Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja (részlet)

Mintha álomból ébredt volna, de az asztalnál ült Árminnal. A bokájától indult az érzés, hatalmas, megállíthatatlan hullámban tartott felfelé a torkáig, hogy teljesen elnyelje. Ködben úszott minden. Ármin arcára próbált koncentrálni, hogy ne csússzon szét teljesen a valóság.

Minden este három menetet játszottak az amőbára emlékeztető játékkal, a nehezített pálya a Sequence tábla volt, amelyen a francia kártya lapjait ábrázoló mezőkre lehetett lépni, attól függően, milyen lapok voltak a kezükben.

Most erősen fókuszált a férje arcára, mely színes, élő, ismerős pont volt a fejét körülölelő, ide-oda csúszkáló, fehéren gomolygó felhőben. Óriási erőfeszítésébe került egyben tartani a látványt, érteni a hangot, amely kijön a középen levő szájból. És a saját hangja. Az volt a leginkább ijesztő.

– Honnan jön a hangom? – kérdezte, vagy inkább kiabálta. Érezte, hogy nem fog sikerülni, a következő szót végérvényesen elnyeli a csend, itt marad bezárva a cseppfolyóssá váló testében, melyet nem tud irányítani.

– Hallod, amit mondok? – ismételte kétségbeesetten.
– Persze – felelte Ármin. Nem látszott különösebben felindultnak. – Te lépsz, tedd le a kártyádat – mondta.

Hanga átlátott a szitán, felismerte a hamis hangot, érezte, hogy csak őt akarja megnyugtatni. De nem volt ideges. Viszont pokolian rosszul volt. Ezt ebben a pillanatban realizálta. Eddig csak a mindent elnyelő köd, a bokája felől érkező, felfelé tartó hullám, melyet hihetetlen akaraterővel próbált legyűrni, lent tartani, vigyázni, nehogy elérje a nyakát, amikor kezelhetetlenné válik, és törvényszerűen alábukik majd, elnyeli a semmiből jövő megfoghatatlan rémálom.

– De hát én rosszul vagyok! – döbbent rá Hanga.
– Mit érzel? – kérdezte a férje.
– Nem tudom. Csak azt, hogy rosszul vagyok. Honnan jön a hangom? – kezdte megint. Úgy érezte, ordít, hallotta saját üvöltését, de a hang nem az övé volt, valaki más szólalt meg, más üvöltött, idegen riasztó zörejjel. Tudta, hogy ez az ismeretlen hang volt az utolsó, amit ebben a földi életében még ki tud préselni magából, ha szóra nyitja a száját, ha segítséget kér, többé senki nem fogja meghallani. Itt marad bezárva ebben a testben, hangtalan. Emberfeletti erőfeszítéssel szólalt meg újra. – Honnan jön a hangom?
– Honnan jönne? Milyen hülye kérdés ez? Ahonnan szokott – felelte Ármin.
– De olyan, mint máskor?
– Olyan.
Lehet, hogy a férfi nem is érzékeli a fülsértően ismeretlen hangszínt?
– Hívjam a mentőket? – kérdezte Ármin.
– Dehogyis, még csak az kéne. Van elég bajom nélkülük is.
Megpróbált a játékra koncentrálni, de nem látta a táblát, és a zsetonok koppanása iszonyatosan zavarta.
– Kérsz vizet?
– Az jó lesz, köszönöm.

A sárga pohár látványa azonban elviselhetetlenné vált, ahogy közeledett felé, érezte, ha egyetlen centivel is közelebb jön, a sárga üveg magába zárja, s ő örökös rabságban, fosszíliaként fogja végezni a borostyánpohár fogságában. – Ne! – ordított fel, és a szeme elé kapta a kezét. Látni sem bírta a fura színű poharat.

– Mérjük meg a vérnyomásodat – Ármin hozta a vérnyomásmérőt.
– 206 – olvasta le Hanga. Te jó ég, lehet, hogy agyvérzésem van. Ezért nem tudok beszélni, futott át az agyán. Rémisztő gondolat volt, hogy többé nem fog tudni értelmes mondatokká fűzött szavakat kiejteni az egyre jobban elzsibbadó száján.

– Mérd meg újra – javasolta a férfi.
A következő mérésnél kiakadt a műszer. – Most hívhatod a mentőket – mondta Hanga.
Ármin tárgyilagos hangon beszélt a diszpécserrel, a nő kitépte a kezéből a telefont.
– Segítsenek rajtam, nagyon rosszul vagyok!
– Asszonyom, nyugodjon meg – mondta a diszpécser. – Félóra múlva ott lesz a mentő.
– Nem vagyok ideges, nem szükséges megnyugtatni. Rosszul vagyok! Nem érti, hogy nagyon rosszul vagyok!? Van a mentőben orvos? – kérdezte. Még szerencse, hogy eszembe jutott – gondolta. Ebben az állapotban.
– Orvost nem tudok küldeni – felelte unott hangon a diszpécser.
– Miért nem?
– Mert nincs.
– De nekem orvosra van szükségem, kétszázhat a vérnyomásom!
– Nincs orvos. Nyugodjon meg. Viszonthallásra.

Hanga fel-alá rohangált a házban. Ha lefekszik, nem éli túl. Ezt száz százalékos bizonyossággal érezte. Legalábbis elveszíti az eszméletét. Nem engedhette ki a kezéből az irányítást, a vékony szálon függő erős koncentrációt. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba a mozgást, nem lankadt, s közben erőnek erejével összpontosított egy biztos foltra. Ármin arcát nem vesztette szem elől a szétfolyó bútorok birodalmában, ahova került, a lassított hangfelvétel szobáiban, amely továbbra is őrületes nehézségek árán tört fel a torkából, mint egy elakadt és lelassult szalagos magnó a múltból.

A fű. A fű miatt van – gyúlt világosság az agyában. – Be vagyok tépve – nevetett fel. – Ezt nem hiszem el. A füvezésbe fogok belehalni… Még soha nem voltam betépve. Soha nem is füveztem.

Korábban soha nem füvezett. Múlt héten próbálta ki először. Amikor a két éve kezdődött szenvedés, a hasa jobb alsó részén egy ponton a hátába sugárzó fájdalom olyan erőssé vált, hogy nem bírta tovább, valamit ki kellett találni, ami elviselhetővé szelídíti a beleit marcangoló fenevadat.

– A hűtő melletti jobb felső szekrényben van – suttogta a telefonba fojtott hangon, amikor a kórházból felhívta Ármint. – Szabadulj meg tőle! De ne a kukába dobd, hanem ülj be a kocsiba, és vidd el valahova. Messzire! Minél előbb. Most. Ígérd meg, hogy most rögtön kocsiba ülsz és eltünteted a házból – suttogta egyre feldúltabban.

– Persze, meglesz. Nyugodj meg – csitította a férje.
Évtizedek óta nem volt kórházban. Eszébe jutott, hogy olyankor mindig jól aludt, valahogy megnyugtatta a tudat, hogy vigyáznak rá. Még ha nem is volt igaz. Éberen őrzi a betegeket az éjszakás nővér, az ügyeletes orvos, a portás, a biztonsági őr, mind az alvó páciensek álmát vigyázzák. Most azonban nem aludt jól a göröngyös, elhasznált, foltos matracon, a rémes párnán minduntalan felriadt az Üllői út éjszaka sem csituló, masszív zajára. Hajnalban döbbenten konstatálta, hogy a tízágyas kórteremhez tartozó lepukkant fürdőszoba valójában egy három irányból is zárhatatlan ajtóval rendelkező átjáró helyiség. Zaklatottan pisilt, majd a kórterem mosdójánál fogat mosott. Tusolásról szó sem lehetett. Amúgy sem volt nála semmi, csak egy fogkefe. Egy szakadt farmer, póló, flipflop. Ebben jött be a kórházba, így hozta a mentő, ebben ült le játszani Árminnal – a most végtelen távolinak tűnő – előző nap estéjén, mit sem sejtve arról, hogy pár perc múlva kizökken a világ, és egy másik életben ébred, amelyben alig tudja a gomolygó ködfelszín felett tartani a fejét, mely minduntalan el akarja nyelni.

A reggeli vizitnél a doktornő lekezelő bizalmaskodással szólította meg. Persze, előbb kellett egy kis lealázás. – Jó reggelt Hanga, hát maga hogy kerül ide? Mondtam már, hogy maga nem tartozik az illetékességi körünkbe.

– Doktornő, ide hozott a mentő. Este annyira felment a vérnyomásom, hogy kiakadt a vérnyomásmérő.
– Úgy hallottam, volt ott még egy kis marihuána is… – vigyorgott a doktornő
– Igen, olyan erős fájdalmaim voltak, hogy már nem tudtam mit kitalálni. Végső kétségbeesésemben próbáltam ki a füvet. Doktornő, segítsen rajtam, nem bírom tovább az állandó fájdalmat.

– Keressen fel egy gasztroenterológust – olvadt le a doktornő arcáról a felsőbbrendű mosoly, és kihátrált a szobából.

Később benyitott egy fiatal rezidens. Úgy látszik, mostanában egyenesen az óvodából mennek egyetemre – gondolta Hanga. Lelkes volt a lány, csillogó szemű, tele segíteni vágyással. Szívesen átnézte a vastag mappát, amelyet Ármin hozott be a kórházba, és amely Hanga összes leletét tartalmazta az elmúlt két évből. Végigfutott az oldalakon, újabb és újabb ötleteket vetett fel, de Hanga kénytelen volt mindannyiszor lehűteni, hogy ezeken már túl van.

Két éve, az első házassági évfordulójukra kapott utazáson kezdődött, Balin. Vagy mindig is így volt, pontosan e felé az összeomlás felé haladt, minden út idevezetett, az összes mérföldkő, amelyet utólag jelölt ki, amelyekbe most belekapaszkodott valamilyen jelentést tulajdonítva nekik, hogy megértse, mi történik vele. Minden út ide tartott, ebbe a pontba, hogy azt mondhassa rá, akkor kezdődött. De ha visszanéz, márpedig folyton csak visszanéz a figyelmeztető jeleket keresve, mindez összeáll egyetlen nagy kirakóssá, amelynek nem tudja a megoldókulcsát, hiába próbálja ezerféleképpen.

Rubin Eszter: Minek szenved, aki nem bírja
Pesti Kalligram, Budapest, 2021
280 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft