François-Henri Désérable: Egy bizonyos Piekielny úr (részlet)

Posted on 2021. október 7. csütörtök Szerző:

0


A hétköznapi gazemberek léteztek. A fénykép talán nem. És ha létezik is, én mindenesetre nem találtam ilyet. És ha egyszerűen azért nem volt fénykép, mert nem is volt Piekielny úr? És ha ő nem létezett sohasem? És ha az egészet Gary találta ki?

Ezt a kérdést Roger Grenier-nek kellett feltennem. Roger Grenier kilencvenöt éves, szerkesztő a Gallimard-nál, ahová 1949 óta minden nap gyalog megy be, akár esik, akár fúj. A reggeli programja évtizedek óta szent és megváltozhatatlan rituálé volt: hatkor kelt, két perccel később kezdett el zuhanyozni, hat óra tizenkettőkor borotválkozott, hat óra húszkor felhúzta a pantallóját, majd begombolta az ingét, hat óra huszonöt és hat óra ötven között itta meg a kávéját, s közben újságokat olvasott, hét óra előtt öt perccel vette fel a nyakkendőjét, amely egy perccel később már be is volt kötve, hét óra előtt egy perccel felvette a szemüvegét, és pontban hét órakor, ha esett, ha fújt, ha havazott, kilépett otthonából, elindult lefelé a rue du Bac-on határozott léptekkel, amelyek ritmusához igazították szokásaikat a VII. kerület lakói: a pék, amikor meglátta őt a kirakata előtt, tudta, hogy ideje kivenni a kenyereket a kemencéből, a családanya tudta, hogy fel kell ébreszteni a gyerekeit, a postás, hogy ideje felülni a kerékpárjára, és megkezdeni a levelek kihordást, olyannyira, hogy 1980. december 3-án, az ő drága Romainje halálának másnapján, amikor a szomorúságba belebetegedett Roger Grenier-nek ágyban kellett maradnia, túlságosan sültek voltak a baguette-ek, késve értek a gyerekek az iskolába, és nem minden levelet kézbesítettek. Anarchia volt.

Amikor én találkoztam vele, már nem kelt olyan korán reggel. De továbbra is minden nap gyalog ment le a rue de Bac-on egészen a Gallimard kiadóig. 2014 végén, egy borús délutánon az itt lévő irodájában fogadott, ahol korábban olyan személyiségek beszélgettek vele, mint a nagydarab és nagyszívű Bernard Wallet, könyvkiadó és futóbajnok; a törékeny alkatú híres sportújságíró, Antoine Blondin; az alapító atya, Gaston Gallimard, szürkéskék öltönyben, csokornyakkendőben; Prévert1 akkoriban, amikor „még ülve sem tudott talpon maradni”; Sartre, akinek a szemüvegen keresztül is szúrt a tekintete; Camus, a közeli barát (ezt nem kamuból írom), akit a Combat szerkesztőségében ismert meg, szóval elit társaság, és most meg Désérable. Pamparampam!

Romain Gary miatt kértem, hogy fogadjon az irodájában, mert a kiadónál – talán Robert Gallimard kivételével – senki nem ismerte jobban őt, mint Roger Grenier: Gary a feleségével, Jean Seberggel és a fiúkkal, Alexandre Diegóval egy nyolcszobás lakásban élt a rue du Bac 108.-ban. Grenier a szomszéd házban lakott. Ők ketten vasárnaponként gyakran összefutottak reggel hét, fél nyolc felé: Grenier Ulysse nevű kutyáját, egy saint-germain-i vizslát sétáltatott, aki azonnal vicsorgott, ha azt mondták neki, hogy „Grasset”2, Gary pedig a mélabúját vitte magával sétálni a mexikói poncsója alá rejtve, két lépésre a Matignon-palotától,3 a kaput őrző rendőrök gyanakvó pillantásainak kereszttüzében.

Tudja, fiatalember, magyarázta nekem Grenier, Romain Gary elég szabadon bánt az igazsággal. Íróként jobban szerette a nyers igazságot átöltöztetni, palástba bújtatni – mert hogy az igazság nem mindig volt szép, csillogó, nem fénylett, mint ezer gyertya lángja, mert a valóság eloltja a lángot, az irodalom meg elfojtja a lángot, de képes fel is éleszteni. Tehát Gary igazából fütyült az igazságra, megalkotta belőle a saját igazságát, sminkkel elfedte, bepúderezte, kifestette, ahogy ki vannak festve a nők az utcákon vagy a ligeti bokrok mentén és mindenhol, ahol a szemérem alku, majd kiárusítás tárgya.

Most kettőnkön a sor, Romain.

Nézzünk mindennek utána! Készítsünk mérleget! Lássuk csak, miféle ember vagy!

Kezdjük mindjárt azzal, hogy hol születtél, jó? Azt mondod, hogy Moszkvában. Máskor meg, hogy egy vonaton. Tényleg? Igen, tényleg. És az anyakönyvi kivonat mit mond? Azt, hogy 1914. május 8-án születtél Wilnóban, amit akkor Vilnának hívtak, Mina Joszelevna (Josel) Kacew és Arieh-Leib Kacew, más néven Leiba gyermekeként. Megvan tehát az első hazugságod, amely mindjárt a másodikat leleplezi: az apád nem Ivan Moszjukin4, a némafilm sztárja, ahogy életed során több ízben is állítottad, mint például egy este, amikor a Szergij atyát, a kitalált apa, a világhírű színész egyik filmjét együtt néztétek meg Roger Grenier-vel, és te nagy magabiztossággal kérdezted tőle: Most mondd meg, nem gondolod, hogy hasonlítok rá? Halványan, talán. Egy kicsit. Kell hozzá némi képzelőerő. Ugyanaz a muzsikarc, a kemény, kozák, keleti arcvonások, és főleg a szemed, amit Wilnóban az ég felé emeltél, azaz anyád szeme felé, amely olyan zöld volt, mint amilyen kék a tiéd. A szivárványhártya, a pofacsont és a homlok kétséges hasonlósága alapján ragyogó, dicsőséges felmenőt gyártottál a magad számára, mindenesetre dicsőségesebbet, mint az igazi, a kis zsidó szűcs, aki nem elég csillogó a legendához, legyen tehát az apád Moszjukin, a filmsztár.

Tudjuk, hogy apa nélkül nőttél föl. Apa nincs, de anya van, Mina Kacew, és vagy te, az ő Romanocska-Romuskája. Beszéljünk hát az anyádról! A virradatban elmeséled, hogy a háború alatt végig levelek tucatjait írta neked, amelyekben elmondta, mennyire büszke dicsőséges és imádott fiára, aki a levegőben csatázik Franciaország üdvéért… Amikor a háború végén Franciaország megmenekült – írod e gyönyörű, „a művészi igazság jegyében készült” könyv leglíraibb, legszebb részében –, amikor a háború vége után hazatértél, melleden a Felszabadulás Érdemkereszt zöld szalagjával, amelyet jól kiemelt helyre, a Becsületrend, a Hadikereszt és öt-hat más kitüntetésed fölé tűztél, váll-lapodon a kapitányi rangjelzéssel, szemedbe húzott sapkával és az arcizombénulás következtében a szokottnál is zordonabbnak tűnő képpel, regényeddel és angol fordításával, valamint újságkivágásokkal a málhazsákodban, zsebedben a levéllel, amely megnyitja előtted a diplomáciai pályát, a testedben csak épp annyi ólommal, hogy kellő súlyt adjon az embernek; amikor reménytől, ifjúságtól, megingathatatlan bizonyosságoktól, Földközi-tengertől megmámorosodva hazatértél, és álltál, végre álltál a fényben, az áldott partvidéken, amely nem eresztett szélnek semmilyen szenvedést, semmilyen áldozatot, semmilyen szerelmet, ahol minden számított, minden összefüggött, minden jelentett valamit, és minden biztos művészi érzékkel volt elgondolva és végrehajtva, és miután bizonyságot tettél a világ tisztességéről, formát és értelmet adtál egy szeretett lény sorsának (te is gyakran írtál hosszú mondatokat), tehát amikor a háború végén hazatértél, hogy átöleld anyádat, megtudtad, hogy három és fél évvel korábban meghalt, néhány hónappal azután, hogy Angliába indultál. És végül azt mondod, hogy nem tudtál volna megállni a lábadon, ha nem érzed magad mögött az anyád támogatását. Ő tudta ezt. És megtette a kellő óvintézkedéseket: „A halála előtti napokban kevés híján kétszázötven levelet írt, és eljuttatta a paksamétát Svájcba a barátnőjének. A leveleket, kívánságára, rendszeresen küldözgették, nem volt szabad megtudnom, hogy meghalt.” És így zárod ezt a részt: „Anyám tehát tartotta bennem a lelket, nélküle odavesztem volna, bátorságot öntött belém, pedig már három éve halott volt. A köldökzsinór működött.”

Kaphatnék egy zsebkendőt? Ki nem sírta el magát e sorok olvasása közben? Ha a szerzői jogdíjadat olvasóid könnyeinek mennyisége alapján számolják el, megvehetted volna belőle az egész boulevard Saint-Germaint. De ezek a sorok sem fedik az igazságot, itt is szabadon bántál vele. Az természetesen igaz, hogy anyád szüntelenül írt neked a Mermonts panzióból, majd a nizzai Saint-Antoine klinikáról iskolai füzetek lapjain – ám ezeket a hazatérésedkor fedezted fel, miután 1941 februárjában táviratban kaptál értesítést a haláláról. Erről is hazudtál. Végig hazudtál, egészen az öngyilkosságod helyszínén a sajtó számára írt búcsúleveledig, amelyben felkéred az összetört szívek specialistáit, hogy más témát keressenek, majd elnyúlsz az ágyadon vörös köntösben, kék ingben, tágra nyitott kék szemmel, és becsúsztatod a szádba az ötlövetű, 38-as Smith & Weston csövét. Au revoir et merci.

François-Henri Désérable

Egész életedben lódítottál.
Higgyünk neked, amikor Piekielny úrról beszélsz?

– – – – –
1 Jacques Prévert francia költő.
2 Neves francia könyvkiadó, a Gallimard első számú konkurense.
3 A francia miniszterelnök hivatala és rezidenciája.
4 Ivan Moszjukin orosz némafilm színész, a bolsevik forradalom után Franciaországban élt.

François-Henri Désérable: Egy bizonyos Piekielny úr
Fordította: Pataki Pál
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2021
220 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft