Levelek Jóistenhez | Alice Walker: Bíborszín

Posted on 2021. október 15. péntek Szerző:

0


kistibi |

Umberto Eco mondta, hogy A rózsa nevét nem megírni volt nehéz, hanem a jó címet megtalálni hozzá. Ugyanő mondta, hogy A három testőr azért jó cím, mert négyen voltak. Bíborszín. Jó cím? Nem csak jó! Sokkal több mint jó! Mert több utat, több jelentést hordoz. Maga a szín csak a kiváltságosoké lehetett a történelem hajnalán. Papok, királyok, arisztokraták, császárok színe. Még haltak és érte, miatta. Caligula például Mauretánia királyát ölette meg annak bíbor köpenye miatt.

Ha fekete bőrű emberekről szóló regény címe a bíborszín, az olvasó nyilván először a szimbolikát keresi benne. A fekete a halál színe, az összes szín hiánya, a káosz, a gonoszság, a sötétség, az árnyék jelképe, a sötétségben útjára induló gonosz érzete. És a fekete indul hosszú útjára Alice Walker regényében, hogy megtalálja a bíborszínt, hogy boldogságot keressen; a színek hiányát, a színeket megölő feketét bíborszínre váltsa.

A Bíborszín: levélregény. Emiatt sokáig halogattam, pedig kár volt. Nem szeretem ezt a formát, zavar kötöttsége. De valójában a mű többletjelentést kapott tőle. A regény elején a levelek megszólítása: Kedves Jóisten! Aztán valami elpattan. „Kedves Nettie! Többé nem Istennek írok, hanem neked. (…) Mit köszönhetek én Istennek? (…) Igen, mondom, egy meglincselt papát, egy megőrült mamát, egy ocsmány, mihaszna mostohaapát meg egy hugot, akit talán az életbe nem látok többet. Egyszóval, az Isten, akinek én ezidáig írtam, akihez imádkoztam, az egy férfi. És pont olyan, mint az összes többi férfi, akikkel ezidáig találkoztam. Mihaszna, nemtörődöm, ocsmány.”

(A továbbiakban rasszjelölő megnevezések változásának megfelelően használom a szövegben azt, amit ma már kizárólag afroamerikai jelzővel említünk. – A szerk.) A „fekete irodalom” hatalmas ívet futott be a Tamás bátya kunyhója megjelenése (1852) óta. Ez a mű nem csak a témaválasztása miatt fontos. A regény puszta léte is jelzésértékű. A rabszolgaságról, a feketék kiszolgáltatottságáról, szenvedéséről nem sorstársuk ír, hanem egy fehér amerikai. És mintegy 140 évvel a Tamás bátya megjelenése után, 1993-ban Toni Morrison első afroamerikaiként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Hatalmas a távolság, nem elsősorban időben, hanem eredményben. Alice Walker úgy vesz részt ebben a menetelésben, hogy ő kap első afroamerikai nőként Pulitzer-díjat, majd szintén elsőként Nemzeti Könyvdíjat. Mindkettőt a Bíborszínért. (A Pulitzer-díjjal elsősorban újságírói munkát ismernek el, de van irodalmi kategóriája is.)

A Bíborszín témaválasztásában is több, mint egy átlagos, feketékről szóló mű. A Tamás bátya típus (ha van ilyen kategória) feltárja a rasszizmus, a fajok közötti gyűlölet mélységeit, és persze ez önmagában is hatalmas, rendkívül nehéz feladat. A Bíborszín ennél is többet vállal. A történet a fekete közösségen belüli viszonyokra fókuszál, a fehérek csak a peremen jelennek meg. Celie, a főhős szinte állati sorban él. A saját családjában, a saját farmján! Nettie, a húga biztatja, álljon ki magáért, ne hagyja, hogy a férje gyerekei a fejére nőjenek. „De én nem tudom, hogyan kűzdjek. Örülök, ha aszt tudom, hogyan maraggyak életben.”

Celie leveleinek helyesírása, illetve annak lassú javulása is mutatja, honnan indul, hogyan kezd önmagára találni, hogyan rángatja ki saját magát a mélysötétből, és hogyan indul el lassan a bíborszín felé. De nagyon hosszú ez az út, szakadékok, sűrű, tüskés bozótok teszik majdnem járhatatlanná. Nagyon sokáig nem tudjuk Celie férjének a nevét sem. Ő név nélküli gonosz. Mr… Akár a Vuk rajzfilm-feldolgozásában, ha megjelenik az ember, csak a csizmáját látjuk. És nem csak ő. Valamennyi Mr… „Megverted már? kérdi a Mr…” a fiát, amikor az asszonyt hoz a házhoz. Nem kell ahhoz az asszonynak bajt csinálnia, hozzátartozik a napi rutinhoz. Sofia, az új asszony viszont nem hagyja magát, és lázadásra biztatja Celie-t is. „Hát, néhanap a Mr… nagyon keményen bánik velem” – vallja meg Celie. „Vernéd szét elébb a Mr… fejét. A túlvilágról aztán is ráérsz gondolkodni.”

Aztán ezt a támaszt is elveszti, Sofia saját természetének csapdájába esik. Bemegy a városba, visszaszájal a polgármester feleségének, majd amikor a férj is csatlakozik a vitához, nemes egyszerűséggel leüti. Majdnem agyonverik, és több mint tíz évet kap. És hogy milyen egy néger számára a börtön? „Sofiát munkára fogták a börtönmosodában. Reggel öttől este nyolcig megállás nélkül mos. (…) Förtelmes itt minden, mongya, még a levegő is. Az étel önmagába elég, hogy sírba tegye az embert. Csótány, egér, légy, tetü, de még egy két kígyó is akad. Ha szóllasz, levetkőztetnek és alhacc a betonon sötétbe.”

Talán nem is változna Celie élete, ha nem jelenne meg Shug, aki Celie számára azonos a szabadsággal. Róla annyit tudunk, hogy énekel, és Celie férjének volt valamikor a szeretője. Megbetegedett, ezért Albert, Celie férje hazahozza, Celie pedig ápolja. Így indul el egy barátság, és Shug magatartása, véleménye, ereje irányítja Celie-t szabadságának, önazonosságának kivívásában. Sőt, ez nem csak gondolati-elvi segítség. Kiderül, hogy Albert rejtegeti Nettie leveleit, Shug szerzi meg a leveleket rejtő láda kulcsát, és a rég elveszettnek hitt húg új erőt ad Celie-nek.

Nettie levelei kapcsán kialakul egy párhuzamos történet is. Nettie-ből misszionárius lett, eljutott Afrikába, a gyökerekhez, és ott is a fehér ember rombolásával találkozik. De még levélben is rengeteget tud segíteni Celie-nek. Hozzájárul például Celie istenképének változásához: „A képek tévesztik meg az embert a Bibliában, a szöveget illusztráló képek. Ott minden ember fehér, s ezért azt hiszed, hogy a Bibliában szereplő emberek is mind fehérek. Csakhogy az igazán fehér fehéremberek egészen más vidékeken éltek azokban az időkben. Ezért mondja a Biblia, hogy Jézus Krisztusnak olyan volt a haja, mint a birka gyapja.”

Aztán a Nettie-től kapott információkat meg lehet beszélni Shuggal, és lassan kezd kialakulni a kép: „De hogy talájják meg? kérdem. Sehogy. Mert Isten se fiu, se leány. Akkor hogy néz ki? Sehogy se néz ki. Mer nem képkiállítás. Nem olyan, hogy bármitől külön tudnád választani, de még magattól se. Hiszem, hogy Isten minden, mongya Shug.”

Egészen filozófiai mélységű gondolatok jelennek meg ebben a rendkívül egyszerű, ugyanakkor meglepően pontos és képszerű fogalmazásmódban, amit nagyon furcsa és érdekes olvasni.

Hadd tegyek most rövid kitérőt. A magyarországi romákról szóló helyzetelemzésekből tudjuk, hogy a kitörést akadályozó tényezők között nem egyedül a rasszizmus, az előítélet játszik fő szerepet. Ugyanolyan visszatartó tényező a saját közösség véleménye is. Nagyon sokszor hallottam – elítélő hangsúllyal – ezt a mondatot Tiszabőn, ahol négy évig tanítottam: „mán úgy viselkedik, mintha magyar lenne.”

És hogy a szimbolika gyönyörű és teljes legyen, Celie megmutatja Shugnak új házát, és benne a saját szobáját: „Hol a te szobád? kérdi. A folyosó végén, mondom. Gyere, nézzük meg, mongya. Itt van, tessék, mondom, és megállok az ajtóban. Az én szobámban minden lilapiros, csak a padló nem, az élénk sárgára van festve.”

A lepusztított nyelvezetű, bonyolult fejlődéstörténetet Dezsényi Katalin lenyűgöző fordításában olvashatjuk. Nem lehetett egyszerű munka az övé… A Bíborszín pedig magyarul is csodálatos regény. Hitet ad. Hitet abban, hogy érdemes küzdeni. Mélyebbről, mint Celie, szinte lehetetlenség indulni. Mégis ki tudott evickélni. Talált barátot, szerelmet, Istent, életcélt. Minden lehet, ha kitartóan vágyik rá az ember. Erről szól Celie himnusza.

Alice Walker

Alice Walker: Bíborszín
Fordította: Dezsényi Katalin
Európa Kapszula Könyvtár
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2021
288 oldal, teljes bolti ár 1999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 1499 Ft,
e-könyv változat (A 2018-as kiadás alapján) 2124 Ft
ISBN 978 963 504 4689 (papír)
ISBN 978 963 405 9752 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A történet főhőse, az afroamerikai gettó patriarchális, szexista szabályainak fogságában vergődő Celie a kiúttalanságból kezdetben a spiritualitás világában próbál megnyugvást és feloldozást keresni. Az események sodrában azonban két szeretett nő hatására fokozatosan felismeri az egyház fehér férfiak által uralt álszent, képmutató világát.
Ráébred, hogy az emberi lét értelmét nem kizárólag a túlvilágban, hanem esetleg a jelenben is érdemes megtalálni. Celine emberi, női, szexuális és kreatív öntudatra ébredése izgalmas és megrázó olvasmány. Walker klasszikusa biztos iránytűt ad mindazok kezébe, akik úgy érzik, hogy reménytelennek tűnő helyzetükből nem találják a kiutat.
Alice Walker 1982-ben megjelent, Pulitzer-díjas, Bíborszín című, Steven Spielberg által 1987-ben megfilmesített levélregényének üzenete átível időn és téren.
Lehetek szegény, lehetek nigger, lehetek csúnya, és meglehet, hogy főzni se tudok, mongya egy hang mindenkinek, aki odahallgat. De itt vagyok.”