy magadfajta nőnek más is kell az életébe a család mellé – mondta Betty. – Hidd csak el.

Igaza volt. Nagy szerencse, hogy ilyen anyósom van! Néha úgy érzem, ő tartja össze a családunkat. Aztán a sötétebb pillanataimban attól félek, hogy nélküle talán minden szétesne.

– ODASS! – folytatja mellettem Jennifer le-föl ugrándozva. – Az a Doris Day-hasonmás szerepelt abban a samponreklámban. Nem a te ügyfeled ő is?

– De igen – felelem büszkén. Átintegetek a termen az elbűvölő, hetvenöt éves egykori nagyáruházi pénztárosnak, akit korábban folyton azzal ugrattak, hogy az eredeti Dorisra hasonlít, aztán egyszer felfigyelt egy újságcikkre a statisztalétről. Kiírta magának a cikk alján található elérhetőségeket, és felhívott.

– Nem gondolja, hogy túlkoros vagyok? – kérdezte.

– Ellenkezőleg – feleltem. Azóta már Doris Daysre változtatta a nevét. – Tudom, hogy az igazi nem s-sel a végén írta – mondta. – Csak nem szeretnék senkit félrevezetni.

Azzal szoktam biztatni a klienseimet, hogy az életkor nem akadály ebben a szakmában. Nem kell a színészszakszervezet tagjának lenni még akkor sem, ha beszélnek is a szerepük szerint. Biztos bevételhez juthat bárki, pusztán azáltal, hogy jó hírre tesz szert, mert rövid határidőn belül is elérhető, pontosan jelenik meg a megfelelő helyen és a megfelelő kosztümben, nem kuncsorog a sztároknál autogramért, vagy – amint az én egyik kliensemnek is szokása volt, amíg ki nem penderítettem – nem sétál be unos-untalan a nagynevű sztárok elé kamerairigységtől vezérelve. De mindez valójában nem is a pénzről szól, hanem a képernyőre kerüléssel együtt járó felfűtött izgalomról, még ha ez csak egy futó pillanatig tart is.

– Tudod – mondja Jennifer bizalmas hangon, és bársonyos mancsával belém karol –, nélküled egyikünk se lenne most itt.

Elégedetten elpirulok. Nem születtem bele a jóba. Nem is anyucitól vagy apucitól vettem át a bizniszt, mint egyik-másik itt lévő ügynök. Sokat és szívósan kellett küzdenem azért, hogy eljussak idáig, de megérte. Anyagi értelemben egész jól megy az ügynökségem, és sikerült nevet szereznünk magunknak. Az egyik divatmagazin nemrégiben kétoldalas cikkben mutatott be minket, mint „A hónap castingügynökségét”.

– Szép. – Stuart mindössze ennyit mondott, amikor megmutattam neki a lapot. Úgy bele volt bújva valami fogorvosi témájú cikkbe az állkapocscsontokról, hogy alighanem csak félig figyelt rám.

Sebaj. Már hozzászoktam. Stuart a munkájának él. Egyébként is, az igazi jutalom az, ha segíthetek a klienseimnek – akik közül sokan azóta jó barátaim lettek – az álmaik megvalósításában. Hébe-hóba mégis elfog a kósza irigység, amiért belőlem sosem lett színésznő. Pedig volt bennem tehetség hozzá. Tudom jól. Bárcsak másként alakultak volna a dolgok.

Ügyfeleim sikere révén közben „valakivé” váltam a szakmában. Talán nem ez volt az álmom sok-sok évvel ezelőtt, de második legjobb opciónak nem is rossz.

– Ez a ti érdemetek is – paskolom meg Jennifer mancsát.

– Igazság szerint – feleli egy árnyalattal halkabban – égek a kíváncsiságtól, hogy van-e valami hír a tudod miről.

Az egyik produkciós vállalat készülő állatkertes etűdjére céloz. (Beöltözött színészeket terveznek alkalmazni speciális effektek vagy élő állatok helyett.) Beajánlottam nekik Jennifert, de még nem kaptam választ.

– Egyelőre semmi, de ami késik, nem múlik.

– Hát jó. Csuriban van az ujjam, vagy mondjuk inkább, hogy a karmaim! – Harsányan kacag a saját viccén, hátba vereget. – Bocs – mondja egy fintorral. – Jelmezben egyszerűen képtelen vagyok kilépni a szerepből. Egyébként tényleg itt van az a színész, aki azt a jóképű lelkészt alakította?

– Miben? – kérdezem, s ekkor a szoba átellenes végében megpillantom egy másik ügyfelemet. Jennifer kivételes memóriával rendelkezik, és egyre-másra olyan színészekkel jön elő – akikre a kutya se emlékszik rajta kívül –, mintha legalábbis A kategóriás sztárok lennének.

– Jaj, tudod, mi is volt a címe… MEGVAN! Peter’s Paradise. És Matthew Gordon játszotta.

Libabőrös leszek a megrökönyödéstől.

– Matthew Gordon? – ismétlem hitetlenkedve.

Jennifer furcsán néz rám. Ettől észbe kapok, és igyekszem leplezni a döbbenetemet. – Hűha! Az se ma volt, nem igaz?

– Hát igen. – Hála az égnek, úgy tűnik, elfogadta a magyarázatomat. – Képzeld, Ronnie…

Elhallgat, amikor egy határozott koppintás a vállamra megfordulásra késztet.

– Poppy! De jól nézel ki. – Sharon a riválisaim egyike, nem rajong értem túlzottan, mióta az egyik férfi kliensem elhappolt előle egy zsíros kis szerepet, amelyre Sharon a saját emberét akarta benyomni. – Fekete bőrgatya. Nagyon menő.

– Igazából a nagyobbik lányomé – jegyzem meg. – Mázli, hogy feljön rám. – Későn jut eszembe, hogy erről inkább hallgatnom kellett volna. Sharon nem éppen nádszálkarcsú. Az arckifejezéséből ítélve telt alakjára tett piszkálódó megjegyzésként értékelte a szavaimat, holott én csak az igazat mondtam. Nem tudtam eldönteni, mit vegyek föl a partira, aztán legnagyobb meglepetésemre Melissa felajánlotta nekem az új nadrágját, amit nemrégiben vettem neki. Kicsit hosszú volt nekem, mivel a lányom magasabb nálam. Föl kellett hajtani, de szerencsére elfedi a varrást a fekete velúrcsizmám.

– Hú, anyu – álmélkodott Melissa, amikor odavezetett a tükörhöz. – Irtó jól áll rajtad.

Jane Corry

Nem volt ám mindig így. Akkoriban, amikor még színésznői álmokat dédelgettem, az egyik rendező, akinél meghallgatáson voltam, „kis töltött galambként” aposztrofált az ügynökömnek. (Ezt egy másik lánytól tudtam meg, akit ugyancsak az én ügynököm képviselt, s aki nagy élvezettel mesélte el nekem a sztorit.) Itt kell megjegyeznem, hogy színésznői törekvéseimet nem annyira százötvenegy centiméter magas, átlagos külsőm, mint a szüleimtől és az iskolából kapott megerősítések táplálták. Legfőbb szexepilem, mint azt másoktól megtudtam, a fényes, gesztenyebarna hajam volt, akkor is, és most is, amely természetes loknikba rendeződik a tarkóm fölött, és a másik: a körülményektől független mosolyom.

– Poppy – mondogatta hajdan anyám. – Téged is napsugaras természettel áldott meg a sors, mint engem. Ez egy adomány. Élj vele.

Fordította: Borbély Judit Bernadett

Jane Corry: Hiba volt
21. Század Kiadó, Budapest, 2021
384 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft